Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-30 / 231. szám, hétfő
i, gyerekek a küszöbön álltunk. Összebújtunk, mint verebek a száraz ágon. Még valamelyik idegen gyerek is odaállt mellénk, hogy legyűrik elegen, mert illendően kell elkísérni a falu régi lakosát. Hát álltunk, a nyakunkat nyújtogattuk, hogy láthassuk széles hátát, komoly járását, szomorúan lógó farkát, levélformájú fülét, téglaszínű szőrét. A szőre ma valamivel sötétebb, nem csillog úgy a napon, mint máskor. Nem is csilloghat, hiszen hűséges táltosunkat is elkapta már a sors keze. — Ferko! Így mondta ki édesanyánk akkor a nevét, és lenyelte a szája sarkába gördülő könnycseppet. Sós az íze, anyánk még rá is bólintott, hogy csakugyan sós, mert nincs kútvíz szaga. Ferkó! Szinte láttuk a szót, amint betűként születik és névvé kerekedve napvilágra bukkan. Nekünk, gyerekeknek sokat jelentett ez a szó, ez a név. Sze retett Ferkónk odaadó hűsége oltalmában csepered tünk fel mindannyian, ahányon akkor ott álltunk a küszöbön. Ferko! Még anyánk elfojtott kiáltásának visszhangját kerestük. De lehet, hogy a csönd már megmarad, a feljajdulás nem ismétlődik. Csak anyánk nagy, szenvedő szeme fordult felénk. Panaszkodott. Vagy legalábbis panaszkodni akart. Gyászos pillantása a szívünkig hatolt, mert nálunk olyan volt akkor a helyzet, mintha valaki szentmihály lovát nyergeivé hideg kézzel. Anyánk fájdalmas tekintete megállt rajtunk. Méregetett minket, vizsgálta, elég nagyok vagyunk-e már, számolta, vagyunk-e annyian, ahánnyál isten jósága megajándékozta. Voltunk bizony, ráadásul még egy idegen gyerek is közénk keveredett. Anyánk szeme különös kifejezéssel tapadt ránk. Lágy, érzékeny és egészen a mienk, igen, egészen, mert simogató szeme olyan, mint egy tányér, amely magának egy szemernyit sem hagy meg. Mi megbújtunk a szétosztott meleg alatt, amit teli marokkal mért a szívéből. Mintha zsolozsmát hallgattunk volna a templomban Még az idegen gyerek is térdre esett volna ilyen mélységes bánat láttán. Ferko abban a percben felnyerített. Anyánk szeme megmozdult. Kék szál lebbent a levegőben. A küszöb megremegett alattunk, mert ilyesmit még sose éltünk meg. Mindannyian átadtuk magunkat a fájdalmas áhitatnak, éreztük cingár lábunk, keskeny vállunk, vézna karunk qyöngeségét. * Ezekben a napokban ünnepli 65. születésnapját a neves szlovák írónő. Ebből az alkalomból közöljük ezt a két elbeszélést. MARGITA FIGULI KÉT ELBESZÉLÉSE*: Szerettük volna gyerekkezünkkel letörölni anyánk súlyos könnyeit, amit a háború fakasztott a szeméből. De nem tudtunk mozdulni, megdermesztett anyánk kiáltása, ami a levegőbe hasított, és tovább rezgeti benne. Sírásra késztetett, a torkunkat kaparta, legörbítette a szálunk szélét, de nem képződött könnytócsa a pillánk alatt. Csak a szemünkben világítottak kavargó érzéseink. Szavak nélkül beszélgettünk a táltosunkkal Elment, de nem ígérte meg, hogy ha patája alatt kínjában megfordul a föld, visszaemlékszik majd az elhangyott kis emberpalán Elfojtott kiáltás tákra. Visszafordítja kócos fejét aszott nyakán és bánatos szeme a távolból rámosolyog az ablakban viruló muskátlira. Ferko nem emlékezik és nem is jön vissza. Egyedül maradunk. Egészen egyedül. Apa nélkül és Ferko nélkül. — Hát akkor menj, Ferko... — mondja anyánk és nem tud elszakadni a hűségesen fénylő, bánatos szempártól. Csak néz Ferko szemébe, mintha hidat építene, hogy üavözletet küldhessen a harctérre. Mi utána mondjuk: „menj...