Új Szó, 1974. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1974-09-09 / 213. szám, hétfő
m Az állomás messze volt a város központjától, ahogy a nyitraiak büszkén mondták: a belvárostól. 1932-ben még szó sem lehetett ilyesmiről. A város egy darabban húzódott az öreg Zobor hegy alatt hosszúkás alakban, középen kiszélesedve, épületekben megemlékedve, mint egy fonott kalács. Józsi ott született a kalács alakú város déli szélén, közel az állomáshoz, egy cukorgyári munkáscsalád első gyermekeként. Innen Járt naponta a hosszú úton iskolába. Sokat koptatta az elnyűtt macskaköveket. Mikor elérkezett a vakáció, szinte hiányzott az iskola. S talán ezért is adta rá magát a csomaghordásra. Az is sokat nyomott a latba, hogy még négy fiatalabb testvére volt a családban. Egy szerény munkáskeresetből nem lehetett megélni. Kezdetben csak az iskolai szünetek alatt hordta az utasok csomagjait, később már mindennapi foglalkozásává vált. Mikor kimaradt az iskolából, éppen a nagy munka- nélküliség évei kezdődtek. Nem kapott munkát. Apja a cukorgyárban csak fél évet dolgozott a cukorrépa betakarítás után. A második fél évben elbocsátották. Csak néhány alkalmi munkát tudott szerezni- Élni meg kell. S így ő, a legidősebb, hozzájárult a család fenntartásához. Most, a munkanélküliség harmadik évében egyre kevesebb utas adja át csomagjait. Mindenkire ránehezedtek ezek a szegényes évek. Egymás után dohogtak el a vonatok és semmi üzlet. Volt olyan nap, hogy egy csomagot se sikerült szereznie. Már elmúlt a sárgaszínű október. Az öreg Zobor hegyet már megfosztotta leveleitől az erős novemberi szél. Nedves köd nehezedett a városra, sötétbe öltöztek az emberek. Józsi dideregve állt az oszlopos állomásépület peronján. A reggeli személyvonatuk egymás után tűntek el a ködben. Senki sem bízta rá csomagjait, ■ hiába kínálkozott. Már az uraknak sincs elég pénzük. Halász törvény- széki bíró is maga cipelte — hiába kérte tőle. Igaz, ő csak a kisebb urak közé tartozik. Bezzeg a Verrő motor és gépgyár tulajdonosáért autó jött ki. A méltőságos úr borotvaéles nadrágban, prémes kabátban, sőt mi több: kesztyűben, csak néhány lépést tett az első osztályú vasúti kocsitól. S már.nyitotta is előtte a szolgálatkész sofőr az Opel hátsó ajtaját. Hja, ilyeneknek még külföldi kocsira is telik. Csak nem fog szégyenkezni hazai gyártmányú Tátrával vagy Aeroval. De hogy még ilyenkor, novemberben kesztyűvell Neki soha sem volt. Mikor még iskolába járt, felváltva vitte az elnyűtt, öreg táskát hol a jobb, hol a bal kezében a legnagyobb hidegben is. Egyik kezét pedig foltos nadrágja zsebében mindig melengette. A méltőságos úr azóta már biztosan hazaért a Zobor hegy alatti kertes házak utcájában levő villájába. Az inas tálalja is a szépen megterített asztalra a reggelit. Valószínű, hogy sonkát reggelizik tojással és jó meleg tejszínhabos kakaóval öblíti le. A kakaót a Fő utcában levő nagy Meinl üzletből vásárolják — ott lehet kapni a legjobb holland minőséget. Jól tudja, sokszor ácsorgott már a nagy üzlet ínyenc falatokkal megrakott kirakatai előtt. Mikor ezekre gondolt, összefutott a nyál a szájában s nagyokat nyelt. Reggelire csak két krumpli jutott neki a fazékból. Korgó gyomrát tapogatta. Néha a piacon szokott elcsenni almát, körtét, de ez is csak ritkán sikerült. A rend vaskalapos őrei mindehol éberen vigyáztak a szegényekre, gazdagokra egyaránt. De mire is ácsorgott itt tovább! Úgysem akad munkája! Inkább elmegy a szenesekhez, ott talán rámosolyog a szerencse. Felül