Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-08 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó
att, a korlát ;ő ágyúlővé- nekitáínasz- zdett — vaelhagyatott jszok ostro- előbb-utóbb bánás után aljes órára, fent, hango- nkorltak. ek lefelé' a lőtt valaki orlát alatt, majd csend egy német lépésnyire ni felugrott be. hallott lö- német alig lirtelen fela németet •nál, súlyos elkelt és a pcsőhöz. E — az öreg -, megbizo- íalotton kí- megállt a ítőjét, akik harcban és 'elé fordult ;ó koszorúlov rájött, és szobro- ié lehet ez a boltozat gy az öreg íré, szabad illát és azt ndta, ame- indani szom. Minden ént, de e énylett az , hogy az snül elmo’káltuk — törődve az- •; az egész javítani. A üle sehogy • - magya- >anem ma- előtte. — he —, érabból vala- az orosz ppoly meg- dves moso- álaszul vami. >e — szólt hirtelen, önmagának ís váratlanul, életében most először ünnepélyesen. — Az én fiam — s az öreg előbb a mellére mutatott, aztán meg a bronztáblára. Kimondta és rejtett félelemmel nézett az oroszra; hátba nem hiszi el és kinevelik. Fedotov azonban nem lepődött meg. Szovjet ember volt és nem csodálkozott azon, hogy ennek a szegényesen öltözött öregnek a fia ilyen sírban nyugszik. „így hát az apja — gondolta Fedotov. — A fiú nyilván híres ember volt, talán tábornok.“ Eszébe jutóit Vatutyin temetése, amelyen ott volt Kijevben, a koporsó mögött haladó egyszerű, parasztosan öltözött öreg szülők és a körülöttük levő tízezres tömeg. — Értem — mondta és részvéttel nézett az öregre. — Értem. Díszes sir ... És az öreg megértette, hogy az orosz nemcsak hisz neki, de meg sem lepődött szavainak szokatlanságán, s a hála érzése töltötte el csordulatig a szívét az orosz katona lránt. Sietve megtapogatta zsebében a kulcsot, kinyitotta a sír falába épített szekrényke ajtaját s kivette onnan a bőrkötésű könyvet, amelybe a díszvendégek szokták beírni a nevüket, meg egy töltőtollat. — írd — mondta Fedotovnak és átnyújtotta a tollat. Fedot,ov a falhoz állította géppisztolyát, az egyik kezével megfogta a töltőtollat, a másikkal meg lapozott egyet a könyvben. A könyv az előtte ismeretlen királyi személyek, miniszterek, követek és tábornokok díszes kézjegyeitől és kaeskaríngós cirkalmaitó] tarkállott, sima papírja fénylett, mint az atlasz, egymásra boruló lapjai egyetlen ragyogó aranyszegélyben folytak össze. Fedotov nyugodtan fordított egyet az utolsó, teleírt lapon. Ahogyan az előbb sem lepődött meg azon, hogy az öreg fia nyugszik itt, ugyanígy most sem lepődött meg rajta, hogy ebbe az aranyszegélyü könyvbe kel] beírnia nevét. Fellapozott egy üres oldalt és saját méltóságának tudatában, amely sohasem hagyta el, sietség nélkül, nagy, gyerekes betűivel odarajzolta nevét az egész lapra: „Fedotov", majd becsukta a könyvet s átadta a töltőtollat az öregnek. — Fedotov! — hallatszott kívülről az egyik katona hangja, aki végre felkapaszkodott a hegyre. — Itt vagyok! — mondta Fedotov es kilépett a boltozat alól. Szabad kilátás nyílott előtte őtven kilométerre, mind a négy égtáj felé. Keleten vég nélküli erdők terültek el. Délen Szerbia dombjai sárgállottak. Északon szürke szalagként kígyózott a szilaj Duna. Nyugaton volt az erdők és parkok hervadó zöldje közt fehérlő Belgrád, amely még nem szabadult fel s fölötte az első lövések füstje gomolygott. A tölgyfaállványon, az Ismeretlen Katona sírjának boltozata alatt pedig ott feküdt a díszvendégek könyve, amelyben utolsónak áll Fedotov szovjet katona erős kézzel rótt neve: Konsztromában született, a Volgáig vonult vissza és most innen néz le^- felé, Belgrádra, ahová háromezer versztát tett meg, hogy felszabadítsa. Fordította: Gellért György EGRI VIKTOR : A TENGER „Ha meghal a tenger. vele pusztul az ember, emészti önmagát, fehér vtrorláit hiába feszíti a szélnek, tört árbocán csak rongyként libeg a vászon, — maga teremte gyilkos zátonyát.. .