“, de csak suttogjuk, nehogy Ferko meghallja és megmozduljon. Csak azért ismételjük, mert anyánk szavai éltetnek minket. Ha éhesek vagyunk, minden szavát elismételjük, hogy több legyen belőlük. Így táplálkozunk a drága, meleg szavakkal. Lessük, mikor mozdul a szája, mikor hull le róla a nekünk szánt szó. Valaki elkapta Ferko sörényét. Elvették tőlünk. Mikor apánk elment, Ferko védelmére bízott minket. Ferko most utána megy, és mi magunkra maradunk. A Nyíreden még betakarítatlan a rozsunk. A lóhere is petrencékben áll a Határhegyen, várja, hogy Ferko majd behordja létrásszekéren. A Szenesdombon buján fejesedik a káposzta, csakhogy megnyerje Ferko tetszését, ha ősszel érte megy. Most már nem megy érte. Édesanyám, talán ezért keményedik meg a hang a torkodban, talán azért gyűrődnek ráncok az ajkadon, mert Ferko már soha többé nem jön vissza. Ki takarítja be a termésünket? Vagy felfal majd minket az éhség? De nem! Anyám már érzi a hálán a nehéz batyut, térdiq koptatja a lábát és tövig a kezét. Értünk. Négyünkért. Mindenét odaadná nekünk, nemcsak lábát és kezét, nemcsak szívét és száját, de egész életét, mert mindennél drágábbak vagyunk neki. Ferko megy. Leliorgadt fejjel. Patája keményen dobban a füldön. Mozdulatlanul lógó farka maga a reménytelenség. A legények már nem vágnak belőle vonószőrre valót. Nem muzsikáljak már a mulatságokon, nem forgatják meg a falusi szépségeket. Mennek Ferko után, hogy a csönd, a házról házra félelmetesen terjedő csönd még hallhatóbb, még érezhetőbb legyen. Édesanyánk egyik kezét Ferko sörényébe mélyesz ti, a másikkal átöleli a nyakát. Már nem beszél, szótlanul megy Ferko mellett mintha lépést akarna tartani vele. Utolsó közös útjuk égő fájdalmat okoz neki, élesen érzékeli a fejünk fölött leselkedő halált, Ferko életével együtt minket is eltemet. Ferko ezt érzi. Elfordul a községi szolgától, anyánkhoz hajol és fejét letörten a nyakára fekteti. Búcsúzik. Egyszerre felágaskodik és egész testiben remegve megáll. Megsajnált minket, éhes. nevetséges kis verébfió kákát. Nem akar elmenni. Visszafordul az udvarunk felé és nyerít. Meg akarja mondani. hogy nem szívesen megy el, hogy inkább itt maradna velünk, és ... Anyánk keze ekkor végigsiklik a nyakán. Ferkn egy lépést tesz, kettőt, és azután már mor’v magától. Anyánk megáll, mintha gyökeret vei t volna a lába. Még azt akarja mondani: „Miért veszitek el tőlem? Hogy leszünk meg nélküle?“ De ezt csak suttogja és a második mondatot már csak gondolatban gondolja végig A szó elfulladt a torkában. Szája keményen bezárul, mint egy összeszorított ököl, ajka elfehéredik, hogy még halványabb legyen, mint mi, gyerekek, akiket az értetlenség a küszöbhöz szögezett. Ferkót beállították a kocsma előtt álló lovak közé. Olyan akár egy érett alma, szép és gömbölyű, mint valami kép. Anyánk nem tudja róla levenni a szemét, száján még bánatában is mosoly rezdiil. Ferko még egyszer felnyerített. Mintha