Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-06 / 4. szám, hétfő
AMINA Ma, amikor Ami na, a feleségem letette elénk a bambuszasztalra a tálcát a különböző színű és nagyságú teáspoharakkal, nem mosolygott rá a társaimra, ahogy szokott. Nem, nem mosolygott, mert tudta: elhatározásunk megmásíthatatlan, sztrájkolni fogunk. A többiek nem vették észre, mit mond Amina gesztenyebarna szeme, de én igen. Egészen világos. Ezernyi aggodalom és baljós sejtelem kavarog a fejében. Mindenben és mindenkor megértettem Amina pillantásait. Hiszen a feleségem és a gyermekeim anyja. Az asz- szonyom, aki általam ismerte meg a világot, aki miattam szenvedett el fájdalmakat, akinek a mosolya nekem szólt, és akinek a tulajdonságait kiismerhettem kilencévi együttélésünk derűs és sötét napjai alatt. Amina letette a tálcát és hallgatagon visszavonult, miközben jeges pillantást szúrt felém. Ebből a nyomasztó csöndből sok mindent megértettem. Mindazt, amit hat társam közül egy sem sejtett: miért nem üdvözölte őket Amina szokott mosolyával. Ha csak egyikük is észreveszi, alkalmasint megérzi, Amina haragszik, amiért a sztrájk mellett döntöttünk. Csak én, én tudtam a teljes igazságot: Amina nemcsak haragszik, nemcsak szomorú, hanem tanácstalan is, teli van félelemmel; fél, kimondhatatlanul fjél. Nagyon is jól tudja, mit jelent ez a döntés nekem, neki és a gyermekeinknek. Megint végeérhetetlen rendőri kihallgatásokat. Több üzemben dolgoztam már, de ott is mindig a sztrájkolókkail tartottam. Volt úgy, hogy rajtavesztettünk és elbocsátottak bennünket. De előfordult az is, hogy eredményt értünk el. Sztrájk — ez a mi számunkra minden esetben azt jelenti, hogy a hét végén már nincs pénzünk. Kénytelenek vagyunk megint adósságra élni, Am- Ozmannal, a pékkel megint összerúgni a patkót, akárcsak Sejk Tahával, az élelmiszerboltossal, amiért hitelbe vásárlunk. És ha soká tart a sztrájk, Amina majd megint elátkoz velem együtt mindent: az életet, az embereket, a gyárat, a munkásokat, a szakszervezetet, az anyját, aki szülte és az apját, aki etzt a házasságot megengedte. Szívszorongató dühében fölhánytor- gat mindent nekem és a sorsának, aztán összenyalábolja a holmiját, fogja a három gyereket, Talatot, Sabrit és Gáláit, és visszamegy Al-Anfuhiba, az anyjához, az Abu-al-Abba mecset melletti házba. És minden reggel és minden este, csüggedten és megalázva, megint el kell tűrnie ősz anyja diadallmaskodó szavait: — Lám, így jár az a lány, aki azt teszi, amit konok fejébe vesz. Ö, én szerencsétlen! Miért is nem mentél Ra- madanhoz, a bátyám fiához! Tulajdonképpen mi kifogásod lehetett ellene? Lehet, hogy az anyja elbámészkodott egy majmon? Hát ha egyszer Allah így akartai Amina leginkább ettől borzad. Gondolatban már előre végigszenvedi: mennyi csapás zúdul majd megint az életünkre! Odanyújtottam a négy teáspoharat társaimnak. Husszednnak várnia kellett, míg egy kiürül. Eközben még egyszer átgondoltam terveinket, azt az előre nem látható esetet latolgattam, ami mindent meghiúsíthat. Könyökömmel a hideg márványlapra támaszkodva azt mondtam: — Szóval, mi a véleményetek, mindent rendbe tettünk? Azon nyomban meghallottam Galal barátom hangját, amely olyan mély, mintha egy teli vizeskorsóből beszélne. — Nem feledkeztünk meg semmiről! Újra sorba vettem minden részletet, figyelmesen, rendszeresen. Először is néhányunk fölkeresi a gyárban szak- társainkat, hogy közöljük velük: a sztrájk mellett döntöttünk. A többiek otthonukban látogatják meg a második műszakbelieket, hogy azok is tudomást szerezzenek róla. Holnap jelenjen meg mindenki az üzemben, ahogy máskor, indítsák el a szövőgépeket, és dollgoz- zanak.Ezalatt mi hatan bemegyünk a vezet ős éghez, és még egyszer előterjesztjük követeléseinket, amelyeket már két hónapja írásban benyújtottunk a részvénytársaságnak. Fontolgattunk, töprengtünk, a legapróbb részletre is kiterjedőn, az egészet hajszálpontosan megterveztük, hogy minden elképzelhető helyzetben határozott magatartást tanúsíthassunk. Eltökéltük, mindenáron megvédjük a munkások érdekeit. Semmi sem kerülte el figyelmünket. Tapasztalataink, amelyeket a sokéves harcban