Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-04 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

JE

iba vehető az, hogy ezeknek a. Imazásoknak nem kis része azt adatkört érinti, amelyet a nemzeti t helyes ápolásának neveztem. í a nem kellő gonddal-felelősséggel iebben-hosszabban odavetett ki- :ések tükröznek olyan nézeteket nely szerint a nemzeti türelmeidnek az ellenszere magának a zeti érzésnek a mellőzése, sőt saszorítása volna. Ezt a fülfogást orszerűtlennek tartom, hirdetését g a tapasztalatok alapján vészének: mert hisz épp az idézhet nemzeti türelmetlenséget.

3da lom történeti iskolásköuyvünk- volt egy fejezete: az elnemzeti- íedés kora. Nem hiszem, hogy irodalmunkat ilyen fejezetcím 'egetné. Inkább ez: elvtelenedés emzeti föladatoknak ebben a ná- c oly könnyen megbonyolódó kér- sben én kezdettől fogva, s azt hifi, mind e sorokig, azokhoz az khez igyekeztem tartani magamat, /eket a haladás nagy klasszikus dolkodói mondhatni egyöntetűen ilmaztak .meg összegezőjükként xszal. A politika az „egzigenciák“ miánya. De a szellemi élet szá- a a tisztázott elvek tartósan elölt a követelményeket.

z irodalomban, ezzel kezdtem, a ménymegoszlás nem félelmetes.

csak az jelentene, ha ennek r annak a szerzőnek a nézete íduralomra törhetne: ha egy má- szerző ugyanazon a fórumon azt ézetet, ha arra szorul, nem íga- atná ki, higgadtan és tárgyilago- sőt, ha nem adhatna maga is ykereső hangot, éppúgy fölkészül- i higgadt és tárgyilagos kiigazításttől a tisztázástól én nyugalmat élek. Biztonságot és erőt. Egyet- magyar irodalmunk olyan kitel- dését, amely elhárítja, hogy a vi- )t járó baljós felhők — ne huny- be szemünket — megpróbált fölkön csak árnyékukat is megjárat- sák.

unek a szóértésnek van forgatha. izótára. Másfél-két évtizede gyül- címszavak kötetekbe, hadd emelte a polcról csak egyet, a leg- )bit, melynek címe s mondaniva- : szocialista kultúra — közösségi »er. Fejezetei szinte állomásként :ik azt a türelmes erőfeszítést, illyel szellemi életünk területein okos józanság úgy biztosította a :ialista fölényt, hogy abban a fölben az igazi érték legyen az erő. eket gyógyított, nem hamar kú- iató elmérgesedett sebeket, hova- íbb az alkotó munka irigylésre tó légkörében. Le kell győznöm »ágomat, hogy látszatához se keek a felfelé bókolásnak? De hi- í az ügyről van szó, annak szolgáról: arról a szemléletről, amely jelöl irányt a nagy emberi célok , hogy annak követésében — mln- magyar művész egyetérthet. írók pedig akiknek ez a szolgálat volt »ondjuk, azoknak a legnehezebb ?ük azokkal volt, velünk. Kik- keservesebben: a népiesekkel? az ánusokkal?

iézzem föl csak a legelső keserves <ét, amit ez a szolgálat rajuk rótt, í találkozásunkat 1957 tavaszán, népiesek két fő városdöntője — leth László és szerénységem — ízhatatlanul Instanciázott a leg- őbb helyen olyan írók mentesíté- /égett, akiket a köz- s egyben bal- ielem urbánusoknak osztott be, kön Déryvel, Zelkkel. Hogy Déry hol tart az urbánusságban, azt 'tudandó, sajnálom a pénzt egy )lsági telefonra, a Tamáshegyre; hagyom sorsára Zelket is: az ur- usok bekerítő gyűrűjében is Im- ■ ősz fürtökkel megingathatatlanul ja, hogy a világ közepe a Szatmár ;yei Hiripi és Homoród nevű köz- ek közt keresendő, eménykeltésül végzem mosolyogA

nap egészen közönségesen kezdődött. Mielőtt az első utasok szállingózni kezdtek volna a munkásvonatra, János bátyó összesöpörte a kisváros, H. vasútállomásának térségét. A kannából kilöttyintett víz különféle ábrákban ömlött szét a földön, és miután Lupka forgalmista már eleget húzta ö: azzal, hogy micsoda művésztehetség, és az Irodájába ezért egy tisztáson le- golészgető szarvast fessen neki, János bátyó fogta a leveleszsákot, és ósdi kerékpárjának pedáljára taposott. Az állomásról a postára dombnak fölfele vezetett az út, de a vonat jóformán még keresztül sem ért a vasúti átjárón, János bátyó már a leveleket nyújtotta át a postáskisasszonynak. Amikor kijött a postáról, jobb kezével fölemelte vasutas sapkáját és ugyanazzal a kezével megvakarta a fejét. Fölnézett az égboltra, majd fcgta a kerékpárját, fölült rá, és hazahajtott. Az éjjeli szolgálat ezzel véget ér* a számára.

