Új Szó, 1974. augusztus (27. évfolyam, 180-205. szám)

1974-08-11 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

itotta finom illata foult arccal esett Zoli jlról arcon csókolták ein volt szokásuk. Ün- :ait a levegőben. Min- »yébkor, mégis más. emel. Csak nem akar lit a pityergéshez, s :sa varázslat játszott úgy kezdődött, mint

11 — robbant be apa :t, mintha keresztapa »ziről érkezett volna, onnan figyelte csönd- ía színházi előadást

mki? Kikkel találkoz- izott apa, aztán szét- veget kereste és tölvan — keresztapa } nyugodt. — Ki mert ín pillanatban itt le*

Odaát csönd van. A kapu nyikorgására sem vakkantanak az éber dögök. Néhány lépésnyire bemerészkedik, de az ajtót azért nyit- vahagyja maga mögött. Morzsi utána. Még mindig csönd. Julcsi szíve erősen dobog, de azért lépked előre.

Apa legyintett a kutyákra, ezért biztos volt benne, hogy láncon vannak. A dühös, megveszekedett ugatásuk még úgyis félelmetes. De hát miért hallgatnak? Hol vannak egyáltalán? A rügyező, friss levelű bokrok, fák közül előtűnik a kastély. Szeme azonban csak a kutyaházat keresi, üres... Körülnéz, nem támad-e mégis más irányból váratlanul a két komondor. De csak a napos délelőtt derűs nyugalnja ömlik szét a parkon. Julcsi egyszerre holt biztosan érzi, hogy nincs mitől tartania. Karjára kapja Morzsit és elszabadult kacagással forog vele, pereg maga körül, hallja cipője alatt az út apró kavicsainak ritmusos csikorgását. A kastély ablakaiból éppen ide látni. Ugyanakkor tudja, hogy az ablakok mögül nem figyeli senki. Egyedül van. Mintha övé lenne itt most minden. Futkoshat, kurjongathat, végigdőlhet a fűben. Részegítő érzés.

— Kis bolhás — lihegi boldogan — azt hiszed, elment az eszem?

Elnyúlik, hallgatja a csendet, s csukott szemmel markolja a selymes gyepet. Ujjai közül morzsolgaj:va engedi szabadon a hízelgően engedelmes, hűs tapintású fűszálakat. Feláll, int a kutyának.

— Gyere, most megmutatom neked az üvegkalitkát.

Szinte lábujjhegyen surran, sebesen, csaknem futva. A kutya a nyomában. A lugas kanyarog, aztán egyszerre véget ér, Julcsi hirtelen lefékez. Előtte az üvegcsoda. A nap átsüt rajta, színei villognak. Morzsi szőre lila, a maga elé nyújtott kezét nézi. Az meg zöld. Lassan körbejár, megfürdeti magát a szivárvány színeiben s arcára átszellemült "ragyogás ül. Föllépked a törékeny lépcsőkön az üvegkalitkába, s leereszkedik a körbefutó padocskára. Most belülről veszi szemügyre a környező világot. A cifra, púpos hídra látni, mellette az orgonabokrok. Nehogy megfeled- . kezzem róla, apa mondta, hogy törjek.

— Ugye, gyönyörű itt? — kérdi a kutyától. Már nem lelkendezik. Csendesen, de határtalanul élvezi azt a korlátlan szabadságot, amivel váratlanul birtokolja vágyai mesekertjét. Micsoda ajándék a mai szürkén kezdődő naptól. Nyújtózik, s egyszerre eszébe jut az ebéd. Dél leié járhat már. Éhséget érez.

— No, gyerünk, Morzsi, enni is kell.

Megindul az orgonabokrok irányába, s csodálkozik, milyee könnyen hagyja itt az üveg- kalitkát. Nem érti, miért, de biztos benne, hogy ezentúl akármikor visszajöhet.

Két karjával öleli a nagy nyaláb orgonát, s úgy lépked, .’jainthu zene ritmusára emelné a lábát. Bgy szót keres, ami ráillene a mai napra, de nem talál. Aztán egyszerre anyja félénk, mégis bizakodással és reménykedő örömmel teli hangja cseng vissza a fülében. Mintha őt is ugyanezek töltenék meg, kicsordulásig. Önkénytelenül az ő szavai tolulnak szájára.

