Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-25 / 21. szám, szombat
Görögországi emlékek Kietlen tájak, elmaradottság Amikor elindulunk Athénből görögországi útunkra, a Pelo- ponézoszi félsziget irányába, kietlen, sivár és kopár tájakon haladunk keresztül. A vidék egyhangúságát csupán egy-egy arra elhaladó szamár vagy öszvér változtatja meg kissé, hátán munkálkodó, guzsalyon fonó, elcsigázott görög asszonynyal. Más esetben férfi ül a szamár vagy öszvér hátán, míg mögötte tisztes távolságban fáradtan gyalogol hitvese. Úgy mondják, az évszázadokon át tartó török uralom maradványai ezek, melyeket csak nagyon nehéz megszüntetni. Mi azonlxan úgy érezzük, nemcsak szomorú és gyötrelmes hagyományokról van itt szó, hanem ennél sokkal többről. A görög vidék lakóinak nagy szellemi és anyagi elmaradottságáról, melyet csak egy új, haladó társadalmi rendszer lesz képes megváltoztatni. Mert míg tény például az, hogy a lehetős, főleg városi családok leánygyermekei számára a műveltség kapui nyitva állanak (az egyetemeken sok a női hallgató, s gyakran találkozunk kitűnő női írókkal, művészekkel), addig a falusi nők a lehető legelmaradottabb viszonyok között élnek. Egyébként a görög nők helyzetére jellemző, hogy általában 25 százalékkal kevesebbet keresnek minden munkaterületen, mint a férfiak. A kietlen táj néma szemléléséből egyszerre csak idegenvezetőnk figyelmeztető szavai ráznak fel bennünket. A partrészről, ahol éppen autóbuszunk elhalad, jól láthatóak a dicsőséges szigetnek, Szalamisznak körvonalai. Azonban nemcsak a nagy győzelmes ütközetre, hanem egy másik eseményre is felhívja figyelmünket. Arra ugyanis, hogy ezen a szigeten született minden idők legnagyobb tragédiaírója, Euripidész. Ügy tartják, a szigeten volt az a barlang is, amelyben az író elmélkedett az emberi lélekben lejátszódó nagy tragédiák megoldásáról. A korinthoszi csatorna partján Alig haladunk valamicskét s máris a korinthoszi. csatornánál találjuk magunkat. Kiszállunk az autóbuszból s nézzük, hosz- sziasan nézzük a hídról ezt a mindössze 6 km hosszú, inkább csak meredek falú ároknak tűnő csatornácskát. Pedig nincs is benne semmi monumentalitás, semmi különleges. Meredek falain jól látszanak a föld egyes rétegeinek színeződései, közöttük a vörös réteg is, amely várnak reánk a mükénéi királysírok, a híres epidauroszi színház, s Aphroditének, a szépség és a szerelem istennőjének városa. S míg az egykori mü- kénéni királysírok s a hozzájuk fűződő események borzongással töltik el a látogatót, addig az epidauroszi színház magával ragad. A színház akusztikája úgyszólván ma is egyedülálló a világon. Ezt bizonyítja az, hogy a meggyújtott gyufa sér- cenésének zaját a tizenhatezer személyes nézőtér bármelyik forrás, a Kusszotisz és a Kasz- tália. Az utóbbi kristálytiszta üdítő vizéből mindenki iszik, aki csak erre jár. A hagyomány u. i. azt tartja, hogy aki e forrás vizéből iszik, hivatásának eredményes, jó mestere lesz. Harmonikusan illeszkedik a tájba Apollón két temploma (igaz, inkább csak romokban, az oszlopokat csak nemrégiben állították újra^fel), az egykori mesés gazdagságú kincstár romja), a festőien szép stadion, a kitűnő fekvésű színház s nem utolApollón templominak romjai pontján egyformán jól lehet hatlani. Talán nincs még a görög földnek városa, mely annyit szenvedett volna mint Korinthosz. Háborúskodások, irigység, vallási fanatizmus, természeti csapások igyekeztek évezredeken át elpusztítani, de sikertelenül. Bimaris Corinthus, azaz a kéttengerű Korinthosz, ahogyan Horatius a várost nevezte, igaz, inkább csak romjaiban, de ma is áll, őrizve és