Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1974-10-06 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

tekintetük találkozik. A háború után került ebbe a téglagyárba, és még mindig bírja ezt a nehéz, munkát amit senki sem végez szívesen. Vagy talán azért, mert szerintem nem is érdekli őt. Pedig ő is jól tudja, hogy másutt kevesebb munkával is hozzájuthatna legalább egy Wartburghoz a megrendelt Trabant helyett, de még egy Karínhoz hasonló nem létezik. Erről meg vagyok győződve. Ezt most nem azért mondom, hogy Karint éppen fehérpöttyös bikinijében látom, amely fönt a combján szorosan sima bőrébe vág

Karin semmit sem vesz föl magára.

Arra megyünk, ahol a sós víztől kiszikkadt part nem süpped annyira. Kisujjunkat egymásba fontuk. Egy csoporttal találkozunk, éppen labdáznak. A sátrak körül emberek nyüzsögnek. Káliét természetesen nem találjuk. Az öböl sima kanyarén megyünk tovább, mintha előre megegyeztünk volna. Megpróbálok úgy viselkedni, mintha egyáltalán nem 'érdekelne, hogy Karin mellettem megy, és a fodros vizet figyelem. Moszatok hemzsegnek benne, feketén lerakódnak a homokra, és dohos a szaguk. Néha Karin csupasz válla súrolja karomat, de rögtön eltávolodik tőlem. Aztán beszélgetni kezdünk a moszatokról, a ceruzák keménységéről, a világítótoronyról. Mintha más témánk nem is lenne. Vagy nincs is talán? Kezdek feloldódni. Elnevetem magam, a mo- szatokat lesöpröm a lábamról.

„Neptunusz.“

A földnyelv tetejére érünk. Senki sem jár errefelé. A víz visszatükrözi a napfényt. A védőgát körül sirályok keringenek. Kétszáz méterre tólünk a lapos sziget.

„Át kell mennünk egészen a szigetre," mondom.

„At kell?"

„Igen.“ Ez talán gyermeki lelkesedés?

A sziget által óvott víz ez, így csak ökölnyi hullámok paskolják a lábunkat. A meder csúszós.

„Ha megcsúszok, és elnyel a víz!“, gondolkodtat el Karín. Lábujjhegyen gázol a vízben, testén vízcseppek csillognak. Ez elképzelhetetlen veszteség lenn**.

Elérjük a szigetet, és amint várható volt, semmi érdekes nincs rajta. Semmi bokoť, csak a kiszikkadt homok és sirálynyomok vékony láncai. Karin kacskaringózva futni kezd az

egyik nyomon, hasra fekszik az egyik kanyarban, aztán topogni kezd azon a helyen, ahol a legtöbb sirálynyom található.

A sziget hirtelen megtörik, a tenger féktelenül zúg. A homok meg-megcsúszik a lábunk alatt, a töltés fölemelkedik mögöttünk, szürkén és halottian, mindentől elválasztva. A hullámok fölemelkednek és összecsapnak. Kezdem rosszul érezni magam, látom, hogy felhő takarja el a napot, és a tenger feketévé válik. Hirtelen az az érzésem, mintha a világ végére értünk volna, ahonnan már nem vezet út tovább. Ahol semmi élőlény nincs: se madár, se fű. Csak homok, amelybe csupasz lábam belesüpped, és amelyen hullámok futkosnak keresztül. Egyszerre arra gondolok, ha itt elsüllyednék, és vége lenne mindennek . ..

A morajban egy hangot vélek hallani, de a szél elfújja. Visszatartom lélegzetemet. Aztán újból a meghatározatlan hang ... Mintha a tenger a horizont fölé emelkedne. És akkor Karin ujjaival megszorítja karom. A sötét tengert nézi, amely úgy látszik, mintha el akarna nyelni bennünket. A távolt kémleli, de ujjaival a karomat szorítja. Hosszú haja kétfelé omlik vállán Most tisztán hallom a szabálytalan intervallumokban jövő hangokat. Felötlik bennem, hogy harangbóják is vannak, mégis azt mondom: .,Vineta.‘‘ És egészen megkönv- nyebültem.

Karin zavarodottan elneveti magát. „Esni fog,“ mondja. Bár nyugaton tornyosuló felhők emelkednek ki a tengerből, de nem hiszem, hogy esni fog Mégis 'átmegyünk, kaptatunk a töltésen felfelé, ahol laposan terül sz.ét a sziget körülöttünk, az öböl mögöttünk mint sötétkék üveg nyúlik el. Aztán világosabbá válik a víz A napfény átszürődik a felhőkön.

Visszagázolunk a vízbe, kifutunk, aztán megállunk. Két férfi és egy lány, a fényben barnán csillog a testük, futnak a kisimult vízbe. Ahhoz messze vannak tőlünk, hogy a hangjukat is halljuk de a horgászbotot, amelyet egyikük mint Valami lándzsát tart, fölismerjük.

