Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-29 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó
Éjfél után felkel a nap Szibéria színeváltozását, zöldből fehérbe, már a leszállás utáni első pillanatokban tudomásul vettük. Node ennyire...? Az utasok — ingujjban vagy legalábbis kabát nélkül láttuk őket beszállni — most valahonnan bundákat és bekecseket, füles prémsapkákat varázsolnak elő. Errefelé ritkán járnak külföldiek, de még moszkvai újságíró barátaim közül is kevesen rendelkeznek északi tapasztalatokkal. így történhetett, hogy lenge tavaszi kabátban és fedetlen főve! léptünk a Tajmir-félsziget földjére. Ez a látvány megmosolyogtatja úti- társainkat, mert jóllehet május utolsó napjait írjuk, ám 600 kilométerrel a Sarkkör felett ezen az estén mínusz 13 fok hideg és kegyetlen hófúvás fogadta az utasokat. A világ legészakibb iparvárosa — mondják Norilszkról, ám a kérdés nem egészen egyértelmű. Ezért a „leg“-ért Norilszk mellett további két település van versenyben. Az egyik a norvégiai Hammerfest, mely északabbra, a 72. szélességi fokon fekszik, de mely ötezer főnyi lakosságával a városok jóval szerényebb kategóriájához tartozik, amint ez a 180 ezer lakosú ipari centrum. A másik — Murmanszk — ugyancsak a 69. szélességi fokon terül el, mint Norilszk, de lakossága a langyos Golf-áramlat jóvoltából lényegesen enyhébb éghajlati viszonyok között él, s ezért a norilszkiak nem tekintik igazi északnak. A 69. szélességi fokot ezen a vidéken „Tűzparalellnek“ nevezik. A havas tundra közepén, sok száz kilométerre az utaktól és vasutaktól, dinamittöltések robbannak az ércbányákban, s éjjelnappal hevítik a kemencéket, s csapolják a rezet, nikkelt, kobaltot, s ki tudja még mi mindent. A Norilszkban összpontosuló gazdasági erőkről a külföldi vendég csak töredék-adatokból, a város, valamint a Norilszki Bányászati és Kohászati Kombinát vezetőinek elejtett megjegyzéseiből, viszonyszámokból alkothat hozzávetőleges fogalmat. Sokszor írtam róla magam is, hogy a Kamaz — a Ká- ma folyó partján épülő szovjet tehergépkocsi-óriás a kilencedik ötéves terv egyik legnagyobb beruházása. Itt, Norilszkban jöttem rá, hogy miért csak az „egyik“. Mert vannak nagyobbak. A norilszki kombinát költségvetése nagyobb, mint a Kamaz-é. Nem tudom mennyi, de nagyobb. Dugyinka kikötője (a város ellátása kizárólag a Jenyiszej folyón és légiúton történik) évi 3,6 millió tonnás forgalmat bonyolít le, azaz nagyobbat, mint a tyumeni olajvidéket ellátó obi kikötő Szurgutnál. Pedig az utóbbiról — ha emlékeznek rá — elmondtuk, hogy forgalma Odesz száéval és Leningrádéval vetekszik. Ilyenformául az a kilencven kilométeres vasútvonal, mely a kikötőt és a repülőteret a várossal összeköti, létfontosságú kommunikáció, melyet a hófúvástól magas hópalánkok védenek. A tundrában a hóvihar a nyílt pályán haladó vonatokat, ha leállnak, fél óra alatt betemetné. De nem állnak le: a hópalánkok mellett óriási géppark gondoskodik a pálya szabadontartásá- ról. Minthogy itt a repülőközlekedés is Jóval bizonytalanabb, mint Szibéria délebbi részein, a várost minden évben a navigációs időszak négy rövid hónapja alatt kell ellátni egész évre elegendő építőanyaggal, áruval, gépekkel, s részben élelmiszerekkel is. Ez- idő alatt kell elszállítani a feldolgozatlan ércet. Medvezsij Rucsej, Talnah, Oktyabr- szkij. Ezeket a neveket itt mindenki ismeri. Hatalmas külszíni és földalatti ércbányák, melyek a kombinát olvasz- tóüzemeit táplálják nyersanyaggal. Nikkeltartalom tekintetében a norilszki érc páratlan a világon. Azt mondják, Trudeau kanadai miniszterelnök 1971- ben azért utazott ide, hogy megnézze, melyik az a város, mely a színesfémek világában nagyhírű Sudburytöl elhódította a világelsőségete, s ami vlejár, a tőzsdei uralmat. A Medvezsij Ruesej, azaz Medvepatak bányában vagyunk. A főmérnök szerint újságírókat ritkán hívnak meg ide. A hatvanas években mindössze egyetlen kivételt tettek: Zikmunddal és Hanzelkával. Ám fotoriporter kollégám a több száz méter magasságban levő központi diszpécser-irodából most is elkeseredetten nézegeti a hat kilométer