átadva emlékeit az utókornak. A város legmagasabb pontján még ma is láthatók Aphrodité templomának rommaradványai, ahol az istennő szolgálólányai vallási szertartások keretében örvendeztették meg az arra járó idegent a szellemi és fizikai élet gyönyöreivel. A domb alatt a romok között ugyan, de egészben állanak Apollón templomának hatalmas oszlopai, hirdetve az antik művészet elpu,sz- títhatatlanságát. Megtekintjük még a kis korinthoszi múzeumot is, melyben az ottani ásatásokból előkerült és előkerülő műtárgyak láthatók. Másnap tovább folytatjuk útunkat észak felé. Delphoi romjai között Már-már azt gondoltuk, a egykor a korinthoszi edények, vázák anyagát szolgáltatta. Alig száz éve, hogy a csatorna építését Türr István, a magyar szabadságharc száműzött tábornoka irányításával befejezték, bár annak idején maga Néró császár adta ki a parancsot az építés megkezdéséhez, s a későbbi idők folyamán többször is felújították és abbahagyták az építkezést. Nagyságát az az egyszerű tény adja meg, hogy a hajóknak már nem kell megkerülniük a félszigetet, hanem a csatornán keresztül lerövidíthetik útjukat. Sokáig azonban itt sem nézelődhetünk. Sietnünk kell, mert sok látnivaló megtekintése után nem sok meglepetést tartogathat számunkra Hellász földje. Amikor azonban megérkeztünk Delphoiba, Apollón kultuszának központjába, ahová a mitológia szerint delfin képében úszott Apollón, csodálatunk szinte leírhatatlan volt. Műalkotás és természet, ember és környezete, sejtelem és valóság talán sehol a világon nem olvadt még ösz- sze annyira harmonikus egész- szé, mint itt. Ezt sugallják a hegyoldalak olajerdői, a meredek sziklás letjők, ezt a közeii Parnasszus hegység gerince, az ősidők óta itt csobogó két szent sósorban a kicsi, de óriási értékeket magába foglaló múzeum. A maga nemében páratlanul tökéletes megvilágítású múzeum termei olyan műkincseket őriznek, mint a delphól Kocsihajtó bronzszobrát, a bájos Antinoosz márványszobrot, a mérgesen is bohókásnak ható Komédiaszínész terrakotta szobrát, a sziphnosziak kincsesháza frízének domborműveit s a „Föld küldőkét“ azt a díszes kődarabot, amelyet még Apollón kultusza előtt félelmetes fétisként tisztelhettek. Csak itt a delphoi táj harmonikus szépségét és egységét szemlélve érti meg az ember igazában, miért hittek az ókori görögök abban, hogy csakis itt kell lennie és csakis itt lehet a föld közepe. S mielőtt elhagynánk Delphoit, megállunk egy pillanatra a mély szakadéknál, amely fölött háromlábú széken ülve s a föld mélyéből feltörő gázok kábulatában mondta el kétértelmű, de mindig bevált jóslatait Piithia, Apollón papnője. Néhány adat Amikor a késő délutáni napfényben Delphoit elhagyva, olajfa és narancsligetek, szőlők, dohány-, kukorica- és gyapotföldek között haladva látjuk a földekről hazatérő, munkában idő előtt megöregedett és kifáradt parasztokat, sok minden gondolkodásra késztet bennünket. Mindenekelőtt az a tény, hogy ennek a mintegy nyolc és fél milliós országnak a sorsát, ahol egykor a demokrácia és az emberi kultúra bölcsője ringott, alig kétszáz fináncoligarchikus család irányítja, határozza meg. így aztán érthető, hogy általában, de főként az iparban a munkalehetőség kevés, a munkatermelékenység rendkívül alacsony (a Közös Piac országainak alig egyhuszada), az aktív lakosságnak több mint a fele a mezőgazdaságban dolgozik. Mivel a munkanélküliség eléri a foglalkoztatott lakosság 20— 25 százalékát, évi átlagban megközelítőleg mintegy hetven ezer ember vándorol ki, főként Nyugat-Európa országaiba. Ezek a tények, elsősorban azonban az alacsony munkatermelékenység, főként a hiányos