Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)

1974-12-01 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

1974. XII. 1.

9

Gondolatok BERECK JÓZSEF novelláskötete kapcsán

Szemben az árral

Bereck József már fiatal prózaíróink antológiájában, a Fekete szélben is valóságunk írójaként s ezen belül is egy olyan törekvés képviselőjeként mutatkozott be, amelyet a regionális realizmus elnevezéssel jelölhetnénk a legpontosabban. A realizmus kifejezés — hát még a regionális realizmus! — az ifjú nemzedék körében (nemcsak a mi tájain konij általában gyanúsan cseng; az induló írók nagy akarással vágnak a pályának, céljuk valami új, olyan, ami az adott irodalom összképében még soha nem-volt. Mindezt többnyire a formaalakítás módszerében vélik megtalálni, újakarásuk a stílust innoválja. Újszerű formai megoldásaik főleg a belső világ, a személyiségkép föltérképezésére alkalmas eszközöket keresik; a tudatra akarnak hatni az iro dalom lényegének vallott — a stílusban olykor meghökkentő formai megoldásokban jelentkező — illúziókeltéssel és érzelemkiváltással. Ez a belsőre irányultság többnyire a kíllső rovására megy: a modern prózában egyre gyérebb a környezetre, az emberi élettérre vonatkozó információ, mindinkább szű kül a cselekmény „tértartománya“ (SUkösd Mihály kifejezése), a figurák gyakran már csak szobányivá zsugorodott-soványodott térben mozognak. Bereck József e tekintetben gyanúsan „korszerűtlen“ író,

— a jellemrajzokban, a tértartományt benépesítő figurák (kétkeziek, munkások, parasztok] hiteles ké pében. Lássunk egy példái (a sok kínálkozó közül), hogyan támogatják az írói alakteremtő jellemzést a stílus nyelvszociológiái mutatói: ,.Tudja, leves

márus úr, nugy baj ám, ha valakinek kupik az ern- lékezüje. Most is azon gondolkoztam az úton, amíg ide szaporáztam', hogy tartozik e nekem a Nagy Gás pár öt ven pengővel. Egyszer uzt álmodtam, ölvén pengőt kórt tőlem kölcsön a gútai vásáron.“ Tegyük egymás mellé a jeled -kupik .íz emlékező je, a siet tem —szaporáztam kifejezésváltozásokat, számítsuk

hozzájuk a manapság nem dívó úrázást, a ma már ritka Gáspár nevet, a régmúltra utaló pengő és vásár szavakat, s a stílusra érzékeny olvasó azonnal érzi, hogy idősebb ember s ezen belül is népi sár jadék szájából folyik a szó.

Összegezzünk: az effajta valós élettapasztalathói, pontos valóságismeret bői fakadó regionális realiz mus eredménye egy jellegzetes színekben izekben gazdag, sajátos atmoszférájú hiteles világ. Ha Beroek József hozadéka csak annyi lenne, hogy árnyalja és sok tekintetben továbbfejleszti prózánk szülőföld- kötődésének és lájábrázolásának a színvonalát — ak kor sem lenne kevés és lényegtelen ez a hozadék. Azt már örvendetes pluszként könyvelhetjük el, hogy másra, többre is futotta az erejéből.

lalabai Zsipand:

KISEPIKÁNK

LEHETŐSÉGEI

mentes maradt a modernizmusnak ettől a hatásától, írói módszere a hiteles, biztos valóságismeretből fa kadó teremtő utánzás, a realizmus, melyet egy tipikus hazai tájegységhez, a Csallóközhöz kötődés tesz egyedivé és sajátossá.

Mindenki földje — senki földje

Az a fajta térkezelés, amely úgy törekszik általános érvényűségre, hogy kiiktatja magából a környezet lényeges vonásait, könnyen jellegtelenné válhat: mindenki földjéből a senki földje lesz. Bereck József tisztában van ezzel, ezért más úton indul el. Számára a táj — mint egy nyilatkozatában mondja — alkalom és lehetőség a dolgok lényegének megragadására. Földközelségében és tájközpontúságában lényeges és fölöttébb szükséges hozadékot ke'l látnunk: prózánk — megfelelő művészi szinten — vagy csak ritkán teremt hazai atmoszférát (aki a leginkább kivétel, az Duba), vagy pedig ki sem használja kínálkozó belső adottságainkat és lehetőségeinket. Szépprózánk eddigi regionális törekvései rendszerint provincializmusba és egy mára már korszerűtlen mikszáthos—gárdonyis szemléletbe fulladtak, vagy pedig csak erőtlenül és felszínesen nyilvánultak meg.