szereztünk, elevenen hatottak bennünk. A vita után, amelyet itt-ott izgatott hang és ökölbe szoruló kéz kísért, megegyeztünk; igazságunk tudatában minden egyszerű és világos, és ez szabja meg föllépésünk biztonságát. Szó esett a gyávaságról és félelemről, az anarchista nézetekről, árulásról és arról, milyen fontos a tökéletes fegyelem mindenben, ami egy sztrájk során előadódhat. Emlékeztünk azokra is, akik elgyávultak, és akik nyíltan űrulókkö váltak. Ezek most, a beszélgetésünk alatt, mind megjelentek a szemünk előtt. Mire megismételtük, hogy a sztrájk a legszigorúbb fegyelmet követeli. Este újból összeülünk Galalnái. m ■ m Kint, a lépcsőn utolért Amina tétova hangja: — Khalil, gyere ide. Éreztem, most akarja elmondani mindazt, amiről eddig csak a szeme beszélt. Sejtettem eltökéltségét, ahogy magam előtt láttam haragos arcát. Mielőtt hozzá léptem, gyorsan átgondoltam, mit is mondjak, hogy ezúttal is kiengeszteljem. Vállára tettem a kezemet, és gyöngéden rámosolyogtam. De Amina így szólt: — Nem, Khalil, ne mosolyogj! Ezt nem csinálom tovább. Elegem van. A türelmemnek vége. Képtelen vagyok vállalni. A gyerekeket magammal viszem. De most nem az anyámhoz. Keresek magamnak egy kuckót, ahol nyugalmam lesz. Dolgozni fogok; elmegyek cselédnek vagy mosónőnek. Csillapítóan mosolyogtam. Ám a feleségem szemében minden egyéb kia/ludt, csak a jelen fájdalmas keserűsége iz- zott benne. Nem, Amina nem teheti ezt veled. Szeret és tiszteletben tartja kívánságaidat. Nem hagy itt haragjában. Bízik benned. Tudja, hogy mindig azt teszed, amit tenned kell. Ebben a kurta pillanatban fölmerült emlékezetemben a múlt, közös életünk, bontakozó szerelmünk, amikor a szüleinek házában, a padlásszobában laktam, ott, a Mahmu- dia-csatorna partján. Akkoriban a rézgyárban dolgoztam. Amikor a sztrájk után kitettek a gyárból, Amina várt rám, holott az anyja azt követölte, bo ítsa föl az eljegyzésünket, és menjen férjhez a nagybátyja fiához, Ramadan- hoz. Ezután kezdtem a Sebani-féle textilgyárban dolgozni. A béremből megtakarítottam húsz fontot, és eladtam az anyám régi bútorait, hogy megfizethessem a menyasszonypénzt. Összeházasodtunk és boldogok voltunk, az örökösen ránk nehezedő anyagi gondok ellenére is. És azokat a napokat idéztem föil magamban, amikor megszületett Talat fiam. Mennyire vágyódtam arra, hogy jelen lehessek az izgalmas eseménynél, de az nélkülem folyt le, mert én akkortájt éppen a Gabal al- Tor-i koncentrációs tábor foglya voltam. Utána megbetegedtem, és Aminának pénzzé kelllett tennie a bútorainkat. És a minapi szóváltásunkra gondoltam; Amina vagy két hete Om-Mahmud- nak, a bábának valamiféle szerét emlegette, amelyet be akar venni, hogy ne legyen több gyereke. De nemcsak ezekre a nehéz napokra emlékeztem, hanem Amina gyöngédségére is, ha a karomban tartottam. Ahogy most itt előttem állt, megpróbáltam nyugalmát visszaadni. Simogattam az arcát és így szóltam: — Ne mondj ilyeneket. Hisz mindig mellettem áilltál és bátorságot öntöttél belém. Most meg lemondasz minden reményről? m a ® Neon találtam otthon. Az anyjánál sem, Al-Ahfuihban. Egyedül ültem a szobában, egyedül magammal és az éjszakával. Képtelen voltam fölfogni:- Amina, csakugyan megtetted ezt velem? Nem akarsz már mellém állná? és egyáltalán, tudnál egy más férfival élni? És Talat és Sab- ri? És Gaial? A három fiúnk. Rájuk nem gondoltál? A szerelemre, amit annyi nyomor és rettegés mellett egymás iránt éreztünk? Ezt mind cserben tudod hagyni, el tudsz engem felejteni? ei m m A sztrájkot meghirdettük, és az tervszerűen zajlott le. Néhány követelésünknek érvényt szerezhettünk. S mint ahogy minden sztrájk után, most is ott találtam magam a börtönben. Ezúttal a karmuzi rendőrkörzetben. A cella egyik sarkában, a hideg cementpadlón ott aludt két társam. Adél és Galal. Az őr egyenletes lépései tompa egyformasággal kaphatnak. Hallottam Am-Salamának, az édesség- és makaróni-árusnak a hangját. A Szerencse utca sarkán állt, és vörösréz merítő kanalával a pultját csapkodta: — Emberek, ne eresszétek búnak a fejetek! A rács rúdjainak hézagán át jól láthattam munkatársaim lábát a Nílus úton és a belétorkolló utcákon. Sokukat