szakképzettségnek tudható be. Reális számítások szerint az elmaradott oktatási rendszer radikális megváltoztatásával s a szakképzettség megfelelő növelésével a munkatermelékenységet a jelenleginek csaknem négyszeresére lehetne növelni. Az itt elmondottak természetesen nem jellemezhetik kimerítően a mai görög társadalmi és gazdasági életet, de megfelelően illusztrálják annak főbb jellemvonásait. KOHAN ISTVÁN Emberek a végállomáson Az utekáči üveggyár dolgozói tetteikkel válaszolnak a CSKP KB Ihatározatára © Emelkedik a munkatermelékenység Luően&cból' (Losonc) kiváló, bár kissé szűk aszfaltozott út vezet ide. A völgy is egyre szűkebb, mire Pohártól Ceské Brezovon és Zlatnon keresztül ide, a végállomásra, ebbe a jellegzetes hegyaljai településbe ér, ahol immár régi hagyományai vannak az üvegiparnak. Éppen hogy elfér egymás mellett az út, a vasúti sínek és a patak. 5? bár az út nyaktörő kacskaringókkal tovább vezet fel a hegyekbe, a vonat ide már bizonyára nem tudna felkúszni. Es felesleges is lenne, hiszen ez a táj az erdők tája, itt ott lelni csupán néhány tanyára. „Ezekről a tájakról még a rókák is elköltöznek, ám Utekáőban szívós emberek élnek. Hiszen minderről saját maga is meggyőződhet“ — mondotta ján Juriga elvtárs, a luCeneei járási pártbizottság dolgozója, amikor a hegykoszorúktól övezett település felé tartottunk. Nem túlzás, de tény, hogy éppen akkor leptük meg M. Deéeko elvtársat, a gyár igazgatóját, Koromház elvtársat, az üzemi pártszervezet elnökét és Midler elvtárs igazgatóhelyettest, umikor a múlt évi tervek teljesítéséről tanácskoztak. Hamarosan megtudtuk, hogy az üzem tizennégy napos előnynyel teljesítette múlt évi tervét, s ez bizony jő eredmény olt, ahol mintegy 700 dolgozó hőpalackokat, villanykörtéket gyárt leginkább kivitelre. Mindez azt jelenti, hogy ez a gyár, amelynek immár 180 éves múltja van, az elmúlt esztendőben 45 millió korona értékű árut termelt, olyan árut, amely a világ szinte valamennyi sarkába eljutott. Ami a hőpalac- kokait illeti (Szlovákiában csak ez az üzem gyártja) egymillió háromszázezer darabot gyártottak belőle, s ezek 90 százaléka Svédországban, Kanadában, a Német Szövetségi Köztársaságban, Angliában, Görögországban és Ausztráliában lelt gazdára. Defíeko igazgató elvtárs meg is jegyzi: „Hát igen, a höpalackokat kizárólag a kapitalista államokba szállítjuk. Rendkívül nagy az érdeklődés irántuk. Ennek tulajdonítható, hogy képtelenek vagyunk kielégíteni a keresletet. S ezért szeretnénk, ha a Banská Bystrica-i építővállalat végre befejezné az új részleg átépítésének munkálatait. Ha ez megtörténne, rövid időn belül háromszorosára emelhetnénk a termelést. Ugyanakkor igaz, hogy az építők immár két határidőt is lekéstek, viszont az ez évi terv már feltételezné a magasabb terve*. S ekkor Midler elvtárs egy jelentés olvasásába kezdett, amelyet a járási pártbizottságnak címeztek: „Múlt évi feladataink teljesítése után kötelezzük magunkat, hogy ebben az esztendőben 1,4 millió korona értékű árut termelünk terven felül. Ugyanakkor mindent megteszünk, hogy tervfeladatainkat maradéktalanul teljesítsük.