valamelyik szállító kocsira, s ha valahol be kell hordani a fát vagy szenet, kéznél lesz. Elszaladt a Máriavölgy utcába. A tüzelőanyag telepről éppen akkdr gördült ki a szeneskocsi. Felkérezkedett a kocsira. Laci bácsi, a kocsis, megértőén fogadta a foltos ruhájú vékony fiú kérelmét. Látszik rajta, hogy nem sokat apríthat otthon a tányérjába. Segíteni kell neki, hadd jusson egy kis keresethez. S közben a maga gyermekeire gondolt, akiknek egyelőre még nem kell alkalmi munkát keresniük. De meddig? Lehet, hogy egyszer csak neki is kiadják az útját, s gyarapítani fogja a munkanélküliek táborát. KINDERNAY EDE: Nehéz évek — Hova megyünk? — kérdezte Józsi bizakodva. Laci bácsi fontoskodva megtörölte a bajuszát: — Iskola utca 42. — Kik laknak ott? — Várj, megnézem a szállítólevelet. — Zsebébe nyúlt, ropogó papírt vett elő, s betűzve olvasta: — Ze-Ien-sky tanácsos. Aztán másodszor már folyékonyan ismételte: — Zelensky tanácsos — kis szünet után nyomatékosan hozzátette — úr. Ez még nem biztosíték arra, hogy fogadnak szénhordót, gondolta magában Józsi. — Mi az, hogy tanácsos? Nagy úr lehet? — kérdezte. — Hát, ahogy vesszük. —• Van akkora, mint egy könyvelő a cukorgyárban? — Hát, egykutya. Józsit némileg nyugtalanította ez a válasz: tegnap Malý könyvelő úr maga lapátolta be a szenet a pincébe. Aztán ha van cseléd a háznál, befogják. Akkor fuecs a keresetnek. Közben gyorsan telt az idő. A kocsikerekek nyikorgása megszűnt, mintha elvágták volna. Nagy, hatablakos ház előtt álltak meg. Ilyen előkelő házban a cseléd biztosan a takarítással, főzéssel van elfoglalva. Így megmarad neki a szénhordás. Józsi leugrott a kocsiról és bátortalanul megnyomta a kapucsengőt. Pongyolás, büszke tekintetű nő nyitotta ki. — Meghoztuk a szenet — jelentette be, s közben levette a sapkáját. — Jól van. öntsék le itt ügyesen egy rakásra a kapu előtt. — Nagyságos asszony, szívesen behordanám — ajánlkozott Józsi. — Nem kell. Majd jön a cselédlány. — Tisztán behordom, öt koronáért. A nagyságos asszony nem válaszolt, becsapta előtte az ajtót. Elkeseredve nézett maga elé a sárba. Ez sem vált be! Nem sikerül egész nap legalább néhány rohadt koronát keresnie. Pedig otthon reggél megígérte, legalább kenyeret meg lisztet fog estére hazavinni, hogy másnap rántott levest és darás tésztát lehessen főzni- Cudar egy világ! Itt is biztosan teli van fazékkal a tűzhely, mindegyikben rotyog valami jó és illatos. Ismét összefutott a nyál a szájában. A reggeli két krumplit már régen feldolgozta a gyomra, s most kongott az ürességtől. És ezek a nyavalyás urak még az öt koronát is sajnálják tőle. Aztán megjelent a fiatal cselédlány. Józsi ránézett: egyidős lehet vele. Arca sovány, dereka körül lebegett a kötény. Szegény, ha behordja a sok szenet, ágynak esik. A pongyolás nagyságos asszony újból kijött. Cigarettázott, s közben megvillantotta festett körmeit. Józsi ismét kínálkozott: — Nagyságos asszony, az utolsó szemig behordom négyért. — Majd behordja ez a mihaszna. — De hiszen belobetegszik, szegény. A kis cseléd a szénnel megrakott kosár felett ránézett. Szép, kék, tágranyílt szemmel, teli melegséggel a munkanélküli fiúval szemben. — Hordd el innen magad — folytatta a nagyságos asz- szony, s nagy füstfelhőket fújt a levegőbe — lia munkál akarsz, menj a városházára a munkahivatalba, s ha nem tudnak adni, akkor kérj munkanélküli segélyt. Én nem vagyok jótékonysági intézet- Az ember csak győzze fizetni a sok adótl Azért, hogy el lehessen tartani az országban