Amikor hazaért, a kerékpárt a falnak támasztotta, és a hátsó udvarba vette az irányt, ahol a nyúlketrecek álltak. Mindegyik ajtaját kinyitotta, és mindegyikbe dobott egy nyaláb zöldet. Később a kamrába ment, és. kerékpárjával együtt kihozta a horgászfölszerelését Is.

Ekkor tűnt föl a konyhaajtóban a felesége, Tereza asszony és reggelizni hívta őt. Az öreg szó nélkül lépett a konyhába, megivott egy bögre tejeskávét, kétszer beleharapott egy karéj kenyérbe, hogy ehessen a töpörtyűből, amit az asz- szony elébe rakott. Az étel valahogy nem ízlett ma neki. A megkezdett karéjt és a maradék töpörtyűt papírba csomagolta. A konyhaszekrény tetejéről leemelt egy „Meinlvafle“ feliratú fémdobozt, felnyitotta a tetejét, beleszagolt ős megtömte a dohányzacskóját. Mikor leellenőrizte, hogy megvan-e a pipája és a gyufája, fogta a dohányzacskót, a becsomagolt töpörtyűt, és már csak a konyha küszöbén szólalt meg:

— Akkor én megyek.

— Inkább azt a kerítést javíthatnád meg. Úgyis fölöslegesen mész. De mindez csak falra hányt borsó. Hiába beszélek neked. Szólj már valamit legalább — zsörtölődött az asszony.

János bátyó gondolatban már a folyó- nál volt, kukacokat gyűjtött egy kis bádogdobozba, csalikat rakott le, emelőhálóval gázolt a vízben... Sikerülhetne már végre egy rendes darabot is fognia, hogy Tereza elhallgasson.

— Csak este jövök, hamarább ne várj — búcsúzott el az asszonytól, fogta a felszerelését, fölült a kerékpárra, és elhajtott a híd felé.

— Harcsai Harcsa! — kiáltoztak a fiúk és összevissza futkostak János bátyó körül.

— A néni ezúttal bizonyára elégedett lesz, ugye, bátyó? Sörre is ad majd, dohányra is.

— Méghogy dohányra! Olyan szivart vesz majd neki, amilyet az öreg Napo- lion szokott szívni.

— Ez aztán a fogás! Nézd, Jožko, micsoda bajsza van.

A hal — a gyönyörű harcsa — fölött csodálkozó kiáltozások találgatásokkal keveredtek, hogy ugyan mit csinál majd Tereza asszony. János bátyó ment elől, és kinyújtott karján vitte a harcsát. Sapkáját hátra tolta a fején, a szájában, a fogai közé szúrva meg a pipa lógott. Olyan szilárdan lógott ott, hogy a fogai közül sercinthetett is egyet-egyet anélkül, hogy a pipa akár megmozdult volna. János bátyó óvatosan lépkedett. A hal csillogott, bal oldalon a feje, jobb oldalon pedig a farka lógott.

így értek a házak közé, ahol a bátyó kíséretéhez néhány felnőtt Is csatlakozott. A csoport nőttön-nőtt, s a halat cipelő öregnek már elég népes kísérete lett. Amikor valaki a hal súlyát igyekezett eltalálni, többen vitatkozni kezdtek.

— Olyan jó hét kiló lesz. Bizony megvan ez annyi, ha nem nyolc!

— Hogy nyolc? Ugyan, menj már valahová. Azt hiszem megvan ez még tizenkettő is. Megeszem a sapkámat, ha nincs tizenkettő. Hisz nézd, már alig bírja tartani az öreg, pedig nem éppen a leggyöngébbek közül való.

— Amióta itt folyó folyik, Ilyen halat még senki nem fogott. Az öreg Napo- lion megpukkad majd az irigységtől.

János bátyó csak ment, ment és mosolygott, és még nem szólt egy szót sem.

A csapat a templomhoz ért. Ott kellett elkanyarodni balra, abba az utcácskába, ahol János bátyó lakott asszonyával, Terezával. De a bátyó nem fordult be az utcába, s nem sietett a feleségéhez. Keresztbe indult a téren.