hosszú és nyolcszáz méter széles óriás völgykatlan nagyszerű panoráma ját, melyet így egészben még mindig nem szabad fényképezni. Ma reggel az Idő váratlanul megenyhült, s az érc hegyek itt-ott levetették hópalástjuka; A szerpentinutak valósággal gőzölögnek a hirtelen ostromerővel rájuk tön napsugarak alatt. — De hogyan dolgoznak itt télen? — kérdezem kísérőnket. — Addig dolgozunk, ameddig a fé mek bírják a hideget, míg le nem áll nak a gépek. Nem szabad abbahagyni. Az első években mínusz 30 foknál abbahagytuk a fejtést, de rájöttünk, hogy ez rettenetes veszteséggel jár: utána mindig napokba telt, mire eltisztítottuk a havat a munkahelyekről. — Ezeket a hegyeket jóformán már teljesen felfalták az exkavátorok. Mennyi érc maradt a Medvepatak bányában? — Kérdezzen valami mást! — mond ja határozottan vezetőnk. Annyit mondhatok csupán, hogy a Norilszki Bányászati és Kohászati Kombinát, melynek ez a bánya az egyik üzemegysége, az utolsó hat évben nikkelből, rézből és kobaltból megháromszorozta termelését. Ha nem tévedek, tavaly Magyarországra is küldtünk ötvenezer tonna rezet. De ezt megkérdezheti holnap a réz- olvasztóban. Megkérdeztem. A bánya főmérnöke csak annyiban tévedett, hogy Magyar- ország rézbehozatala a Szovjetunióból 1973-ban összesen 31 ezer tonna volt. Annyi bizonyos, hogy ez a „tűzparalell- ről“ érkezett. Norilszkban mértek már mínusz 5.9 fokot is. Aligha lehet csodálkozni hát azon, ha a munkaerő itt is legalább kétszer olyan drága, mint a „kontinensen“. Egy bányász, vagy olvasztár, aki nyolc éve dolgozik Norilszkban, az összes pótlékokkal együtt közel háromszor annyit keres, mint az ország déli vagy európai részein. A várost 1935-ben kezdték építeni a soha fel nem engedő fagyos talajon, mely felett szünet nélkül kellemetlen csípős szelek és hófúvások száguldoznak. Az építkezés 1960-ig ebben a városban semmiben sem különbözött a szokásostól. Legfeljebb abban, hogy tábortüzekkel kellett felmelegíteni a talajt, hogy ki lehessen ásni a fundamentumot. Azóta teljesen átálltak a cö- löpös módszerre, melynek lényege: fundamentum nincs, az örök fagy pedig az építők ellenségéből legjobb szövetségesévé vált. A mérnöki munkában új fogalom jelent meg: a fagytervezés. A házak fundamentumát helyettesítő földbeszúrt betoncőlöpök száma és mélysége ugyanis a talaj átlagos hő mérsékletétől függ. Az építkezés így sem olcsó, de lényegesen meggyorsult és kevésbé anyagigényes. A módszert Norilszktól a szovjet észak minden pontjain átvették, ahol nincs földrengésveszély ... Norilszk és a kombinát — ez is egyedülálló jelenségnek tűnt szovjet viszonylatban — szinte teljesen ugyanaz. A város, az emberek életét a kombinát irányítja. A kereskedelmi és szolgáltatási főigazgatóság vezetője például a kombinát egyik igazgatóhelyettese. A primőr uborka, paradicsom termesztésére berendezkedett állami gazdaság, mely — talán mondani sem kell — reuma. Van egy 400 férőhelyes éjszakai szanatóriumunk, ahol minden beutaltat vitaminizált ételekkel táplálnak, s ahol az infravörös kezeléstől a legkülönbözőbb reuma-fürdőkig mindenre berendezkedtünk. Évente ötezer embert kezelnek itt, gyakorlatilag minden veszélyeztetett, vagy krónikus bán- talmakban szenvedő dolgozónk kezelést kap. Ami az egészségeseket illeti, igyekszünk elérni, hogy sportoljanak. A sportcsarnokon kívül van további két fedett korcsolyapályánk is. Évente építünk egy újat. A sportcsarnok második része, ahol a szakosztályok lesznek, júliusban készül el. — Az önkiszolgáló élelmiszerboltban Norilszk: május, éjfél előtti utcakép (Kovács Sándor felvételej ki zárólag melegágyas növényeket nevel — éppúgy a kombinát felügyelete alá tartozik, mint a városi uszoda, a sportstadion. A kombinát osztja el az üdülői beutalókat, de még a személy- gépkocsikat is — a munkateljesítmény figyelembevételével. Hogy a kombinát igazgatója milyen tekintélyes ember, arra a norilszkiaknak nem nehéz meggyőző példát találni: Vlagyimir Dolgih tizenegy évig volt a Norilszki Kohászati és Bányászati Kombinát igazgatója, mielőtt az SZKP Központi Bizottságának titkára lett. A városi