Bereck József a maga tájvilágát — figyelemre méltó teljesítmény ez egy fiatal írótól — meglepően szuggesztíven, hitelesen és árnyaltan vázolja fel, a maga összetett voltában Igyekszik megfogni a lényeget, természeti, történelmi, néprajzi, nyelvi, lel- kületi, emberi és társadalmi sajátosságokat keres és mutat föl. Nem attól lesz „csallóközi“, hogy vonatkozó helységneveket használ; szemlélete ennél mélyebb és átfogóbb. Ott van ez a látásmód novellái, elbeszélései mélységstruktúrájában is:

— a szóhasználatban, a mértéktartóan használt környezetfelidéző és hangulatteremtő tájszavakban: „komat", „mórvető tó", „tomol“, „belecsikkad a várakozásba“, „sedre" stb;

— a néprajzi háttérben, a népi gondolkodás és szemlélet ismeretében: „fíáron, Bősön, Bodakon, golyva terem a nyakon"; a csillagok „szemhunyorításnyi aprózással eltopogják rejtélyes csillagtáncukat" (t. i. a csallóközi hiedelemvilág Göncöl táltosának csillagai szintén „aprón“ ragyognak);

— a leírásokban, a jó megjelenítőkészségről tanúskodó természeti képekben: „ ... észre kell venni, ahogy a nádasban lubickoló felhevült hódpatkány egy kosárnyi nádiverebet riaszt az égre, vagy ahogy kelet felé szürke kérdőjelként egy gém merevedik méltóságteljes mozdulatlanságba az aranyló vadrepce felett“;

— az „itt — valahol máshol“ sarkítottságban, a tájhoz kötődést kiemelő rámutató nyelvi szerkezetekben: „...hát azt gondolod, nem tudom elképzelni az életkörülményeidet ott délen, de szeretlek, érted, lehet, azt az életet majd nem tudom megkedvelni, nem tudom szeretni, de téged mindig“; Nem tudjátok, milyen itt fél órával a vihar előtt ( ... I mindig így van fél órával a vihar előtt";

— az írói „elidegenítő* módszerben (az „idegenek“ és a táj kapcsolatában megmutatkozó diszharmóniában): „...a szeplős mosolygott, mert nem tudta, milyen furcsa örömöt jelent rádobni a húrt egy tenyérnyi hínármentes vízfoltra, ( ...) nem tudhatja, mit jelent számunkra a tehénszagú legelő, a laza, zsombékos láp, a szikkadt tarló“;

Regionális realizmus — többlettel I.

A többlet: a szociografikus szemléletet kísérő s a tájközpontúságon átiitő erős gondolatiság, a modern próza lényegjegyének tartott intellektuális érzékenység s a belső — lélektani — történések iránti fogékonyság. Legjobb írásaiban (Vihar előtt, Valahol a máso dik emeleten, Bilhárd néhány hős emlékének/ Bereck a regionális realizmus és az intellektualitás ötvözésével olyan prózamodellt alkotott meg, amely meglehetősen ritkán tűnik fel prózánk összképében s amely egyben előremutat kisepikánk korszerűsö dési lehetőségei felé. Ebben a szintézisben rejlik a titka annak, hogy a fiatal prózaíró — nem lebecsülendő teljesítmény ez, ha meggondoljuk, hogy irodalmunk élményvilágát és szemléletét mindmáig a faluról indulás határozza meg a legerősebben — sok tekintetben újat tudott mondani a vidéki életről, a parasztvilágról, s annak emberéről. Hiteles környezetben játszódó életképei túlmutatnak önma- gukon, a konkrét világ a legsikeresebb novellákban és elbeszélésekben átcsúszik abba a szférába, melynek lényegét a történésekből kibontott eszmei- erkölcsi-magatartásbeli elvonatkoztatások alkotják.