* OZSVALD ÁRPÁD A neve Fekete-tenger, de ko mór, gyászos színét csak -a legnagyobb viharok idején kapja, amikor az ég is vészjóslón sötét és terhes, s a strandok őrei a kis árbocra felhúzott zászlókkal jelzik, hogy életveszedelemmel jár a fürdés. Ovidíushoz méltó ódát kellene írnom a Napos Part hosszú, kilométerekre húzódó selymes homokjáról, az ózondús levegőről, amely ritkán párás, minta többi déli tengeré. Azért dicsérem lelkendezve a tengerpart soha meg nem unható színeinek szépségét, mert személyesen is meggyőződhettem, hogy ezt a gyógybalzsamokkal felérő kincses vizet a szennyeződés veszélye fenyegeti. Nem annyira még, mint a kék Adriáét vagy kivált a Földközitengerét, amely egy francia biológus szerint nem sokáig marad kék színű, s rövidesen belepusztul szennyezettségébe. Olvasom, hogy akkor ís száz évre lenne szükség megtisztításához, ha most azonnal abbahagynák olajjal és vegyi anyagokkal való fertőzését. Az óceánkutató Cousteau kapitány a L’Europeé hasábjain azt a megdöbbentő tényt közli, hogy a tengeri állatok több mint ezer faja már kihalt, további húszezer pedig veszélyben van, ötven esztendőn belül az ember teljesen megmérgezi a tengert. Márpedig ha meghal a tenger, halálos veszélybe kerül az ember. „Kiszámították, hogy 200 ezer tonna — ha kiömlik — elég ahhoz, hogy a Keleti-tengert biológiai pusztasággá változtassa" — síratju egy másik cikk a tengerek tisztaságát. — „S az olajszennyeződéshez nincs szükség feltétlenül arra, hogy egy tankhajó összeütközzék valamivel és kilyukadjon. Amikor kiürítik a tartályokai, az olaj egy százaléka bent marad, és ezt a nyílt tengereken öblítik ki. Emellett az üres tankhajókat nehéz kormányozni, s ezért ballasztnak tengervizet púm pálnak bele. Ha pedig újra megtöltik olajjal, ezt a vizet — amely természetesen szennyezett — visszaengedik a tengerbe.“ Ez a két figyelmeztetés jul az eszembe, amikor egy kora reggelen gépkocsija mellett egy korosabb úszónadrágos férfit látok, amint benzinnel átitatott ronggyal fekete, ragacsos szurokkal elborított talpát tisztogatja. Beszédbe elegyedem vele, és hamarosan megtudom, hogy a Szófiában megjelenő angol nyelvű tájékoztató folyóirat főszerkesztőjének a helyettese. — Nekem szívügyem a tenger — mondja. — Kora tavasztól késő őszig minden szabad időmet itt töltöm, és most láthatja. hogy dicséret helyett szitkozódnom kell. ömlik belőle a panasz, hogy a legszigorúbb tilalom ellenére a külföldi hajók az üzemeltetés során keletkezett szennyt, a kátrányos, szurkos fáradt olajat a tengerbe eresztik. A hullámok ezt a homokkal elkevert ragacsos szurkot apró darabokban a partig sodorják, és nincs mentség, a vizes fövényen észre sem veszed, odatapad a talpadra, a lábikrádra, és jó fél óráig dörzsölheted homokkal, míg nagyjában megszabadulsz ettől a kulímásztól. Három napba telt, míg újra kristálytiszta lett a víz, a tenger fövénye megszabadult a civilizációnak ettől az átkos tünetétől. Három esztendővel ezelőtt Jaltában járva hasonló talpdörzsöléssel szórakoztunk, de akkor még nem tűnt fel annyira, hogy agrotechnikai- zált korunknak ez az átka már a világnak ezt a paradicsomi táját is elérte. Van-e védekezés ellene? Természetesen volna. A Novoje Vremja című hetilap írja, hogy a szovjet kormány és az illetékes minisztériumok nagy anyagi áldozatokat követelő intézkedésekkel törekszenek védeni tengereik tisztaságét. Az olajkikötőkben — Novorosszijszban, Ogyesszában Tuapszében, Batumiban, Krasz- novodszkban és másutt — derítőberendezéseket építenek. Szófiai ismerősöm tovább tájékoztat. A szovjet tankhajók hermetikusan elzárható öblítő- berendezéssel vannak ellátva. Speciális tartályokba kerül minden szenny és hulladék. Ezeket a tartályokat azután szeméthordó hajókba és de- rítőberendezésekbe ürítik ki Mi haszna azonban a drága óvintézkedéseknek, ha idegen hajók nem alkalmazzák, s így tovább mérgeződik a tenger, pusztul a halállomány, s a csodálatos Krímben, az Aranyho- mokon. lent délen a Napos Parton pedig az üdülők milliói talpukat vakarva bosszankodnak. Az kellene, hogy az egész világra kiterjedő konvenciók védjék a tengerek tisztaságát, kivált a sűrűbben hajózott belső tengerekét- De a tőkés világnak fontosabb a pillanatnyi haszon, és nagyon