Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1974-10-07 / 237. szám, hétfő

JOHANNES BOBROWSKk

E

' jlepte városban úgy Jár az ember, mint kinn, a földeken. Amott víz folyik, a víz mögött fények, túl sok fény: nomádok tábortüzei, párafüggönyön át. Esetleg tűzvész, csak éppen az égbolt nem vörös. De a víz, az bizonyos, ott, az a sötét felület, mögötte hegy van, valami fennsík. Aztán közelebb kerül az ember és a hegy, lám, palota, de nagyon nagy. A belső udvar akár egy dézsa, színültig teliöntötték felülről csenddel. A belső fal mentén feláľlítgatott figurák egészen porcelánosak, annyi a fehér a mundérjukon.

Lépj közelebb, lépj oda az egyik figurához.

Az őrszem tehát fehér, csupa fehérség a lábán, a kezén, a mellkasa fölött. A sisak is fehér. És hiába minden kérdés, nincs válasz, nincs semmi moccanás. Léptek, valamelyik sötét zug felől, a váltás, nyolc vagy tíz hasonló katona.

Eredj az őrparancsnokhoz, menj néhány lépést, akkor ő is eléd jön néhány lépésnyire. Megkérded, hol van a királya, ő meg válaszol. A király nincs idehaza. Aztán ismét kimégy a kapun, az égbolt fekete, csak amott szemben a tűz fölött, a víz mögött szürke némelyest.

Ereszkedő-kapaszkodó utcák. Szűk átjárók, szennycsatornák, a földszinten világító kis üzletek, a magas homlokzaton zárt ablakok, feketék. Pedig be sem húzódnak a fal mélyébe, kinn maradnak a felszínen. Rácsok, bokrok mögött templomfalak, haladj el mellettük, arra valók. Lejtős utcák, szél szánkázik bennük lefelé, a dombtető.g, s onnan tovább, egyenesen a házfedelekre.

És az utcákon itt-ott emberek, a nyelvük érthetetlen. Fényt szór a Gyldene Freden ajtaja. A pince fölött ház emelkedik, odalenn iddogált Bell- man, itt, ahol most állsz, az utcán, itt halt meg. Hajítsd a levegőbe kalapodat, visszatér.

Most mintha keresztülvágna valaki a terecskén, egy matróz, átszökken a padok és szemétvödröt cipelő fák négyzetét kerítő láncon, megáll az étterem

Egy fővárosban

előtt, ahol a fényben úszó ablakok sora kezdődik, a kettős ajtónál, a színes ponyva alatt, egyszerűen megáll, s megszólítja az arra járó, puhakalapos férfit, kurta kérdés, a válasz valami karlengetés.

Az egyik kivilágítatían kapun két hölgy lép ki. Semmi ürügv, hogy kalapot emelj, a szavak t.lalmasak. Éjszaka van.

A sarkon túl, ahol a magas homlokzat megtörik, vaskos oszlón áll, zománcosan sima, a színe zöldes, tételén kerek teáskannafedő, oldalán figyelőrések vagv más ilyesmi, meg clrádák, ni, vizelde, mégpedig egyszemélyes, a Magány obe- liszkje, ez aztán már a valami.

A matróz, aki az imént átfutott a téren, lefelé siet a lejtős utcán. Odalenn, a sarokházak metszette kivágásban sárga és fehér fények váltakoznak, felbukkanó, tovatűnő kocsik. Arra visz le az út.:

íme, egy főútvonal, néhány száz méterrel távolabb erdő kezdődik. Vén fák valami épület körül, egymásba futó parksétányok, s a sűrű lombok alatt felfüggesztett jéggolyóbisok. Mint megannyi kupolát, ragyogják be maguk fölött a fák koronáit. S alul a fehérlő matrózzubbonyokat.

Nem Is tudom, mi vagyok én itt, ebben a városban. Valaki, aki csak úgy cselleng fel-alá, néhány napig. Azután megint továbbáll, s magával visz valamit, egy kép emlékezetét, mondjuk: azt a francia kertjelenetet, barnán-ezüstlő lombok alatt, gitárral.