— Hová, bátyó? Menjen, vigye megmutatni a harcsát az asszonynak. Hadd lássa már!

— Drevárhoz megyünk. Mérni — szűrte ki csöndesen a fogai között és a pipa

mellett a szavakat a bátyó. Olyan halkan beszélt, hogy csak a hozzá legközelebb állók hallották őt.

— Drevárhoz megy, megmérni a halat — szállt szájról szájra.

A gyerekek előre futottak, és az elsők bezörgettek Drevár ajtaján: — Drevár úr, Drevár úr, nyissa ki, de gyorsan. János bátyó egy hatalmas halat fogott. Meg kell mérni.

Drevár kinézett a boltjából: — Anyátok romlott kölykei, mit... — hirtelen elhallgatott, mert a nem mindennapi menet, János bátyóval az élen, már megállt az üzlet előtt.

— Drevár úr, leméri nekem ezt a ha- lacskát? Alig bírom a dögöt, már a kezemet is alig érzem. Lesz oly szíves? — kérte őt János bátyó.

— Miért ne lennék. Megmérem én, megmérem — énekelte vékony hangján a kereskedő, de szemét le nem vette volna a bátyóról és a halról. — Csak kerüljön már beljebb, a raktárban mérjük meg.

— Ne a raktárban, tudja, jobban szeretném, ha itt kint, hogy a többiek is lássák. Nehéz egy dög... — és a bátyó óvatosan az üzlet előtti lépcsőre eresztette a halat.

— Jól van, csak legyen elegendő sú lyom — tréfálkozott Drevár.

Margita Vyskocilová:

— Kihozzuk a mázsát az üzlet elé — ajánlkoztak néhányan.

Aztán kihozták a mázsát és János bátyó ismét óvatosan a mázsára helyezte a halat, a harcsa meg úgy csillogott- villogott, hogy János bátyónak a szeme káprázott belé, míg Drevár mért.

A mázsa körül fej fej mellett, a legkisebbek a férfiak lábai között furakod- tak előre, hogy semmiről se késsenek le, és lássák, hogy Drevár nem csal-e a mérés közben.

— Jó tizenöt, gyenge tizenhat — jelentette be Drevár. — Tessék, ellenőrizzék. Ügy mérem a gyönyörűmet, mint a sáfrányt — tréfálkozott ismét Drevár.

— Ha azt mondja, hát annyi — szólt ismét csöndesen János bátvó, majd megemelte u sapkáját, és megvakarta a fejét. A mázsa körül a hüledező emberek még ott álltak egy jó ideig, lemérték, hány arasznyi hosszú a hal, és egyet- értően kiáltozták, hogy ilyen halat még nem láttak, és ezúttal az öreg Napolion valóban megpukkad. Miután beteltek a hal látványával, és sorra visszaidézték, hogy ki, mikor, milyen halat fogott, lassacskán kezdtek szétszéledni. Csak a hal maradt a mázsán. Kissé messzebbről is jól lehetett látni, hogy micsoda szép példány.

János bátyó az üzlet előtti lépcsőn üldögélt. Lassan, mintha félálomban, kivette szájából a pipáját, néhányszor a lépcsőhöz veregette, majd ismét néhányszor a tenyeréhez, belefújt, és végül letette maga mellé. Erre előhúzta a zsebéből a dohányzacskót és a gyufát. A pipát púposra tömte, a fogai közé szúrta és rágyújtott. Pöffentett egyet-kettőt, aztán sercintett, de szemeit mlnduntalun a harcsán tartotta. Pipáját kivette a szájából, megingatta a fejét, majd ismét visszaszúrta a pipát a fogai közé. Elég sokáig üldögélt ott, már alkonyod«! kezdett, amikor előjött Drevár.

— Mi legyen hát a gyönyörűvel, bátyó? — sipítozta. — Mit csinál vele? Kölcsönözöm magának a kárét, vigyn haza az asszonynak — javasolta Drevár.

— Annak?! — szűrte ki ismét a fogai közt a szót János bátyó.

— Hogy lenne hát másképp? Esetleg, ha azt a halat... én talán, gondolom... meg is vehetném. Csak mi legyen az ára? — kezdte Drevár.

— Az ára? Vagy úgy! — sercintett egyet János bátyó a pipa alatt. — Nem lenne drága. Drpvár úr. öt pakli dohány, öt sör és öt féldeci borovicska. Háromszor öt... az éppen... tizenöt, annyi, amennyi a gyönyörűmnek a súlya. Ha akarja, viheti, fizet, és a magáé! — mosolygott.