Az ég tintakék harangján mint hőgolyók lebegnek a sirályok. A felhők újból eltakarják a napot A hógolyók is eltűnnek. Az öböl másik oldalán a campingezők fölött szürke felhők tornyosulnak. A vöröskeresztes torony foszforeszkálva világít. A viharballont újból felhúzták Kezdődik a tánc.

„Mózes, úgy érzem, mintha nagyon messziről Jöttünk volna ide.“ Erre megcsókoljuk egymást. Érzem, hogy hosszú kezével erősen magához szorít. Válla mögül látom a hajladozó, suttogó nádast.

„Már csak ketten vagyunk," mondja Karin.

„Háľ Istennek!“, mondom én.

A vízben már senkit sem látni. Vannak, akik még csak most rohannak a sátrakhoz. Néhány ember lobogó sportnadrágban guggol, és a köteleket húzza szorosabbra.

Megpróbáljuk a sátrunkat már messziről felismerni. Alig tudjuk kivárni, hogy újból visszatérjünk, pedig csak néhány perce mentünk ki onnan. Nem az eső miatt, és nem is az elhagyott. kietlen sziget miatt.

Karin megáll és visszapillant. Az üveges, feneketlen feketeségben széles hullámok száguldanak végig. A szigetet a hullámok fehér taraja csapkodja, Karin int, aztán zavartan mosolyog. Csupasz hátunkra esőcseppek hűl lanak. A szomszédunk a sátra körül táncoi: „Most az egyszer szerencséjük volt.“

Hogy szerencsénk lett volna. „Na, látja, mester,“ szólok át hozzá. Kar in azt mondja nekem: „Mégiscsak itt vagyunk. Szólj már valamit!“ Mintha kételkednék benne, hogy mégiscsak visszatértünk.

A ponyvát kifeszítem a széllel szembún. Nagyszerű érzés, ahogy az eső a hátamat pas- kolja. Fölveszem a pulóveromat. Karín mellém guggol. Leengedjük a sátor ajtaját, belül semmit sem látni, csak tompa, bizonytalan árnyakat. ,

Karin a vállamra teszi kezét, és én tudom, hogy mindez fontos: hogy itt ülünk, hogy egy szót sem szólunk hogy kifelé nézünk, pedig semmit sem látni. Mégis lecsukom a szemem. Az eső dobol a vásznon, mintha apró állatkák végtelei) csordája dobogna.

Fölébredek A sátorba fakó fény szivárog. Lehúzom a hálózsák cipzárját, a könyökömre támaszkodom. Az eső már elállt. Csend van. Csak a tenger piheg nyugodtan álmában, kissé távolabb tőlünk. De Karín szorosan Itt fekszik mellettem. Arca sima és puha és felém for^ dúl.

A sátor előtt sirályok sikoltoznak.

Fordította PONGO ISTVÁN

Mne alatt két üveg ihány doboz Mariboró- be, hogy a lányt haza- t, nem tudta, hol lakik.

borosüvegeket, ünottan en, aztán a táskarádióét keresni, de recsegé- irattyoláson kívül mást

2 otthonról hozott mag- e, bár azokat már naal a szekrény ajtajá- apír dobozba zárt te- Már úgy képzelte, te>l- öregasszonyt és arra t gondolnia, hogy az ak egy korholó szót is

keménypapír dobozba ekercset. Bekapcsolta a iig várt, miközben az i szalagot, aztán halk az indítógombot.

sercegve forogtak az arabás pedig szögletes ta az ingét, rágyújtott magnetofon felől még . Nagyokat kortyolt a megszólalt valaki, de tagoltan és világo- igódottság nem érződött

majd felült és a magirrodában dolgoztam, a ben, gép mellett, mikor legkért, hogy igazítsam anyja istenit az a ro- nyolc nap szigorított

? — kérdezte most egy

zemben, a futballpálya etejű, hosszú ... agy hol volt — vágott •ekedt fiúhang. — Ott iepratelepen és kész.

jósba vágtak, mert így n nap fél adag főtt étel, a sarokban meg ott állt ia. Vizet szlapálhattam olyan dög kemény volt, lóan káromkodtam, legraktak volna, a többiek n szunyókálhatnak. Per- vissza állandóan a Du- im és észre sem veszi, át csinálom, lágms, hogy néha akkor ungirt, amikor nem kel- az előző rekedtes fiú- : — Gyakorlat teszi a

— Mondta a román király pásztora — szólt közbe valaki — és becsukta a kecskeöl ajtaját, hogy bemenjen feleségéhez a hálószobába.

Visító, egyenetlen röhögés csattant és a magnetofon zöld varázsszeme vibrálva szétnyílt, összezárult. Aztán lassan elhalkultak a felöklendezett kuncogások majd egy földre ejtett pohárzaj és valamelyik lány rendre utasító korholása után következett a folytatás.