vádolna valakit. Talán részvétet akart ébreszteni az emberekben, de részvét senkiben se volt, senkiben .. A kocsmáros istállójában több pár kihizlalt ló áll, azokat nem veszik el, utánuk nem maradhat üres hely. Csak a mi Ferkónknak kell elmennie a háborús vérontásba, pedig négy apró élAt csüng a nyakán. Hát megy ... A szemünk sokáig merev maradt, mióta így láttuk állni drága anyánkat a kishídon, a meggörbült, vén körtefa mellett. Se élt, se halt. Csak egy porfelhő szállt fel az útról és letérdelt a lába elé. Átölelte a térdét és megsiratta a könnyet, ami éppen kicsordult a szeme sarkából. indannyian vártuk a csodatevő levelet. Apánk levelét. Talán csak együttérzésből anyánk iránt. Ha ő sírt, mi is elpitye- redtünk. Anyánk ilyenkor simogatott minket agyondolgozott kezével, nem tudta, melyikünket cirógassa előbb, meirt négyen voltunk. Örökösen ott lábatlankodtunk körülötte, a térdébe csimpaszkodtunk, és hogy kétségbeesett várakozásában, amit mi sehogy sem tudtunk megérteni, gyorsabban múljék az idő, gyerekes gyönyörűséggel ősz hajszálakat kerestünk a fején. Nini, itt is van, meg ott is. Amott megint egy. őszült a mi aranyszívű, drága édesanyánk. Keze, lába gyöngült. Testéből elszállt az erő. Ha közénk jött, hogy megpihenjen, mindannyian rávetettük magunkat. Heperegtünk az ölében, ö meg dédelgetett, álomba ringatott minket. Még énekelt is, elmesélte, hogyan ivott Janko a szarvas vizéből és hogyan Ijesztették meg Aničkát a farkasok, mikor eprészni ment az erdőbe. Kínoztuk ahelyett, hogy pihenni hagytuk volna. Szeméből hullt a könny, dörzsölte túlerőltetett kezét és mégis nevetett, ölek, csókolt minket. Nekünk adta magát. Testestől-lel- kestől. Drága, jóságos anyánk. Még a szívét is ledarabolná értünk, és mi, falánk farkaskölykök azt is lenyelnénk. Nem tudjuk, hogy az neki fájdalmat is okozhat. Pedig boldogan ideadná. Nincs kenyerünk ós mi enni akarunk. Nem kérdezzük, honnan vett, nem tudjuk, hogy nincs, csak eszünk. Anyánk pedig mosolyog ránk, mintha őrülne, hogy utolsó szemig elfogyott, amit elénk tett. Eszünk. Csak fájdalmas anyánk nem vesz még kóstolót sem a nagy lakomából. Ül köztünk és kínálgat minket, mintha mindenből volna elég. Miattunk nem eszik, mert akkor nekünk nem maradna. Csak bánkódik és bánatát elrejti elkínzott szíve mélyén. Remegő szája véirtelen, néha kékes. Nagyon szenvedhetett. Délidőben az ablaknál üldögélt és várt valakire. Ha az öreg Misurkáné oldalán a postástáskával elkerülte a házunkat, anyám lehunyta a szemét és csakhamar borsónyi üvegcseppek gördültek ki a pilléje alól. Ez tetszett nekünk. Odaszaladtunk hozzá. A térdére támaszkodtunk és kinyújtottuk a kezünket, hogy tenyerünkkel felfogjuk a csillagó, áttetsző kis golyókat. A törékeny gyöngyszemek nyomát szétmázoltuk az arcán. Anyánk csak hallgatott. A fájdalomtól elcsigázva némán tűrte kegyetlen játékunkat. De nem tagadta meg tőlünk, mert a gyerekei vagyunk, és ő az édesanyánk. Anyánknak akkor talán két szíve volt. Hiszen egy szív nem bírt volna el annyi ellentétes érzést. Vagy talán az egyik fájdalmából született a má-, sík, egy új, hősies szív, amely szerétéiből gyerekszeszélyeinket szolgálta? Csak az anyaszív képes ilyen