Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1974-10-20 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

Stefan Heym: Babik ott állt ásója nyelére támaszkodva, és a há­zát nézte. „Az én házam" — gondolta, s aztán las­san, mintha valami régi fényképalbumot lapozgatna, sorra megjelent emlékezetében minden ház, melyben valaha is lakott: az alacsony, ferde falú apai ház, az óhazában Katowice környékén, aztán a pittsburgi és a clevelandi olcsó bérű, rideg bérkaszárnyák nyo­morúságos, sivár szobáikkal, amelyekben albérlős- ködött, majd meg a fábó^ ácsolt szürke, pajtaszerű bányászházak; itt, Goldsborough-ban: ágyrajáró volt, teljes ellátással — így állandóan együtt élt a csa­láddal, de mégsem számított családtagnak, sosem lehetett igazán egyedül, és mégis mindig magányos maradt. Kell az, hogy az embernek legyen saját háza, el­mélkedett — és lém, végre valahára neki is megvan a sajátja, erős fagerendákból épült, rendes beton­alapon, négy fala nyílegyenes, a tetőzéte fekete, és piros a kéménye. Mindegyik falra ablakot vágatott, padd jöjjön be tisztességesen a világosság, sőt, még kis veranda is tartozik a házhoz, onnan öt lépcső vezet a kerti 'útra ... „illetőleg majd lesz kerti út, amint megvásárolja a kavicsot és elteríti. összeráncolta a homlokát. Amint megveszi a ka­vicsot ... Annyi mindent kellene venni! Lassanként tervezgette el a házát, nem mint sokan mások, akiknek a ház csupán fedelet jelent, ahol meghú­zódhatnak, ha esik az eső. A házán gondolkodott, amikor a sötétben a fejtési fronton kuporgott, meg azalatt is, míg a szenet lapátolta, vagy mikor Miké ivójában üldögélt, és egész áldott este azt az egy pohár sört forgatta az ujjai közt ■— és az évek folyamán lelki szemei előtt kialakult a háza. Lesz konyhája, finom fehér zománeos villanytűz­hellyel meg Uikörfényesen ragyogó mosogatóval, melybe forró és hideg vizet lehet engedni a csillogó vízvezetékből. A mosogató mellett nagy, széles hütő- szeikrény terpeszkedik, ajtaja olyan halk cuppanás- sal nyílik, mint amikor az ember jó ebéd láttán csettint a nyelvével; itt tárfja majd a sört, lesz be­lőle vagy húsz üveggel, és finoman behűti, hogy az üveget befutja a pára; de akad majd tojás és vaj, aztán háromféle kolbász meg sült csirke, és narancs is, meg csokoládétorta. A konyha falát világoskékre festi, körös-körül piros virágos szegéllyel. Aztán fürdőszobája is lesz, benne függönnyel elkerített zu­hanyozó, és lesz rendes vécéje, ahol le is ülhet az ember, és dolga végeztével lehúzhatja. Nagyon elege volt már belőle, hogy éjnek idején kijárjon, és elbukdácsoljon holmi istenverte, rozzant budihoz, ahol az embert zöld dongólegyek csiklandozzák, és a negyedére ottrekedt bűz meg hat nyolc, tíz idegen ember mocska veszi bele magát az ember bőrébe. Nagyvirágos tapéta kerül majd a hálószobába, benne óriási, széles, puha ágy, fehér lepedővel és pehelypaplannal, az ágy elé pedig szőnyeget terít, hogy amikor felkel, szegény kérges talpával ne kell­jen lelépnie a hideg, kemény padlóra. És végül nappaliszobát is tervezett, nagy asztallal, székekkel — hisz néhanapján kell az embernek tár­saság; kárpitozott pamlagot is állít be, sok párná­val, hogy a nők oda támaszkodhassanak, aztán szép üveges szekrényt is vesz -r- abban tartja majd a tá­nyérokat meg a poharakat és a hatkötetes klasszikus sorozatot, amit valamikor egy utazó könyvügynök varrt a nyakába, és aranykeretes képei lesznek, mindegyik falon kettő-kettő. Ilyennek tervezte el a házát. Ilyen házba aztán bárki asszonyt elhívhat, nem vall szégyent vele. Az ilyen házban nyugodtan mondhatja az ember: „Az én házam ez ... tetszik?“ És ugyan melyik asz- szonynak ne tetszenék? Mit számíthat akkor, hogy jómaga csúnya, és nem tud olyan ügyesen locsogni ezen a nyelven, hisz még most is idegennek érzi, meg hogy úgy táncol, akár az elefánt, és hogy olyan nehezére esik a tréfálkozás meg a talpraesett meg­jegyzések, amire pedig más férfiembernek úgy rájár a nyelvel Mindez egyszeriben nem számítana! Babik felsóhajtott. Tíz vagy húsz éve bizony job­ban törte volna magát, hogy asszonyt tessékeljen be, és megkérdezze tőle, tetszik-e a háza. De most már öreg hozzá. A haja ugyan még fekete, nincs közte egyetlen szürke szál, tje maga valahogy mégis töpörödött már. Szája, szeme beesett, füle eláll, akár a fazék füle, bőre csupa rovátka, mint a mosogató- «RHfcktt. Csak « karja maradt meg, inasnak és éröv­nek, a két karja, mellyel Perinsylvánia hegyeinek mélyéből tonnaszámra hordta ki a stehet... ki tud­ja, hány ezer tonnát már! Babik megmarkolta az ásót, és mélyen belenyom­ta a maga löldecskéjébe. Asszonnyal vagy asszony nélkül — a ház mindenképpen ház. Még ha negyven évig tartott is, mire együtt volt az a háromezer dollárja, ami számítása szerint az építkezés megkez­déséhez kelleit! De így legalább van valami kézzel­fogható eredménye, hogy egy életen át dolgozott, viszont a többiek — csak meg kell nézni — egyre fizetik a bért a bányatársaságnak azoícért a nyo­morúságos barakkokért, és kínlódnak a csomó gye­rekkel, mert minden cent az ennivalóra megy. Egyébként nem is került volna negyven évébe, ha közben ki nem tör a gazdasági válság, és el nem viszi minden pénzét, amit a bankban tartott. Kezd­hette elölről. Egyébként gyűjtögette a bankjegyeket, újságpapírba csomagolta, és bedugta egy maga szab­ta széles övbe, s ezt magán hordta, sovány derekára kötve. Inkább ott temesse el a föld négyszáz-ötszáz láb mélységben a pénzével együtt, semmint még egyszer rábízza valamelyik bankra! Most már -ilres az öv, de helyette megvan a háza, és övé a telek is, melyen a ház épült. Elmosolyo­dott, valamiféle ádáz büszkeséggel: úgy érezte ma­gát, mint a hódító, még ha az, amit meghódított, nem-is váltotta valóra álmait. Nem, egyáltalán nem az lett, amit tervezett én megálmodott. Babik ásta a földet, egyik rögöt a má­sik után forga'ta meg: úgy döfte az ásót a földbe, mintha mep akarna fizetni vabimi rosszért, amit a föld követett el ellene. Mert a telekkel kezdődött. Mindent olyan szépen kiszámított. Hány és hány éjszakán át üldögélt az ágva szélén, térdén tartva a kis füzetkéjét, és össze­adott meg kivont, aztán áthúzta, majd megint össze­adta a számokat — mibe fog kerülni ez meg az, anyag és munkabér, mit tud maga összeácsolni, és miért és mennyit kell majd másoknak fizetnie. De mikorra már mindent kiszámolt, és együtt volt a háromezer dollárja — emelkedtek a telekárak. Meg a fa ára is. És a cementé. Aztán a szegé, a tetőcserépé meg a vezetékcsöveké is. Meg a bérek is. És egyre csak drágult minden. Mike a kocsmában rá is szólt a pult mögül: „Babik, hülye vagy. Őriz­gesd csak a pénzecskédet! A magunkfajta nem tar­tozik ahhoz az osztályhoz, ahol ingatlant lehet sze­rezni. Míg pénzed van, legalább van valamid. Ha egészen rosszra fordulna, még mindig elihatod.“ Hogy szidta Mike-ot! H.szen tudta, ha hamarosan meg nem kezdi az építkezést, akkor soha, és úgy halhat meg, hogy az égvilágon semmire sem vitte. És valahányszor ilyen gondolatai támadtak, félelmet érzett, igazi félelmet, és ez a félelem méilyen ült a gyomrában, és mintha csak fogai lettek volna, úgy marcangolta ott legbelül. És félelmét nemcsak az okozta, hogy elrontotta az életét — hanem az öregségtől is félt, meg hogv olyan nyomorúságos járadékból kell majd megélnie, aztán attól is ret­tegett, hogy nem marad más hátra, mint hogy meg­húzza magát a Mike ivója mögötti deszkabódéban vagy valam, más odúban. Végül is épp elég öreg bányászt látott már, akinek erejét kiszívta a szén, és nem volt elég okos vagy elég takarékos, vagy elég kitartó, hogy cserébe kisajtoljon magának va­lamit a szénből. Ö házat épített: ahogy kiadta az utolsó tíz dollár­ját is, készen állt a ház, nem volt megterhelve jelzálog­kölcsönnel, nem volt már egyetlen cent tartozása sem, így teljes egészében az övé volt, Babiké, az ő háza, az ő tulajdonai Diadalmas mosolya ellágyult, szinté gyengéddé vált. Felkapta az ásót, és csoszogva elindult a háza felé. A verandára vezető lépcsősor alá dugta az ásót, aztán egy zsákdarabbal gondosan letörölgetle agyagos cipőjét. Felballagott. Zsebéből kulcsot húzott elő, és körülményesen a zárba illesztette. Tülaj- donképpeh fölösleges bezárni az ajtót: jó szomszédai vannak, és különben most is, egész idő alatt itt tartózkodott a telken. De örömét lelte benne, hogy bezárd a házát, aztán meg kinyissa, . am.,kor vissza-, jön. Éleiében sem akadt még olyan ház, melynek, kulésa az övé lett volna. Az ajtó zajtalanul kinyílt; a sart»k.vas»k jót mef voltak olajozva. Babik belépett. Mosolygását olyan csalódottság váltotta fel, hogy beletorzult az arca. A kicsi és teljesen bútorozatlan előszobában nyit­va állt a konyhába, a hálószobába meg a nappaliba vezető ajtó. A konyhában petróleumfőző, mellette ro­zoga szék, rajta néhány piszkos tányér, aztán ott volt még egy ütött-kopott vödör, üres konzervdobo­zokkal meg papírhulladékkal. A hálószoba berende­zése egy vaságy, rajta vékonyra lapult matrac, csíkos huzatú párna, meg két használatlan vásárolt katonai pokróc. A nappali üres volt, leszámítva a klasszikus sorozatot az ablakpárkányon meg a falnak támasztott kerékpárt. Hát persze, miért is ne használná garázs­nak a házat a szomszéd gyerek? Babik leült az ágy szélére. Derekát kihúzta, és fe­szülten fülelt. De minden csendes volt. Vendégek sehol, nincs beszélgetés, nevetgélés vagv kocintga- tás... Női hang sem hallatszik, mely ebédhez hívná. Babik térdén nyugtatta kezefejét: rápillantott. Elnéz­te agyondolgozott, széles, csontos ujjai végén a fe­kete keretes, letöredezett körmöket, csak nézte jobb­ján, a vörös keze hátán húzódó forradást. Ezzel a két kezével építette meg a házát, de arra is érez még bennük erőt, hogy elszállítsa azt a sok tonna szenet, amennyit szükséges, hogy megvehesse a bú­tort, a villanytűzhelyet és a zuhanyozót meg a vécét. M1'^ nem ért a végére semminek, hiszen csak ötven­nyolc éves, és egyetlen szál fehér haja sincs. Párnája alá nyúlt, és előhúzott valami sokszorosí­tott szöveggel teleírt, sok fogdosástól elnyűtt papi­rost. Értesítés! — ez állt felül, aztán néhány sor következett, majd az ő neve géppel írva, aztán még néhány sor és végül valami olvashatatlan aláírás. Nem, még nem ért a végére semminek, sem a ház­építésnek, sem a saját életének. No jó, szóval valami új rakodógépet állítottak fel a tárnában. De miért ne tanulhatná meg a gép kezelését? Vagy miért nem engedik, hogy valahol másutt lapátoljon? Az itteni hegyek gyomrában véges-végig szén van, és -mind a bányatársaságé. Hát az egész nagy hegység mélyén ne akadna egyetlen kis zug, ahol dolgozhatna? — Babik, hé, Babik! Ügy megörült, hogy hangot hall — még ha Mike nyers, rekedt hangja volt is —, hogy várt, hadd szó- longassa egy ideig, s csak aztán nyitott ajtót. Az úton Mike tartott a ház felé: zubbonya nyitva, nyak­kendőjén a csomót mélyen lehúzta, ingén nagy iz­zadságfolt ütközött át, ott, ahol hasa a nadrág korca fölött kibuggyant. Deresedő szőke hajából egy két fürt mulatságosan rátapadt kivörösödött homlokára, lépten-nyomon megcsúszott az út sarában meg a po­csolyákban. A mögötte haladó férfi óvatosan lépke^. dett, és a szárazabb helyeken billegett át; egyik kezében esernyőjét és irattáskáját, h másikban pedig új szürke kalapját szorongatta. Babik arca megrándult. Gyanúsnak érzett minden idegent, különösen ha jólöltözött. Különben Mike-nak egyáltalán nincs joga eljönni a pulttól 41 yen idő. tájt, amikör az emberek éppen kifelé szállingóznak a bányából, és legtöbbjük bé-betér az ivóba egy po­hár sörre. Azok ketten megálltak a .verandalépcső alján- . Mike egyet-kettőt köhlntett, arcát törölgette, aztán .megszólalt: .. t- «• — Gondoltam, kerülök egyet erre, hadd lám, hogy vagy. í<: . Az id körű : — M Babik V — Ön — Pe ügybuzg egyenes — N( az eser De B; elő1 Ha < — Mi Mi^e va Mive — Azi Csupán vök, ha tá"nzntt; az ivóba Do miatt le’;! ... • — Tál idegen, 1 félrehúzd pillantás naDpalib; alább va S kerékp jfit, kiny Aztán lassan b< — Mis látói vaj folyamod — Mu — nyögi kell enm Lakbért ház. — Igei — Mii ta Babil dolgozta ték . .. —> Ige kivizsgál türelmet mire me — Eg munkát kicsit. — csak » az! meg kéz már, hoj — Ige ftjrref k rőL> — i ságosna) megdern — A konyhák .. — Ne Rosfcovényi István illusztrációja

Next

/
Oldalképek
Tartalom