Nem is tudom, mi keresnivalóm Itt.

Nappal egészen tündöklő a fény, lassú léptekkel sétál a víz fölé. Felemelt lábbal lép át egy hidat. Kecses öregasszony, fuvolahanggal: Visszajönni,

mondja, és kinyitja a kezét.

De hisz nappal van. Taxit intesz, megkerülöd a virágárust. Nappali pletykák, találkák megSZITÄSI FERENC:

Esőben

beszélése, nappalra, telefonon.

Fahídon át visz az út. Égy hölgy tűsarka beszorul a két palló közé. Jókor jött alkalom vízbe hajítani a cigarettát, lehajolni, udvariaskodni, s lopott pillantással végigsimogatni alulról a szoknyán, kosztümkabáton át a fonott kalapig.

Szemközt, a zöld hegyen szétszórt épületek az Admiralitás- hoz tartoznak, múzeum van bennük. Régimódi, karcsú ágyúk fedezik a kapukat. Magas árbocon lobogó. Jelzőberendezések. De hisz úgyis odébbáll az ember.

Megmondtam neked: nem jó nekem idejönni. Színlelt kételkedésed is az ón igazamra vallott. Nos, holnap búcsúzkodás a szálloda halijaiban, korán, lehetőleg még a reggeli, a grape fruit-lé előtt. Nincs itt már semmi, amiről beszélni lehetne.

Az este, a váracska parkjának sétányain, kívül a városon.

Zavaros vizek, madarak. Széles árok, hattyúkkal, levélmennyezet alatt. Mintha valaki, akit nem látni, gyertyát vinne valahol elől, a levegőben, olyan minden.

A bokrok mögött kivilágított pavilonok. Régmúlt lett, ami ma volt, ami tegnap, évekkel ezelőtt. A matróz lefutott az utcán. Az ember nem tér vissza olyasmihez, ami soha nem volt egy fal tövében folytatott beszélgetéshez, holmi négykezeshez, kéziratok fölé hajoló egy vagy két órához, képek mutogatásához, soha meg nem tartott ünnepségek megbeszéléseihez.

Mégis, lám, kimondott szavak, élő beszéd. Lélegzet, hallás, tekintetek. Vértől lüktető érzékszervek működtetése. A visszatérés lehetősége? Ahhoz, ami volt? S ami csupán megelőzött néhány lépéssel? utolérni utolérni most azonnal

Sárközi Helga fordítása Szél Ferenc: A Fák című sorozatból

Bartók-zene a kövekre — : hull, csorog a muzsika — a táj tó, tenger.

Hangjegyek között homlokom - korbácsol, nyüszít az ég a forró homokon.

A táncoló fák most vérmesek, térdre rogynak és felállnak — összetépik a fészkeket.

Mióta? Meddig? Most így van testemen folyók zuhognak habvirágos kínban.

Hőség és veröfény. Alacsony, halványzöld tamariszkuszok tűzdelik alá a szemhatárt. Mozdulatlan díszlet a tenger. A nagy étterem nyitott teraszán kicsiny, leterített asztalok hosszú sora fehérük. Lázár maga ül az egyiknél. A szemközti asztalnál fiatal pár. A férfi arccal van feléje, a nő, aki közelebb ül, háttal. A férft választékosán öltözött, szőke, hosszú hajú, arca széles és ápolt. A nő egészen könnyű, világos színű, piros csíkos, bő ruhában van. Elfedi Lázár elől a férfit, s csak ritkán, egy-egy pillanatra láthatja, amikor jobbra vagy balra mozdul el. A nőt jól látja, igaz, csak a hátát. Dús, élénk haj, erőteljes, karcsú nyak, egyenes hát. A megtestesült fiatalság.

Amikor tekintete lejjebb siklott a szék fatámláján, a parketten megpillantotta a nő harisnyátlan lábát. Alacsony papucscipő volt rajta. Bokája finom és karcsú. A szék és a széles szoknya árnyékában bőre üde és sötét. Minden egyszerű és hétköznapi, csak a láb élénk mozgása vonta magára a figyelmét. A nő szüntelen le-levetette cipőjét. Hol az egyik lábát húzta ki a papucséipőböl, hol a másikat, hol mindkettőt egyszerre, néhány pillanattal később pedig vidáman újból puha, piros lábbelijébe rejtette.