“ Nos, az utekáCi üveggyár dolgozóinak ilyen a válasza a CSKP Központi Bizottsága legutóbbi ülésére. Nyilván ez az egyik legörvendetesebtt hír ebben az esztendőben Utékádból. Az üveggyártás nem könnyű szakma. Mind a mai napig megfeszítő fizikai munkát is igényed. A dolgozók ezért rendkívüli örömmel fogadták az új, nagy teljesítményű automatikus fomiHZógepet. Viszont akadtak olyanok is, akik a «yar hagyományaira hi- valk- ■ .v. ík— értettek egyet a hamuid ik műszak bevezetésével. Am a vezetésben dolgozó Kommunisták kitartottak elképzelésük mellett és javasolták, hogy a Japánból behozott drága gép három műszakban dolgozzon. Hiszen mint ahogyan másutt, így ebben az üzemben sincs felesleges munkaerő, viszont a szóban forgó gép 50 ember munkáját helyettesíti. Még nem is olyan régen problémát okozott a hőpalack- hoz szükséges fémburkolat beszerzése. Ugyanis a szállító a Pohorelská MaSa-i üzem rend- szertelenül szállította le ezt az alapvetően szükséges anyagot. És ekkor Katreniak elvtárs, a kiváló újító és Hazinger elvtárs, az üzem mechanikusa — mindketten kommunisták — javaslatot tettek, hogy az üzem vásárolja meg a nyersanyagot és a burkolatokat majd itt, az üveggyárban gyártják. Ma a Kelet-szlovákiai Vasműből vásárolják a pléhet és a hőpalackok említett alkatrészeit, a racionalizációs intézkedések keretében, saját műhelyeikben gyártják. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy rugalmasabban elégíthetik ki a megrendelők kívánságait. Arról nem is szólva, hogy ez az ötlet évenként 300 ezer koronát ér. De további 280 ezer koronát a szó szoros értelmében hulládé' kok közül kapartak ki, hiszen a hulladékpléhből szintén értékes alkatrészeket gyártanak. S ez a nyersanyag két évvel ezelőtt még hulladéknak számított! ... Az utekáfii üzem kommunistái alaposan áttanulmányozták és megvitatták a CSKP Központi Bizottsága novemberi plénumá- nak az anyagát. Ezek a viták és gyűlések nem voltak formálisak. Sőt, arra ösztönözték a kommunistákat, hogy további ötletekkel járuljanak hozzá a termelés gazdaságosságának és minőségének a fokozásához, és mint ahogy az kommunisták között lenni szokott, nem maradtak el a bíráló jellegű megjegyzések sem. Végezetül elmondhatjuk, hogy az utekáCi üveggyár dolgozói, bár képletesen szólva „távol élnek a világtól“, tehát a végállomáson nagyon jól tudják, milyen feladatok hárulnak rájuk a CSKP Központi Bizottsága novemberi plenáris ülése határozataiból eredően. S ezt nem csupán a párt tagjai tudatosították, hanem az üzem valamennyi — 700 főt számláló — munkakollektívája. BÁTORI JÁNOS Értekezlet a fiatalok elhelyezéséről Krocsány Dezső, az SZSZK munka- és szociálisügyi minisztere csütörtökön Martinban részt vett a nemzeti bizottságok szociális- és munkaügyi szakosztályai mintegy .100 vezető dolgozójának szlovákiai értekezletén, ahol a munkaerő-, elosztásról és az ezzel kapcsolatos kérdésekről volt szó. Krocsány miniszter beszédében elmondotta, hogy az SZSZK gazdaságának szocialista szektorában (az efsz-ek nélkül) .ez évben több mint 36 000 dolgozó alkalmazására számítanak. Ebből 43 százalékot az iparban, 12 százalékot az építőiparban és a fennmaradó százalékot a többi ágazatban foglalkoztatják. A nemzeti bizottságok figyelme az idén elsősorban az új ipari kapacitások szakképzett munkásainak biztosítására összpontosul a vegyipar, a kohászat, az energetika, a faipar és az építőanyagipar számára. A jelen ötéves tervidőszak utolsó évében előnyben része* sítik a Cadcai és a bánovcei Tatra üzem, a námestovói Tesla, a bratislavai Petrochémia és egyéb üzemeknek munkaerőkkel való ellátását. Az építőiparban például 3000 dolgozót készítenek elő az orenbur- gi gázvezeték építésére. Rendkívüli figyelmet szentelnek majd a kilencéves iskolát elvégzett fiúk és leányok elhelyezésének a gépipari és a mezőgazdasági taintézetekben. A fiatalok 90 százalékát a népgazdaság szükségleteivel összhangban helyezik majd el azzal a céllal, hogy magasabb színvonalra emeljék a fejlett szocialista társadalomban a fiataloknak az életre és a munkára való előkészítését. A korinthoszi csatorna (A szerző felvételei)