áldozatra. Anyánk hiába várta a levelet. Pedig úgy várta, mint a bűnös a kegyelmet, ha már nyakára vetették a kötelet. Mindenki írt már a falubeliek közül, azok is, akikről az a hír járta, hogy régen elestek. Csak apánk nem írt. Csak apánktól nem jött egyetlen szó sem. Biztonsan agyonlőtték az oroszok, mondogatták a szomszédasz- szonyok. Anyánk úgy járt-kelt köztünk mint a hazajáró lélek, akit kihajt sírjából a lelkiismeret, mert ezen a rossz világon még kötelesség vár rá. Az anyai kötelesség. El kell látnia minket, a gyerekeiket, a ki-, méletlen apróhadat, amely megvonja tőle a fájdalommentes örök álmot. Pótolhatatlan, drága anyánk biztosan szerette volna legalább egy rövidke percre ilyen édes álomra hajtani a fejét. De még azt sem tehette, amihez minden embernek joga van. Nem tehette miattunk. Számolta az órákat, a napokat, a hónapokat. Mindig kettőt egy helyett. Lekaszálták a réteket, behordták a gabonát, a szomszédok esténként már fonóba jártak a házunkba. A piros zsinóros cifra csontfogantyús guzsalyok büszkén trónoltak az asz- szonyok mellett. Az ólomkarikával nehezített orsók a lábuk körül peregtek. A fonóestéken jókedvtől hangos a házunk, de csak mi, önző gyerekek vagyunk vidámak, és a pletykás néniknek áll nevetésre a szájuk. Anyánk most is szótlanul üldögél. Csak hallgatja a beszédet és bólogat. Mindenkivel egyetért, még Blažko nénivel is, aki a fejét teszi rá, hogy apánk már régen halott, tőle bizony egy sorocska se jön már soha. Anyánk mindenre bólint. A szó: „nem jön“, fáj neki. A szívét hasogatja. Sebet éget benne. Míg az eleven sebnél is fájdalmasabb, de hogy milyen, azt szóval már nem lehet kimondani, azt már csak érezni lehet olyan szívvel, amilyen az anyánké volt. Nem jön. Sem apánk, sem levél. Hitt a kaján szomszédasszonyoknak, akik kívánták neki ezt a csapást, déltájban mégis mindig odaült az ablakhoz. Talán már csak szokásból. Talán mégis várta a levelet. Karácsonyeste előtt havazott. Minden felhér és karácsonyiasan vidám. Csak anyánk szíve fáradt, szomorú. Szemében könnyek ülnek. Szája remeg. Karácsony édesapánk nélkül. Karácsony apánk meleg szava nélkül. Karácsony öröm nélkül. Szenvedő édesanyánk szeme a fájdalom köny- nyeiben fürdik. Ma már semmi sem fontos neki. Semmi. Mi sem, a gyerekei! Rettenetes percek voltak. Életében először éreztette ezt velünk. Talán azért, mert megszületett isten fia, aki a szenvedést kapta osztályrészül. Nem mertünk odamenni hozzá. Ma először. Féltünk tőle. Ez már nem az édesanyánk. Ez valaki más, aki véresre sírt szemével súlyosan vádol minket. Nagy a mi bűnünk, mert miattunk nem törheti el élete megkeményedett fonalát. Mi vagyunk a nehezék, amit sovány, csontos kezének hurcolnia kell. Mi gyötörjük, mi, a gyerekei, mert élni akarunk. Anyánk látása megríkatott bennünket. Életünkben először sírtunk igazi könnyeket. De ő gyorsan megtörölte égő szemét és a mosolyával becézett minket. Kérdésünkre: „Édesanyám, mi bajod?“ békésen válaszolta: „Semmi drága gyermekeim, semmi“, és a kérdésre: „Édesanyám, miért ülsz olyan sokáig az ablaknál?