kétséges, hogy az ember védelmét ennél fontosabbnak tartanák. BOLGÄR EMBEREK Amikor 1960-ban először töltöttem a nyarat az Űjságírók Nemzetközi üdülőjében Várna mellett, a teljes pihenőnek szánt napok közé gazdag kulturális és útiprogramot iktattak. Főélményként nem a Napos Part forró fövenyét, Nesszebar templomromjait, Burgasz török hódoltságára emlékeztető műemlékeit, sem a várnai akváriumot, római fürdőjének romjait, sem Balcsik arborétumát, Mária királynő nyaralóját szánták nekünk, hanem egy dobrudzsai falu kooperatívájá- nak megtekintését. Beszámoltam akkoriban arról, hogyan ismertettek meg bennünket, szovjet, lengyel, NDK-beli, cseh és szlovák — köztük néhány csehszlovákiai magyar — újságírókat a szövetkezet munkájával, s voltaképpen csak később fogtam fel teljében, milyen óriási haladást jelentett a múlttal szemben ez az akkor még gyerekcipőben járó kollektív gazdálkodás. Emlékezetemben maradt, hogy kétezer hektáron termesztettek fehér kenyeret adó búzát. Megértettem, milyen fontos volt megmutatni — és elbüszkélkedni vele — hogyan számolták fel az egykori török uralom évszázados nyomorúságát: a messze földön híres bolgár kertészek végre otthonukban kezdik a jólétet megteremteni. Két esztendő múlva a Georgi Dimitrov nevéről elnevezett várnai hajógyár egyik főmérnö ke kalauzolt el a befejezés előtt álló tizenötezer brutto regiszter tonnás teherhajón. Akkor az volt a fontos, hogy megmutassák, alig másfél évtizeddel felszabadulása után az elmaradottnak mondott bolgár nép milyen merész lépéseket tett előre iparában. Ma háromszorosára növekedett a gyár, egy ötvenezer tonnás óceánjáró te herhajó építésének feladataival birkózik, — ám ezt bemutatni felesleges, annyira természetes és magától értetődő az ugrásszerű fejlődés, amelyet egye dűl Várnában az ipari létesít mények tucatjai igazolnak. Idén kirándulásainkon á tengerpart látványosságaira terelődött a hangsúly. És van is mit megbámulni! A Várna és Aranyhomok közti tizenöt kilométeres úton a délszaki virágok bokrainak ezrei, harsányan bíborvörös, égő narancs- sárga színek a közelítő ősz aranyrozsdájától elöntve. A mélyben lent a tündöklő tenger, a dombok hajlatában szőlőskertek; dió, mandula és olajfák karéjában üvegtől és fémtől csillogó üdülőpaloták, zöld bokrok közt megbújó faházak százai. A színek tobzódó orgiája kísér, a szem nem tud betelni a kertek paradicsomi bőségével, az épületek fehértől vörösbarnáig váltakozó színével és tetszetős formájával. Itt-ott akad még mutatóba egy vityil- ló, de ez is belesimul a tájba, s otthonosságot, a nyári és őszi pihenő örömét jelzi. Az ózondús levegő elkényezteti a tüdőt, s bár pompásan kikövezett sétány vezet Várnától az Aranyhomok legészakibb csücskéig, az egymás hegyén- hátán rohanó személyautók és autóbuszok benzingőze arra késztet, hogy a dombok közt kanyargó mellékutakon járjunk. Kétfelől apró ős nagyobb szőlőskertek. villák, takaros nyári lakók és kunyhók. Az egyik kertés ház előtt megállít a kerítés fölé hajlö hatalmas diófa gazdag termese. Az úttest szélén ott a tulajdonos autója, s éppen kilép kertje ajtaján. Szeretem a hártyájától könnyen megfosztható friss dió zamatát, s megszólítani akarom a kilépő jól öltözött középkorú férfit, adjon el a diójából egy-két marokkal. Alighanem leolvashatta arcomról kívánságomat, és fog- hegyről, szinte leckéztetve oda veti: — Nem eladó! Meghökkentő, de egyedüli, soha máskor nem tapasztalt eset volt. Háromszor ís megtörtént, hogy ilyen alkonyati sétánkon megállított ti szőlőtőkék hihetetlenül gazdag termése. Amint a kertjében dolgozgató gazda meglátta csodálkozásunkat, rögtön levágott egy hatalmas fürtöt, és a drótkerítésen át mosolyogva kínálta. Egy másik az autójába rakodott éppen, és hiába szabód- tam. három fürtöt is kikeresett — a legédesebbeket —, mert hárman voltunk. Egy ismeretlen idegennek szólt ez a kínálás, akin bizonyára meglátta, hogy valamit megcsodál, ami hazája földjén terem, és az ő kezo munkája tett ilyen nemessé. (A riport második részét a következő Vasárnapi Üj Szó ban közöljük.)