az ilyen ingyenélőket! — Tessék elhinni, hiába megyek oda, nem kapok munkát, sem segélyt. A családban csak egy kaphat segélyt, az apám, a kiskorúak nem. És mi az a húsz koronás élelmiszerjegy egy hétre, mikor öten vagyunk hozzá! — Jobban be kell osztani és nem egy nap megenni az egészetl Nekünk is be kell osztani a fizetésünket, mi is öten vagyunk hozzá! — Azért az a négy korona nem fogja tönkre tenni magukat. Ma még jóformán nem is ettem. — Befejeztük! — jelentette ki a nagysága és eltűnt az udvarban. — Éhes vagy? — emelte ismét együttérzéssel kék szemét Józsira a gyenge cselédlány. — Az előbb az igazat mondtam. — Nagyon sajnállak. Van egy öcsém, hasonlít rád. ö is járja a várost munka után. Nekem nagyon meg kell becsülnöm ezt a helyet, itt legalább nem éhezek. Most mit fogsz csinálni? — Nem a büszke nagyságának, hanem neked segítek megrakni a kosarakat és elviszem a kapualjig, ingyen. Mert én is sajnállak. Két könnycsepp gurult le a sovány leányarcon, felragyogott a kék szeme és a gyenge, még félig gyermekkezével megsímította Józsi rendezetlen fürtökben lógó barna haját. Aztán a kosárból nagy, éles széndarab esett a leány lábára és elöntötte a vér. Most már Józsi folytatta egyedül a szénhordást, s így keresett négy koronát- Mikor távozott az udvarból, a kis cselédlány bekötött lábbal, sántítva utánasietett. A kapuban utolérte. Köténye alól csomagot vett elő, s kezébe nyomta: — Tedd el. Kenyér és hús a mai ebédből. Edd meg jó étvággyal. — No, nem bánom, elfogadom. — Aztán lenézett a leány sérült lábára: — Na gyón fáj? — kérdezte. — Egy kicsit. — Te, ugye, azzal a szénnel nem volt egészen vélct len? — Nem — bólintott a leány És a kékszemü szőke fej bizalmasan Józsi vállán nyu godott meg. — Máskor is gyere majd errefelé! Józsit mintha villamos ütés érte volna. Úgy érezte, nem egy, hanem még száz kocsi szenet is képes volna behordani. Elfelejtette korgó gyomrát, éhségét, új, megmagya rázhatatlan boldog érzés kerítette hatalmába. — Ilonka vagyok — mond ta búcsúzóul a leány. — Sietnem kell. A nagysága már hív. Józsi fütyörészve sietett hazafelé. Útközben bevásárolt kenyeret, zsírt, lisztet A csomag tartalmát is elfogyasztotta. Minden harapásnál a kis szőke cselédlányra gondolt. A város felett komoran emelkedő Zobor hegy ismét zöldbe borult előtte és énekeltek az út melletti fákon a láthatatlan madarak. ZIRIG ÁRPÁD úgy nézem a világot úgy nézem o világot mintha enyém volna — zöld lánggal ég a tűz csontomig világít — (városok koszos tereit lemosom könnyeimmel barna lány hajfürtjeit rám borítja) én úgy nézem a világot mintha már nem is volna vadul burjánzó erdőben járok csak álmok vannak meg papagájok süketek a hajnalok nincsienek új születések fák zsebeiben borotvák fejszék kések — de ég a tűz zöld lángja égre csap — dorbézolásai új születések most már itt belül is égek fák zsebeiben fájdalom meg halál úgy nézem a világot mintha nem is volna — kicsi e tűz alig pislákol ma — (városok hangtalan terein könnyezve egy barna lány hajfürtjeit rám borítja) én úgy nézem a világot mintha ismét enyém volna CSAJAI VARGA LÁSZLÓ: Hegy elcsitult a szelek sodra nyugszik a hegy dombbá laposodva gleccser-idő gyalulta meg sziklás tövén tengerszem őriz fátyol-eget beamló barlangszájoa csend köré hálót pók szövöget járatait búvópatak mossa mossa tetejéről egy r augusztusi csillag siklani készül felriadt vadak kérdőleg néznek a magasba <y'?>, ímí Zmeták Ernő: A Kelet-szlovákiai Vasmű egyik dolgozójának portréja ÚJ SIÓ 1974. IX. 9. 4