— Viszem. Vigyük be a mázsát a hallal együtt a raktárba. Megisszuk az áldomást. Az ilyen harcsára inni kell, hisz a hal úszni akar, nemde? — tréfálkozott Drevár.

A hallal együtt emelték meg a mázsát, és lépést lépés után megtéve mentek föl a lépcsőn az üzletbe, az üzletből a raktárba. A liszt és cukor, korpa és tésztafélék, az üres és a telt üvegek között tették le a mázsát a harcsa-gyönyörűséggel együtt. Míg vitték, nem szóltak egy szót sem, csak nagyokat lihegtek. János bátyó szétnézett a raktár félhomályában, hogy hova ülhetne le, de semmi alkalmas helyet nem talált.

— Drevár úr, itt se ülni, se dohányozni ...

— Ne aggódjon, az áldomást az udvaron, a diófa alatt Isszuk meg — nyugtatta meg őt Drevár.

— Már féltem, hogy itt. Olyan lenne Itt, akár Tereza első szobájában. Ott is — se rágyújtani, se leülni.

Drevár öt pakli dohányt és öt sört nyújtott át az öregnek.

— Fogja. Hozok még egy üveg boro- vicskát, és leülünk a diófa alá.

Tereza asszony kiállt a ház elé, és leste János bátyót. „Már itt kéne lennie. A disznó röfög, visít, a libák gágognak, s már a macska is éhes. És ő sehol. Na, várj csak!“ — szitkozódott az asz- szony. Ogy becsapta a léckaput, hogy a macska félreugrott, a libák szétfutottak, és a disznó pedig rémületében abbahagyta a vályú rágcsálását.

A szomszédos udvarban ekkor szólalt meg Rozina, a szomszédasszony.

— A férjed, Tereza, a Drevárnál issza az áldomást. Állítólag egy hatalmas harcsát fogott, és eladta Drevárnak. Jó neked, az árát is hazahozza, s még így is keres rajta. Mi van veled?

Tereza asszony megmerevedett, s csak apró fekete szeme ugrott át a kerítésen, é.s mélyen a szomszédasszony arcába fúródott.

— Azt mondod, harcsát?

— Harcsát. Tizenöt kilósat. A fiunk látta. Azt mondja, alig bírta el.

— Ugyan, hol fogta volna már az? Esetleg, ha borovicska úszna a vízben, azt talán megfogná. De halat? Ne tégy már bolonddá.

Felhevülten löttyíntette a disznó vályújába a krumplis moslékot, a libák elé csalánt dobott, a lábához dörgölődző macskát meg elkergette.

Ismét az utcára ment, és tekintetével a férjét kereste. Türelmetlenül igazgatta a kötényét, majd a fejkendőjét. Sokáig állt a kapu előtt, és egész litániákat készített elő a férjének. Az utca megtelt sötétséggel, de Tereza asszony csak állt, várta János bátyót, és fekete szemével igyekezett áthatolni a sötétségen. Magá- bafojtotta a mérgét.

Végül aztán meglátta őt, amint karjaival hadonászva jön hazafelé. Az asszony gyorsan befutott a házba, levetkőzött, és lefeküdt.

János bátyó lassacskán csukta be maga mögött a kiskaput. A macska ott termett mellette és a lábához dörgölődzött. Az öreg óvatosan lehajolt hozzá, és megcirógatta a hátát, majd leült egy kőre, sercintett, és megtömte a pipáját.

— Ma nem hoztam neked semmit, cl- cuskám, de holnap halacskát hozok majd. Sok-sok halacskát. Vagy tudod mit, clcuskám, harcsát hozok én neked, egy gyönyörű harcsát. Harminc kilósat. A ludacskáknak is harcsát hozok, a disznónak is harcsát. Holnap mindegy!* teknek hozok majd... — de nem fejezhette be, mert kinyílt a konyha ajtaja, s megjelent benne Tereza asszony, mezítláb, leeresztett, ritkuló hajfonatával.

— Persze, harcsát, a Drevárnak harcsát, a clcuskának harcsát, a ludaknak harcsát, sőt harcsát még a disznónak is az ólban, de nekem...! Hol a pénz azért az óriási halért, amit fogtál? — zúdult János bátyóra.

— Nincs. Pénz az nincs — szólt csöndesen a bátyó.

— Akkor mi van?! Az emelőhálót és a horgokat hol hagytad? Vagy azt is elittad Drevárnál?

János bátyó ismét sercintett egyet a fogai között és a pipája alatt, leemelte fejéről a sapkáját, és megtörölte a homlokát. Majd újra fölállt, elnevette magát, és elindult a folyó felé.

Tóth László fordítása