pártbizottságon Borisz Mi- hajlovics Blagih első titkárral és Jurij Szmolov tanácselnökkel beszélgetünk. Végre arról, ami itt tulajdonképpen legjobban érdekel bennünket. Hogyan lehet tartósan elviselhetővé tenni az emberek számára a háromhónapos sarki éjszakát, a kéthónapos sarki nappalt, azt, hogy a tíz éven felüli gyerekek fizikailag fejletlenebbek más vidéken élő kortársaiknál, hogy nincs elég napfény, hogy legjobb akarattal sem- tudnak olyan vitaminellátást biztosítani, mint más országrészekben, hogy többnyire nem lehet sétálni az utcán, mert elfúj a szél, vagy megvesz az isten hidege, hogy nem lehet autózni, mert Norilszkból nem vezetnek utak a világ többi része felé. Pedig a kombinát minden harmadik dolgozójának van gépkocsija — valahol délen. — Az éjszakai üdülőben voltak-e — ezzel a kérdéssel fogad bennünket a párttitkár, s kérés nélkül hozzáfog, hogy felvázolja a város komplex szociális fejlesztési tervét, mely arra van hivatva, hogy eloszlassa az utolsó kételyeket is a tundraváros lakhatósága felől. — Tudják-e például, hogy nálunk a legmagasabb a Szovjetunióban az egy főre jutó lakóterület: 7,5 négyzetméter minden lakosra. Most két új házgyár épül, s ezzel újabb 30 százalékkal növekszik az építőipar kapacitása. A szociális programban a végcél 12 négyzetméter egy főre. Számolunk azzal, hogy az emberek szabadidejük egy részét, nagyobbik részét otthonukban kénytelenek eltölteni. De ezek az otthonok kivétel nélkül, hangsúlyozom, kivétel nélkül összkomfortosak, hidegmeleg vízzel és távfűtéssel. — Azt mondják, a skorbut ezen a vidéken népbetegség. — Csak volt. A skorbuton már túl vagyunk. Programunk legfontosabb részét éppen az olyan helyi „különlegességek“ kiküszöbölése jelenti, mint a mozgáselégtelenség, a vitaminhiány, a ma csak egyfajta felvágottat és egyfajta sajtot árullak ... — Igen. A tundrán nem legelnek tehenek. Sőt, a városban szabadban semmiféle növény nem él meg. Az ellátás, különösen tavasszal, amikor a téli készletek már kimerülőben vannak, a navigáció pedig még nem indult meg, nem mindenben felel meg az európai igényeknek. De ne feledkezzenek meg arról, hogy ide mindent kétezer kilométerről kell szállítani. Krasznojarszk- ban még egy szovhoza van a kombinátnak, onnan küldik naponta repülőgéppel a zöldséget, tojást, tejet, húst, virágot. Ilyen körülmények között különösebb választékról nem lehet szó, de bizonyára észrevették, hogy ennek ellenére alapvető élelmiszerekből pontosan úgy el vagyunk látva, mint más városok. A párttitkár különösebb büszkeség nélkül, a körültekintő gazda nyugalmával mondja ezt. Beszél arról is, hogyan szervezték meg az örök fagy városában a közétkeztetést és az üdültetést, hogy a legszebb krími szanatóriumok egyike és a legnagyobb szocsi úttörőtáborok egyike is ezé a nagyüzemé, hogy szakszervezeti beutalót kétszer annyit osztanak, mint más helyeken. összesen öt olyan ipariskola vau a Szovjetunióban, ahol a gyerekek 16 éves korukban szakmunkásbizony itványt, érettségi bizonyítványt és gépkocsivezetői jogosítványt kaphatnak, közülük az egyik Norilszkban. A krasz- nojarszki egyetem esti tagozata mellett saját egyetemet is szeretnének. Búcsúzunk a tundravárostól, a sarki nappaltól. A TASZSZ hírügynökség iu- rilszki tudósítójának segítségével utolsó esténket egy fialal művészekből álló társaságban töltjük, ahol főként arról folyik a szó, miként lehetne a norilszki utca képének átformálásával színesebbé tenni az északi ember egyhangú életét. Piros, kék, zöld, sárga transzparensek, reklámtáblák, hirdetőoszlopok, „céltalan“ dekorációs elemek és konstrukciók vidítják fel az utcaképei. A színek legtöbbje azonban még csak a műteremben, a rajzasztalokon és fes- tőállványokon látható. Éjfél után lépünk az utcára. Kellemesnek tűnik az idő. Nappali világosság van, s a szélcsendet kihasználva mások is sétálnak még az utcán. A kombinát üzemében most volt műszakváltás. A nap lassan ismét felemelkedik a horizont fölé, s egyre erősebben pásztázza sugaraival a hómezőket a vakítóan fehér sarki éjszakában. (Folytatása következik,j 1974. IX. 29. 14 A norilszki rézkombinát