“, újra elmosolyodott: „A Jézuskát várom“. Azután mesélt nekünk a jászolról, a kisdedről és az angyalokról. Erre csak anyánk volt képes, drága, szerelmetes anyánk. Mindent egyedül viselt. A gyerekeit bánatának egy morzsájával sem terhelte soha. Mikor felhagytunk a sírással és felderült arccal vártuk azt, akinek ünnepét éppen ünnepeltük, anyánk visszafordult az ablakhoz. Sűrű pelyhekben omlott a hó. Az utca jóformán néptelen. Egyszer csak látjuk, bogy valaki mégis bekanyarodik a kishídra. Béna lábbal cammog a hófúvásban. Valaki. Talán a várva várt valaki. — Gyerekek, gyerekek — sikolt fel anyánk és szeme a közelgő valaki elébe repül. — Uramisten, gyerekek! — nevet drága édesanyánk keserűen és egyben boldogan. De nem mozdul, ólomnehéz lába felmondja a szolgálatot. Csak a szeme szalad messzi tájakra, mintha onnan várná a megváltást. Valaki kopog, lenyomja a kilincset és belép. — Oroszországból. — Az öreg Misurkáné szája meleg mosolyra nyílik. — Egek — szakad* fel anyánk el- kínvott melléből a sóhaj, és nyomban újabb sóhajtásféle kívánkozott ki belőle, de lélegzete elakadt, csak remegő keze nyúlt a négyszögletes fehér boríték után. Előbb az ablakhoz szaladt vele, hogy jobban lássa, sokáig nézte a világosságnál, aztán visszaszaladt hozzánk. Szívéhez szorította a levelet. Talán nem merte felbontani a borítékot, a mindennél drágább relikviát. Végül mégis rászánta magát. Csakugyan apánk levele volt. A várva várt, csodatevő levél. Előbb csak sebtiben átfutotta, hogy megbizonyosodjon: nem szenvedett-e apánk sebesülést, nem fekszik-e halálos ágyán. Nem! Hála az égnek, nem. Betéve tudta már a levél minden szavát, mégis egyre csak olvasta, olvasta. Vacsoránál apánk levele ott feküdt az imakönyv mellett. Édesapánk drága levele. Valóságos csodaorvos. Mikor aludni mentünk — valahol az ablak alatt még karácsnyi dalt énekeltek —, anyánk fogta a levelet és elzárta a zöld ládába. Talán azért, hogy tolvaj ne férkőzhessen a kincsünkhöz. Anyánk szeme>aznap este nevetett. Mintha valami nagy titkot őrizne. Lelke összeforrt az orosz fronttal. Gondolatban felkereste édesapánkat, tenyerébe fektette a két kezét és megfogadta, hogy ezentúl könnyebben viseli keresztjét és minden áldozatot vállal értünk. Szemünket lezárta az álom. Éjszaka volt. Csöndes karácsony éjszaka. A frissen hullt hó fehér fénye bevilágított az ablakon. Szent csönd áradt belőle. Valami mozdult a szobában. Anyánk, a legdrágább anya lépteinek zaja riasztott fel álmunkból. Világot gyújtott és a lámpást odavitte a zöld ládához. Talán félt, hogy csak álmodott és most bizonyosságot akart szerezni magának. Elővette a négy- szögletes borítékot. Betűről betűre újra elolvasta a levél minden sorút. Nem álom. Csakugyan az ura csodatevő levelét tartja a kezében. Ö írta valahol messze Oroszországban, olyan messze, hogy anyánk még gondolatban sem mer odaröpülni. A lámpás bevilágította az arcát. Édes, boldog mosoly fénylett rajta, így mosolyog, ha játszik velünk, titkolva előttünk nagy bánatát. De most belülről nyílik a mosoly, nincs szüksége alakoskodásra. Először láttuk anyánkat boldognak. Egész lényéből földöntúli boldogság sugárzott. Anyánk, pótolhatatlan édesanyánk, minden asszonyok legdrágábbika, ha ma is élhetne benned ennek az érzésnek egy szikrája! HAVAS MÁRTA fordításai 1974 "X. 30. 4