A Vihar előtt című novellában jelen van Bereck minden írói erénye: az alapos környezetrajz — érdemes megfigyelni, milyen funkciósán kapcsolódik ez írásának a többi eleméhez —, a tömör, sűrített szerkezeti, a biztos alakformáló képesség, az emberi drámák iránti érzékenység és a lélektani-etikai ér deklődés. A leírás expresszív értékű nyelvi megoldásai és jelzői jól érzékeltetik a vihar előtti természet és falu ideges légkörét: „ ... az egyetlen valamirevaló utcából, a sunyó házak, a fák közül mintha valaki kiszippantaná a levegőt; nyugat felé, mindig nyugat felé lehajlik az égbolt egy egy nehézzé sötétedett darabja, s olyan nyomasztó a csönd, annyira mozdu latlan minden, hogy az emberek, tehenek, kutyák idegesek lesznek ( ... j s ha valaki megkondítaná a toronyban a nagyharangot, hangja béna, átlátszó ködként telepedne az utcára a házuk közé." Ugyanez a hangulat nehezedik a kocsmára is: „...a poharak koccanása szokatlanul cseng, az újonnan érkező megijed saját megszokott, hangos köszönésétől, s válaszul csak bólintanak neki, nem mer senki megszólalni“, mindenki fél, „hogy hangjával elárulná idegességét".

A továbbiakban a novella két központi alakjával, Olléval — öreg és nyomorék ember — s a „kopasz- szál" l„erőteljes középkorú férfi“/ ismerkedünk meg, A „kopusz“ már a megjelenésével is konfliktust okoz — „nem érezte át a vihar előtti félóra ünnepélyességét. I ... I hangosan rendelt. ( ... ) Nem tudom, miért, szégyelltük a viselkedését. ( ... j szent- ségtörőnek tartottuk“, megszegi a közösség íratlan törvényét és szokásrendjét. A fokozódó feszültség Öllé és a kopasz közötti verekedésben sűrűi drámává. Az összeütközés oka, hogy az öreg Öllé fia „két cigánygyerekei fogadott örökbe“. Adott tehát egy látványos, könnyebb írói megoldásra, izgalmas mesére csábító kocsmai verekedés, Bereck azonban ezt csak visszafogottan érinti, s inkább a külső események belső vetületének, tudati lelkületi kísérőjelenségeinek a megragadására törekszik. A két főalak háttérbe szorul, s lassan, szinte észrevétlenül, de egyre határozottabban nyomul a helyükbe a narrátor személyisége, vívódása, a választás kényszere: „... nem mertem senki szemébe nézni, mert a tekintetek azt követelték tőlem; Fiatal vagy, erős,

lépj közbe ne túrd ezt a disznőságot". A novella vége egy rímekül megoldott párbeszéddel sejteti a narrátor zavarát és amiatti lelkiismeret-furdalását, hogy nem állt ki az igazság és emberség védelmében. „Ügy látszik, elkerült bennünket a vihar“ — mondja a kocsmáros. Igen, el. De elkerült e bennünket a belső vihar is? A kocsmáros egykedvű közöm bösséggel gyorsan napirendre tér a dolog felett, a narrátorban azonban továbbra is munkál ez a kérdés. A novella befejezése az indító természeti kép ellenképe. Ott nyomott és ideges hangulatról volt szó, itt a vihar utáni felszabadultságról: ,,. . az utcán öregasszonyok beszélgettek, az istállókban fel- bőgötl egy egy tehén, s <i kutyák felszabadultan szaglászták a kerítések tövét“. S itt pont következik, a novella Fábry követelte kommentár és hígításmentes, gondolkodásra késztető pontja. Mert Bereck jelrendszeréből érezni, hogy a narrátor nem tudott felszabadulni nem akart elszakadni a látottaktól, izgatja őt az emberi kapcsolatok kérdése, a humánum és igazság melletti kiállás szükségszerűsége, ígv, e sokszoros áttételeken keresztül lesz Bereck József novellája hitvallás az emberközi kapcsolatok és erkölcsi kérdések iránt fogékony közösségi ember típusa mellett.

Regionális realizmus — többlettel II.