ismertem is, nevükön szólíthattam volna őket. Magam elé idéztem kemény kezüket, széles mellkasukat, erősvonású, keskeny, barna arcukat. Mennek a gyárba, hogy kiszolgálják a gépeket, amelyek fölfalták az arőmet, kiszívták a véremet. Elfogott a vágy, bár én is velük tarthatnék, hogy ott áliljak a hosszúszálas szövőgépnél, ide- oda siklassam a vetélőt. Előttem a csarnok faliórája, amelynek mutatói oly gyötrő lassúsággal mozdulnak odébb, hogy szinte dühítenek, és izmai mester egy dalt énekel a harcokban elesett testvégéről. A gyár csak néhány lépésnyire van a körzet mögött. A kapui előtt rendőrök álilnak .sisakosa« fegyverrel és gumibottal, mintha börtönt őriznének. A bejárat előtt a munkások hangja egyre emeltebb. Elképzeltem, amint a hatalmas kőkapuk sarkig kitárulnak, akár egy óriási sárkány torka. És az mind elnyeli az embereket gépestül, és örökké telhetetlen gyomra péppé őrli őket. Ujjaim átfogták a hideg vasrudakat. összeharaptam a fogaimat. Nyál gyűlt a számba, a szemem összeszűkült és olyan keserűség szorongatta a torkomat, hogy lélegezni is alig bírtam. A toronyban fölüvöltött a sziréna. A barátainkat hívta munkába. Mindennél nyomasztóbb volt a tudat, hogy társaink ott dolgoznak a gépeinken, míg nekünk, hármunknak itt kell tétlenül szenvednünk a négy szürke fal között. Most történik először, hogy Amina nem látogat meg, hogy gesztenyebarna szeme nem nevet rám, teli bizalommal!. A legszebb szavaknál Is többet segített mindig elszántan bátor pillantása. Most először van úgy, hogy Amina nem jön. Nem, ezt sohasem tartottam volna lehetségesnek. Ez megrendít. Bánat nehezedik rám, és a keserűség, mint valami lidércnyomás ül a mellemen. Hiába próbálok védekezni ellene, a letörtség végképp úrrá lesz rajtam. Két társam, Adél és Galal még mindig alszik. Egyszerre csak mintha a feleségem meleg hangját hallanám. Karcsú keza kis batyut dug be a rácsrudak köczt. A tekintete lágy, s mintha bocsánatot kérne valamiért, olyan halkan suttog- ja: — Jó reggelt, Khalil. Mosolyogtam és újra bizakodás költözött beiéin. A hideg rács hézagán kinyúltam a keze után. Ujjainak melege átáradt egész testembe, büszkeséget és bátorságot sugallt. Zavartan babrálta a kezemet, láttam, küszködik, hogy szavakat találjon. Éreztem, ő is szenved, és magamat is meg* lepett, mennyire szeretnék segíteni ne-- ki, hogy meglelje, amit kifejezni akar» Bólintottam, és megkérdeztem: — Hát a gyerekek? Jól vannak? — Jól, nagyon jól. Üdvözlik az apju^ kát. — De ez még nem volt minden-. Földerülő arccal tette hozzá: — Ne le- gyen gondod miattuk, ne gondolj semmi másra, csak hogy én melletted állok. Úgy, ahogy egy férfi állna. A gyerekeink, ha felnőnek, hősök legyenek-. Hősök, mint az apjuk. Erre gyorsan összeszedte magát) mintha megtalálta volna a kiutat. Eltö-- kélten szegte föl a fejét. Szívből föHnevetett, és egy pillanatra halvány pirosság öntötte el az arcát: — És te? Te hogy vagy, Khalil? Haragszol még rám? De hiszen én néni tudok nélküled élni. Ez volt az a pillanat. Vidám lettem és boldog, szeretteii! volna a karomba ölelni Aminát. A szí: vem csak úgy dübörgött. Szinte öntq= datlanuil ragadtam meg a kis batyut; amelyben ennivalót hozott. Boldogan; akár egy kisgyerek, bontogattam, hogjí lássam, mi van benne. Amina, az éri szerelmes asszonyom, három gyermek kém anyja, most is, mint mindig, két cipót, cigarettát és édességet csomá; golt be. Minden úgy volt, mint régen, mint mindig. KARDOS TILDA fordítási • Muhainmed Sidki egyiptomi arab író. 1923-ban született, szegény parasztcsaládból származik. Hosszú ideig textilgyári munkás volt. Ma az „A1 Gumhurija“ című tekintélyes kairói lap' munkatársa. Több elbeszéléskötete jelent meg. ZIRIG ÁiRPÁD: tanyáic itt a felhők is jobbam sietnek úttalain útjaikon de üresein tátongó téli esteiken érződik a végtelen SZITÁSI FERENC: Kavicsok Kiégett vizek, hal-derekú halál; ülök a hullámokon — nincs evezőm. \ Homlokomon térdel a napsirató asszony. Tüzért folhászkodik, rózsaszín öklét vízbe dobálja. Olyan pici a folyó, csak egy partja vain. Nem fér bele sem a csókom, sem az evezőm, sem az öklöm. Svisil Weerarathna felvétele MOHAMMED SIDKI:
