Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-29 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó
t rummal. imot. sen voltak, csak a szom- ' sereg diáklány. Hango- fülelt. nondja, hogy a pór jobb, udjátok, micsoda klassz \ szőke lány behunyta a valamit, aztán elszendete. Ez feltűnt a lányse[ pók ... Biztosan külfölr zavartan megigazította )gy külföldi. Rumot iszik. . Sörrel. )tt van. gymenő lehet. lt le az asztalához, te aztán Mi újság? Hogy viselketereste éppen egy csend- Tudod, ő volt, aki megakart tőle? Foglalt szobája volt. \ lányról. Mit akart tőle állodába akarta hívni? kérdezte, nem tudom-e, ? Talán hogy ki küldte, ahonnan messziről jött. eki, amit tudtam. mondott. Hogy Prágában ei elváltak, otthagyta ... SJem tudott megélni, hát izajött, itt keresett munsemmit... csak azt... iár ki! pénzt nála, meg hogy liról, meg ilyesmiket... ara, hogy sok pénze van ián tudtad? íját, amikor fürdött. idő van? Mennem kell, mered? [ajd egyszer elmagyará.Szia! is felkerekedtek. Valaviseltek; Oszkár a cslködött. # 3 sört. Három hónapiig st ette a fene ide azt a rtatlan pofájú nő volt! . A fene vinné el őket. Az előadóteremben már egybegyűlt a hallgatóság. Oszkár kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett. Néha felnézett. A hallgatók türelmesen hallgatták az előadást. Később két csendőr lépett az előadóterembe. Békésen megálltak az ajtóban és előre néztek. Oszkár megrettent. Mit akarhatnak? Fél óra múlva elfogytak a lapok a könyvből.. Elővett egy másikat. A századik oldalnál a síri csendbe csak a néha felhangzó horkolás sípolt bele. A csendőrök pihenj állásban egyik lábukról a másikra álltak. Az előadás félbeszakítására nem volt parancsuk A négyszázadik oldalnál Oszkár hangja meg- megbicsaklott, de még tartotta magát. A hallgatóság nem. Csoportosan hagyták el a termet. A kilencszázadik oldalnál idegen hangokat észlelt a füle mellett. Valaki meglökte. Oldalra nézett. Most látta meg, hogy csak két hallgatója maradt, azok is idejöttek a közelébe, hogy jobben hallják. Mi tagadás, erősen meggyengült Oszkár amúgy is vékony hangja. De vajon miért öltöztek ilyen maskarába? Milyen ünnep van ma? Valaki nevén szólította. Mért fogja meg ez a hallgató a karját? Ja, hogy elkísérik. Tehát vége az előadásnak. Nem baj, már úgy sincs sok hátra, majd bepótolják... összeszedte papírjait és nehézkesen megindult a kijárat felé. Azok ketten szorosan mellé szegődtek. — Merre mennek? — kérdezte Oszkár és megindult balra. Az egyik elé állt. — Pardon — szólt Oszkár és jobbra tért. A másik állt elé. — Pardon — szólt Oszkár. — ön erre megy? — Nem. ön is arra jönl Ugyanis le van tartóztatva. — Hm... — Megindultak egyenesen. — Amiatt a lány miatt, ugye? — Melyik lány miatt? — kérdezte a jobboldali. — A prágai. Vagy nem tudják? — Az nem lényeges Mit tud róla? — Semmit. — Hogy-hogy? — Úgyhogy. Nem mutatkozott be. Lakáscímet adtam neki. — Tehát annak is maga adta! Többet nem tud róla? — Nem. — Mindegy. Nem ő jelentette fel. Bordás Kálmánné óhajtotta az egyik albérlőjét kitenni, de az nem állt kötélnek. Hasbaszúrással fenyegette az öregasszonyt. Erre ő felkereste a szakszervezeti bizottság elnökét. — Elég rosszul tette ... Pedig megmagyaráztam neki, hova forduljon ..., de ilyen öregasszonyokkal. — Semmitmondóan legyintett. — A franc vinné el... — Eszébe jutott a felesége. — Oszkár, te már megint valami bajt csináltál; te nem tudsz rendesen élni. Jaj, istenkém, mi lesz velem. A bíróság ítélethozatalra vonul vissza! Miután visszavonultak, elfoglalták a székeket. Majd felálltak. A teremben mindenki felállt. Csak Oszkár maradt ülve. — Vádlott, álljon fel! Oszkár mélabúsan felállt. Azon tűnődött, hogy ezt az idézetet valahonnan ismeri. Egy könyv fedőlapján látta... ott a kirakatban. Meg is akarta venni... Most már tisztán emlékszik. Kár, hogy nem vette meg. Abból legalább megtanulhatta volna az Idevonatkozó etikettet. Ügy érezte, a viselkedése nem a legmegfeleRasícoványi István illusztrációja lőbb. Ezt gyakorlatilag is tapasztalta, mert a háta mögött ülő őr gyakran süllyesztette rettentő tenyerét a bordái közé. A főbíró olvasni kezdte: — Ránki Oszkárt az ítélőszék a hivatalos intézmények nevével való visszaélések, valamint többrendbeli zsarolás, fe- ketézés miatt bűnösnek találta és háromévi feltételes szabadságvesztésre ítélte; továbbá a kár megtérítésére ... stb. A teremben valaki felsírt. Ismerősnek tflnt « hang. Aztán elengedték. Az őr a kijáratig kísérte, ott hidegen elbúcsúzott: — Osztán vigyázzon ám magára máskor — mondta —, mert még egyszer nem ússza meg ilyen könnyen. Oszkár bólintott. Nem is olyan könnyű pénzhez jutni — gondolta. Aztán bevárta a feleségét. aki sírva borult a nyakába. makacs en önző ) énged- ?an győzhet iga- I általá- ndszabá- “ hivat- irmészet íert nem az eher- akacsak >edig az set, az lesszire, lyire fáj ; az én túl mart j ék el, nekem, a felenem és a fiam. tünk át •L út. ö son la3- szen az út jobb peremére, mert lejtős. De ő nem és nem. Míg egyszer csak kizúdult az útkereszteződésből egy „bent- ragadt“ kocsi, s megperdülve az úttest jégtükrén, lesodort bennünket az árokba. Fejemet vesztve torkomszakadtából rárivalltam: — Hát minden szó lepereg rólad, te konok betyár?! Megölne a makacsságával, akár az a nagyokos Várday ezredes! Szerencsére nem történt különösebb haj, de történhetett volna. Később persze, ő maga Is belátta. Attól fogva nem szóltunk egymáshoz egy mukkot se. Sem az út hátralevő részén, sem Ligetben, sem hazafelé. A vacsoránál, láttam, igen fészkelő- dik a széken. De én néma maradtam, mint a sír. Csak fészkelődj, konok fráter! Most furdal a lelkiismeret, ugye? Mert azért, persze, szeret engem a fiam. Nem bírta sokáig. Vacsora után megszólalt. — Te úgy teszel, apa, mintha haragudnál. No... haragudj. — Ezzel nem lehet elintézni az ilyesmit. — No, nyugodj meg. Máskor majd jobban vigyázunk. — Vigyázol! — Jó, jó, no. Jobban vigyázok... Apa... te valamilyen Várday ezredest emlegettél... Ki volt az? És hogy akart téged megölni? Nehezen enyhültem meg, de nem akartam haragot tartani velük. Szóval az anyjával sem, mert ők egy párt. És elmondtam neki, ki volt Vár day ezredes. — Negyvenkettő, július tizedikén, amikor a magyar csapatok elérték a Dont, hozzáláttunk a védőállások kiépítéséhez. A földmunkákat nagyobbrészt a „megbízhatatlanokból“ és zsidókból álló muszos századok ... vagy ahogy másképpen mondták — büntetőszázadok végezték. Hogy milyen volt a magyarok védőállása, arra most nem akarok kitérni. De hogy a nagy orosz téli támadáskor néhány óra alatt befújta a hó, az bizonyos. Mintha csak ki se ásták volna. Még a harckocsiárkok is eltűntek. Elég az hozzá, hogy szeptember végére befeleződött az állások kiépíté- so. Következett a drótakadályok lerakása és az akna tel építés. Micsoda munka volt! Ezt már csak mi, árká- szok végeztük. Igen értettem az ár- kászmunkát, el is neveztek a bitang bajtársaim Árkusnak ... Igen veszélyes dolog volt. Az oroszok igyekeztek zavarni az ellenállási vonal építését. Időként oda-oda-eresztettek egy- egy géppuska-sorozatot. Nekünk pedig az árkok előtt kellett mozognunk. Egészen védtelenül. Nagy gondot okozott az Is, hogy nem volt elég műszaki záróanyag. Hiába könyörgött a századparancsnokunk, nem kaptunk elég szögesdrótot és aknát. Főleg harckocsi-aknából volt igen kevés. Azt suttogták, azért nincs, mert a németek több mint kétszáz kilométerrel az arcvonal mögött rakatták ki a magyar aknatartalékot. Igen szűkén, éppen csak a főellenállási vonal elé tellett egy egysoros drótakadály. Harckocsiaknából pedig még kevesebb jutott. A szakaszparancsnokunk meg is mondta: jó, ha minden öt méterre jut egy az ezred körletében a harckocsiveszélyes megközelítési vonalakon. Igen sok gondot okozott ez a századparancsnokunknak. Újra meg újra meghányta-vetette a dolgot a szakaszparancsnokokkal, de sehogy se tudtak zöldágra vergődni. Az árkászmunkát ráadásul még az is késleltette, hogy a zászlóaljparancsnokok csak sok huzavona után tudtak megegyezni abban, mi tekinthető egyáltalán harckocsiveszélyes terepszakasznak. Az ezredparancsnok kijött a helyszínre és sokszor csúnyán leteremtette a zászlóaljparancsnokokat, visszautasítva minden javaslatukat. — Úgy látom, egyiküknek sincs érzéke az utászmunkához — jelentette ki. Még szerencse, hogy jómagam valamikor utászként szolgáltam. Csináljanak tehát mindent, úgy, ahogy ón parancsolom. A századparancsnokunk csak a fejét csóválta. Néhány napra rá, hogy felterjesztették az aknatelepítési tervet, megjelent a körletünkben a hadtesttörzs műszaki tisztje. A századparancsnokunkkal mindent aprólékosan megbeszélt. — Szakszerűtlen a telepítési tervük — mondta a századparancsnoknak. — Attól pedig, hogy félméteres távközzel akarják telepíteni az aknákat, egyenesen megrökönyödtünk. — Én se hallottam még ilyesmit — jegyezte meg tapintatosan a századosunk. — Azontúl, hogy ellenkezik az aknatelepítési előírásokkal, anyagpazarló és rendkívül veszélyes is a tervük. Ezt Várday ezredes úrnak is tudomására kell hoznom. Azzal elment a törzstiszt. Egy-két napig csend volt. Egy szombati napon utasítást kaptunk az ezredparancsnoktól, hogy sürgősen lássunk hozzá az aknatelepítéshez. Ki is vonult egy szakasz, és megépítettük az aknamezőt, fél méterre rakva le a német 5 kilós harckocsiaknákat. Ilyen hatalmas tányéraknákkal még sohasem volt dolgunk. Borzasztóan be voltunk gazolva: mi lesz, ha felrobban valamelyikünk kezében. Egész idő alatt idegesek voltunk, mert Várday ezredes is kint tartózkodott a helyszínen. Személyesen kívánta irányítani a munkát. Tudtuk, hogy a zászlóaljparancsnokoktól a szakaszparancsnokig minden tiszt helytelenítette a telepítési módot. Mi is. Igen hegyeztük a fülünket, mit beszélnek az óvóárokban egymás közt a tisztek. — Nagy baj lesz ebből, őrnagy úr — mondta a századosunk az egyik zászlóaljparancsnoknak. — Ostobaság, az tény! Michoda önfejű ez a Várday! — hallottuk a választ. Elkészült az aknamező. Megint csend lett egy napig. A rákövetkező nap este ismét jön a parancs: Azonnal fel kell szedni a~ egész aknamezőt, mert túl sűrűn van telepítve. Az ezredparancsnok majd epeömlést kapott mérgében. Állítólag egészen a hadsereg műszaki parancsnokáig jutott az ügye. ö rendelte el az aknamező felszedését. Ki szedje fel az aknákat? Aki lerakta. így hát sötétedés után, amikor feljött a hold, megint kivonult a szakaszunk harmincöt emberrel. Csuda veszélyes játék volt. A századparancsnok külön-külön figyelmeztetett mindannyiunkat, hogy legyünk óvatosak, mert valamennyien sorok között leszünk. Ha valaki óvatlanságból vagy tudatlanságból felrobbant egyetlen aknát, a levegőbe röpül az aknamező. Vigyáztunk mi, nagyon vigyáztunk. Csakhogy a túlsó parton észrevették a szovjet figyelők, mit művelünk, és aknavetőtüzet zúdítottak ránk. Amikor láttuk, hogy baj van, menekülni próbáltunk. De hogyan, merre? Mikor minden fél méteren a halál lese1 kedik ránk. Elég, ha csak mepri’''-" ’ a lábunk! Pillanatokon belül felrobbant «/ egész aknamező. Az árkászszakasz harmincöt emberéből csak négyen maradtunk életben. Árkus elhallgatott. Aztán szemével lassan megkereste a Filozófust. Egy darabig farkasszemet néztek egymással, majd Timóteusz leeresztette nehéz szemredőnyét. Jeléül annak, hogy elégedett. Ezután a beszélő végighordozta te kintetét hallgatóin, majd felállt, jelezve, hogy távozni készül.