A nő teste úgyszólván mozdulatlan volt. Nem ingatta a fejét, vállát sem rándította, beszédét nem kísérte tag- lejtésekkel. Ügy tetszett, nem is beszél, vagy legalábbis keveset, s azt is igen halkan. De arányos lába, valamiképp elkülönülve rejtekhelyén, pillanatig sem pihent, s lábbelijét sem hagyta nyugton.

A csupasz lábpár és a piros papucscipő mint négy bábú mozgott egy olyan bábszínházban, melyet valami ügyes és merész, láthatatlan rendező irányít, láthatatlan zsinegeken, valami ismeretlen szöveg értelme, valami néma zene ritmusa s valami fantasztikus elképzelés szellemében. A parkett s a szék négy lába, melyet három oldalról a széles szoknya selyme takart, ez volt a színpad, melyen a négy bábu leitette rejtett s csak Lázár ülőhelyéről megfigyelhető játékát. Onnan úgy látszott, hogy a nőnek nincs kedve sem a beszélgetéshez, sem a szerelemhez,

sem a sétához; a legfőbb és egyedül fontos a számára: a játék.

A nő eqész mozdulatlan testének élete, úgy látszik, a két lábban jutott kifejezésre; pontosabban a lábfejekben. Egy-egy pillanatra a lábbelibe bújtak, s rögtön ki is szabadultak a cipőből, sorjában, először az egyik, majd a másik, vagy mindkettő egyszerre. A lábfejekkel a nő furcsa némajátékot adott elő, Lázár azonban hiábavalóan erőlködött, hogy átlássa vagy felfogja a játék érIVO

AíMDIRIČ:

telmét. A nő harisnyátlan lábal külön- külön úgy köröztek, mintha rajzolnának, de mindjárt törölték is az érthetetlen és furcsa jeleket, amit rögzítettek, majd összesimultak, átölelték, cirógatták egymást, gyengéden, szemérmesen, játékosan. Ez nem tartott azonban soká, mert utána máris összetörleszkedtek, pajzánul és mérgesen összekoccantak és összefonódtak, s úgy viselkedtek, mint két neveletlen gyermek. Üjból szétváltak, s szépen formált, szinte szoborszerűen vájt talpaik fogtak újabb játékba. Frissen és pihenten, mert nem hordoznak súlyos terhet. Minden ízükben hajladoztak. Egyik a másikára meredt, röhögtek és fintorogtak, haragos grimaszokban vonaglottak és összeráncosodtak. Hirtelen változással lábfejei elvesztették addigi szépségüket és frissességüket, s váratlanul öregnek és elcsigázottnak, ráncosnak, sőt kissé ma- szatosnak is látszóttak, s valami állatit, majomszerűt hordoztak magukban. Rögtön ezután a lábfejek további változásokon mentek át, s szüntelen mozgásukban végigkövették az egész természetes fejlődést, a lég alsóbbrendű éktől az emberig.

Majd minden hirtelen leállt. Lányos lábain, melyek most békésen pihentek egymás mellett, a talpak kisimultak, és mozdulatlanná merevedtek, erőteljesen és simán, mintha kőből faragták volna őket.