Érdemes szemügyre venni, mit tud ezzel a módszerrel elmondani Bereck a társadalmi kérdésekről, hogyan bontja ki jellemrajzok szövevényéből egy-egy társadalmilag is hasznos tettet véghezvivő ember (Valahol a második emeletenI vagy embercsoport (liiliáird néhány hús emlékének/ plasztikus rajzát. Hemingway ismert hasonlata szerint a modern próza jelentése csak annyira látszik, mint a jéghegy: csupán egyötöde van a felszín fölött, négyötöde a felszín alatt (a sorok mögött) rejlik. Bereck írásaiban a társadalmi aspektus a mélystruktúra velejárója: a témát rendező kompozíciós megoldás két — egymástól eltérő — alaphelyzetének egymáshoz viszonyítása mutatja föl a jelenlétét. Tipikus példája ennek a Biliárd néhány hős emlékének című elbeszélés. Látszólag nem történik benne semmi, vagy legalábbis semmi rendkívüli: hallgatag, megfáradt, öreg parasztemberek előtt egy biliárdparti folyik a kocsmában két fiatal, az elbeszélő és a kocsmáros között. Az írás szerkezetének egyik pillére: e két figura jellembeli oppozíciója. Az elbeszélőt kétségkívül rokonszenvesebbnek találjuk; a kocsmáros „gyerekesen őszinte“, ám ez a vonása lényegében „tolakodó közvetlenség“; kiderül róla az is, hogy önző, garasos és kárörvendő. Az elbeszélő nem szívesen mérkőzik meg vele, kedvetlenül játszik és vesztésre áll, ám kedvetlensége hirtelen — s itt fordul az elbeszélés a fokozott gondolatiság felé — nagy-nagy akarássá nő: tudtam, hogy vitathatatlanul elverem. Hogy miért tudtam? Talán mert öt perccel tizenkettő előtt rájöttem, hogy nem akármilyen emberek előtt játszom“. Ezek a „nem akármilyen" emberek pedig „a szövetkezetesítés korszakának hősei". Ez a felismerés motiválja az elbeszélő igyekezetét: hadd ragadja magával az öreg, munkában megfáradt „hősöket" a játék varázsa, a vesztett helyzetből fölényesen megnyert parti izgalma. Persze van ebben az akarásban egy adag kivagyiság is: lám, nem csak ti vittetek véghez nagy dolgokat, megmutatom, hogy én is vagyok valakil Az elbeszélőnek és a kocsmárosnak a jellempárhuzama tehát hármas viszonnyá bővül (elbeszélő—kocsmáros -az öregek], s ezen a kiteljesedett kapcsolatrendszeren belül újabb sarkítottságok bukkannak fel, melyek közül a leglényegesebb a „magának való játék — társadalmilag hasznos munka" oppozíciója. A kettő közötti ellentétet a játék leírásával párhuzamosan, szimultán módon megjelenített emlékképek fejezik ki és teszik erőteljessé- (a szövetkezeti raktáros közös vagyont óvó becsületessége, szemben a kocsmáros saját érdekeket szolgáló fillérkuporgatásával; Pódafai János kegyetlenül fájdalmas haragja a közös felpuffadt tehenei láttán, szemben a biliárdparti magának való játékosságával stb.) Az elbeszélés rendkívül finom áttételekkel, de egyértelműen sejteti, hogy a játék — bármennyire is egy becsületesebb emberi magatartás győzelme a tétje — eltörpül az öregek tettei mellett. Számukra a biliárd „Semleges harctéren (...) mindegy küzdelem“. Az ő világuk más (tudja ezt az elbeszélő is, ezért vágyódik közéjük); az ő világuk a munka, szemben a játékkal, a társadalmilag hasznos tett, szemben a magának való szórakozással, a közösségi érdekeket védő, tehát lényegibb becsületesség, szemben az egyének közötti erkölcsi rivalizálással. Rendkívül gazdag — elemző eszközökkel szinte megfoghatatlan — jelentésárnyalatai mellett ez ennek a kivételes beleélőképességgel, mély érzelmi és lélektani motiváltsággal megírt elbeszélésnek a leglényegesebb üzenete.

A kötet egésze — ezzel tartozunk az objektivitásnak — nem üti meg az itt elemzett két írás színvonalát. A Szorongás vagy az Öröm pl. vázlatosnak tűnik, jelrendszerük kevésbé kidolgozott, homályos. Néhány más próbálkozás (Egy csepp méz, Türelem stb.) még csak helyzetvázlat, környezettanulmány, tolipróba a regionális realizmus eszközeinek a megteremtésére. Bereck csúcsteljesítményeit — valamennyi növeliisztikánk jobbik részéhez tartozik — azokban az írásokban találjuk, amelyekben sajátos szintézisbe hozta jól kimunkált regionális realizmusát a modern prózára jellemző fokozott gondolatisággal és elmélyült jelemrajzzal ;A negyed kilenc jegyében, Biliárd néhány hős emlékének. Vihar előtt, A magányos jegenye, Valahol a második emeleten, A hazatérő). A fiatal író első kötetét — világszemlélete, a már említett szintézisben megvalósított újszerűség és a stílusa révén —• bízvást sorolhatjuk a kisepikánk nagykorúsodási lehetőségeit ígérő művek közé.