— Könnyebb a kulcs a kapánál, mondtam annak a marha Durungnak, de szerintem nem is értette. Pedig világos: ahelyett, hogy otthon maradt volna kapálni, elment vasrács mögé zárt srácokat őrizni. Ahhoz volt esze. — Folyadék csobbanása hallatszott, és ahogy egy üveg a pobár pereméhez koppant, aztán egy tél óva és nagyon magányos röhögcsélés.

— Ha ez a hülye Bagoly jut eszembe, azonnal elfog a röhögés. A szerencsétlen biztos bolond volt, egész biztos. Kinyitotta azt a nyavalyás csapot, amelyik állandóan zörgött és azt játszotta, hogy utazik. Nem volt normális, már teljesen becsavarodott. Pedig csak két éve volt ott és néhány hónap hiányzott a szabadulásához. A Furkó a nyakára tetoválta, hogy „itt vágd eil“, a szerencsétlen azt sem tudta, mi van a nyakára tetoválva. Armkor megmutatták neki a tükörben, röhögött. Az egyik spejznál, mikor hónap elején megkaptuk a pénzünket és kaját meg cigarettát vásároltunk, ez a hülye Bagoly fogadásból megevett egy kiló kenyeret, minden karéjra margarint, gyümölcsízt kent és tetejére mokkacukrot rakott, aztán persze kijött az egész belőle. Nyilván nem bírta a gyomra azt a sok kaját.

Barabás felállt, megállította a magnetofont és a szekrényből újabb tekercset vett elő. Megközelítően a legfelsőt próbálta előkotomi és ahogy befűzte a szalagot, rögtön lenyomta az indítógombot is.

— A nádas és a vasúttöltés között állt a ház, gazzal benőtt, elhanyagolt kert végében. Röhögnöm kell, nem is ház volt az. Dróttal ösz- szehurkolt nád a fala, kívül-belül bepucolva, a tetejét meg csak éppen hogy megtűrte a szél. Csak tudnám, mi a francra költötték a pénzüket a Toto öregei, ha még egy tisztességes kalyibát sem tudtak összeverni abból a sok rohadt hurkából meg kolbászból, amit a piacon sütöttek. Mert ugye veszik a polgárok a sülthurkát, mint a... mint a... szóval szépen kerestek. Tulajdonképpen rajtam kívül mindegyiknek az őse tele volt lóvéval, a srácok meg csak a balhé kedvéért nem akartak kimaradni semmiből. Dehát mit is csinálhattunk volna nyáron egy ilyen tré kisvárosban? Olyan gyerekes buli volt az egész, nem kellett volna komolyan venni senkinek. Persze, amikor a táskarádiókkal meg az orkánokkal lebuktak azok a hülye suttyók, akkor már balhé 'volt. És pont ők, akiknek annyi del volt a zsebükben, mint a... mint a ... szóval volt pénzük elég.

— Esküszöm édesapám, néha olyan sóderod van, mintha vezércikket hallanék — böffent

közbe valaki, aztán kattanás hn.llatsy.ott, majd ismét egy.

— Eredj a fenébe — csattant egy ideges hang, később dulakodás zaja robbant be és valaki azt mondta- — Rúgd ki, Dió, teljesen bepíált.

— Maradj csendben, felébred az öregasz- szony.

— Úgy is egy nővel kevesebben vagyunk.

Szaggatott, hangos röhögésre a varázsszem

ismét Vibrálni kezdett. Kattanás. Egy ideig némán pörögtek az orsók, újabb kattanás után pedig nyugodt csendben hallatszott a folytatás, mint egy vízparti tűzrakás köré kuporodott, csendes éjszakai beszélgetés.

— Az üdülők udvaron kint hagyott vaságyakat és nyugágyakat elloptuk. Én filmplakátot szögeztem a falra, hogy legyen valami pofája annak a nyomortanyának. A szobám ajtajára meg szereztem egy fogorvosi táblát. Világos, én voltam a főnök. Persze, nem nagyképűsködésből. mondom, értitek, de valahogy igy volt, Annak a sok vidékinek csak pénze volt, az egyiket szőlőből nyomták, a másikat a piacon sütött hurkából, harmadikat az istállóba kötött tenyészbikák árából, ott bent meg aztán kiderült, hogy semmit sem bírnak.

Halk kattanás hallatszott, majd némán, csendesen pergett tovább az orsó. Egy hang sem hallatszott a tekercs felől. Barabás előránci- gálta a dobozból a következőt, de az is üres volt, és a többi is.

Másnap Barabás későn kelt, nem ment lm az egyetemre, pedig már két katalógusa volt. Moziba ment, majd a menzára, és utána haza, hogy aludjon délután. De az öregasszony berontott hozzá a szobába és fojtott, dadogó ingerültséggel közölte vele, hogy nem tűri az éjszakai életet, nem tűri, hogy duhajkodó társaság zajongjon nála.

Magyarázatot sem várva, az asztalra dobi a Barabás félhavi szobabérét, és kidöcögölt a konyhába.

Roskoványi István illusztrációja