Majd újból eleven lábbá alakulva, ismét élni kezdték változásaikat és alakulásaikat. Ujjaik erőteljesen a padlónak feszültek, a lábak megrövidültek, és alakjukat vesztették, vérrel telítődtek, a test legalsó, szolgai tartórészévé lettek, melyen az egész súly nyugszik, s melyet arra ítéltek, hogy ezt a terhet örökké vonszolja, s nem szakadhat el a földtől, legfeljebb egy-egy szökelléskor, akkor is csak egy pillanatra, hogy még súlyosabban és fájdalmasabban hulljon vissza. A játék azonban ezzel nem ért véget. A változások további sorában a lábak könnyedén és élénkén szakadtak el a talajtól, melynek egyébként rabjai, karcsúsodtak, változtatták a színüket, majd elsápadtak, s egy ideig úgy ragyogtak, mint a szárnyak, amelyek — míg élnek — nem tudják, mit jelent, földet érni. S félénkülten, rugalmasak, kifejezöek lettek, mint a kéz, hol gyógyítóan és adakozón fők, hol buján gyengédek és szűziesen tiszták. S meg lehetett állapítani (nem tudja, hogyan, s azt sem, minek az alapján), hogy az a meghatározatlan, üde, illat nélküli illat árad belőlük, melyet csak az asszonyi test nyújt olykor a vágyakozó embernek.

Mindez azonban, akár minden egyéb is, csupán rövid ideig tartott, mint elkerülhetetlen átmenet egyik játékból és változásból a másikba. Csakhamar újabb nyugtalanság szállta meg a lábakat. Amúgy csupaszon söpörni kezdték a parkettot, s eközben valami józan, gondterhelt, háziasszonyi kifejezést öltöttek magukra. S rögtön utána a nő idegesen keresgélni kezdte a cipőjét, ráakadt, megkísérelte, hogy a bal cipőt a jobb lábra húzza, és fordítva, majd letett a kísérletről, csak az egyiket emelte a levegőbe nagyujja hegyén, s egy ideig egyensúlyozott vele. Majd a másik lábával szeszélyesen megbontotta az egyensúlyt, messze hajította a pa

• papucscipőt naqyujjáról, s rögtön utána ugyanazzal a lábával kezdte vakon és Izgatottan keresni és maga felé húzniígy folytatódott a játék, s nem lehetett előre látni, meddig és merre tart, mivé lehet és válhat a két kicsiny láb ebben a játékban, melyet egymással folytat öncélúan, védett és rejtett színpadán, melynek egyetlen nézője Lázár.

A fiatal nő teste egész idő alatt mozdulatlan volt, és az is maradt. A jól nevelt lány egyenes és nyugodt tartása. Egy izom sem rándult rajta, haja szála sem rezdült, a könnyű selyemruha redője sem. Beszélgetésük is halk és bizalmas volt; Lázár ült hozzájuk a legközelebb, de az ő füléig sem ért egyetlen kivehető szó sem. Semmi. Csak a lábfejek járták a szék alatt furcsa táncukat.

Lázár kelletlenül és figyelmetlenül evett. S miközben étkezett, észrevétlenül szüntelenül figyelemmel kísérte a lábak játékát, melyet rajta kívül senki sem vehetett észre, s annak alapján Igyekezett kitalálni, milyen lehet a fiatal nő arca, s milyen természetű lehet a beszélgetés, amely közte és asztaltársa között folyt. (Amikor csak feltekintett, és egy villanásnyira megláthatta a férfi arcát, az mindig nyugodt volt, vidám és elégedett mosolyra húzódott!) Vajon lábának játéka követi-e szavai értelmét? Vagy a férfi szavait kíséri figyelemmel? Vagy sem az egyik, sem a má^ik, hanem kimondatlan gondolatait tükrözi és reitett érzéseit? Valamit, amiről ö maga sem tud, és amit nem si sejt? Vagy, végül, ezek a lábak csak önmaguk kedvtelésére és öncélúan járják saját táncukat, függetlenül mindattól, amit egyébként mondanak, kívánnak és gondolnak?

Nem talált feleletet. Egy pillanatra elvonta tekintetét a szék alatti látványtól, az órájára pillantott — és felrezzent. Látta, hogy elkésl a hajót, ha rögtön nem indul. Sietve befejezte az ebédet, s be sem várva a játék végét, melynek talán nincs is vége, felkelt, és a part felé ment. Mikor elhaladt a fiatal pár mellett,, nem nézett hátra, s így nem láthatta a nyugtalan lábú nő arcát, akit soha többé nem láthat már sem hátulról, sem elölről.

De a játékot nem felejtette el.

VUJ1CS1CS D. Sztoján fordítása