— Felszabadultunk, Morzsi — mondja a kutyának vidáman. Az ráhunyorog, mintha csak értené.

is igaz — hajtogatta i elhinni. Felszabadum tisztában a szavak •gással, a kétkedéssel langra rezonált, mlnt- íl, hanem a szívével

; lehetünk felőle — gnyugtatóan. — Hát ível kifelé.

i üres. Már egy hete tolva. A szakácsnéval ami maradt. Rajtunk i. Onnan jöttem most. >r apa a kastélyban ^kérdezni, megenged- az ablakokat a kis

tett rá apa olyan te- most szerzett tudo- - A színes üvegeket? ik jutnak az eszedbe, fit. — Unatkozol, sok nítás. No, nemsokáig

artam... — magya't igen kívánkozom a

Apa ezt úgy mondja, agától értetődő dolog ból a szép, tejes or- í. Már nyiladoznak.

kérdi bátortalanul, sodálatos nap a mai. en. Gyönyörűi Julcsi Morzsit és siet vele vágyai édene fekszik. >a mondja, akkor törA belé idegzödött til- ünítja. Aztán óvatosan ajtót kissé belöki, s olva noszogatja Mor- De a kutya, mintha 3 néz, s egyre visszaÍTT-’T

unk rájuk.

em akarjuk fellolguk. Egy pilla- rokba sandítottak, . Csakhogy azok iha bizony egyet- elentheti...

>, talán kaszáljuk ímpicsorodotí ké- igatartásnak még idézni, szánalmat is békés mosolyra '“-szintén elmo- gen tehettek.

ymást. A magya- zólván senki sem yulat, hol egy fél itt szépen megsii- megosztottuk. Pe- nr szűzdohányból ilgettünk. Közben i nyúló diskurzu- a végén mindig

ek. Felőlünk akár rú, mi már egyetiszer csak odafut i. Jól tudta, mer- a a pokolból sza- jutni az izgalom- futár érkezett magyar századot ig partizánok kó- ell őket szedni.

Követeti János :

— Köszönöm a hírt, testvér — mondtam neki —, majd csak kispekulálunk valamit.

Embereimmel levonultam a völgybe, kiadtam a parancsot, hogy helyezkedjenek védelmi állásba, magam pedig, fogva a géppisztolyomat, lehasaltam a hóba az út szélén. Körülkémlelek, hát látom, hogy a magyarok már közelednek. Csakugyan jön egy egész század.

Egészen közel engedtem őket, aztán hirtelen eléjük ugrottam, és elkiáltottam magam:

— Állj!

A katonák a földre vetették magukat. Nem tüzeltek, bár jó néhányan célba vettek. Nem értették, mi történik voltaképpen. Sejtették, hogy aligha lehetek egyedül, különben nemigen álltam volna ki eléjük céltáblának.

— Parancsnok előre! — kiáltottam.

A századparancsnok előlépett.

— Kicsoda ön és mit akar? — kérdezte erélyesen, de mintha egy kicsit fátyolos lett volna a hangja.

— Nemsokára megtudhatja — válaszoltam, és a, két ujjammal fiittyentettem egyet.

A karéjban elhelyezett védelem egyszerre előre szökkent. A fák törzsénél megvillantak a fegyverek.

De semmi több. Csend.

— Minek jöttetek ide?

— A partizánok ellen küldtek bennünket.

— A partizánok ellen, egy századot?! — mondtam csúfondáros hangsúllyal, szétvetve a karom a hegyek felé: — Nézzék csak azokat a hegycsúcsokat, nézzék ezt a rengeteg erdőt köröskörül — minden fatörzs mögött egy-egy partizán áll! Ellenük akarnak harcolni? Hm! ... Hisz akkor valamennyiüket itt, temetik el ebben a völgyben.

Ez valószerűen hangzott. Nem sejthették, hogy csak néhány emberem van a vízmosásban, a brigád meg a hegy túloldalán. Egy bizonyos: hogy nem érezhették magukat valami kellemesen, legalábbis ezt olvastam le az arcukról.

Megegyeztünk. '

Bizony megkönnyebbültek szegény magyarjaim!

Aztán a fiatal századparancsnok halálkomoly arccal kivágta a vezényszót:

— Század, a völgy ellen tüzet nyiss!

Erre a század elkezdett gránátokat dobálni, és a levegőbe lövöldözni. Csak úgy visszhangzott a völgy. Ádáz tűzharcot kellett színlelnünk, hogy a fegyverropogást a tisztek is hallják lent a városkában. Persze nem lövöldözték el minden töltényüket. Ami megmaradt, azt nekünk ajándékozták rokonszenvük és barátságuk jeléül.

Miután véget ért ez a kissé zajos játék, meghívtam a magyar századparancsnokot a sátramba, hogy iszunk a barátságra.

Természetesen a legénységnek is jutott, senki nem maradt szomjan.

Mondanom se kell, hogy a lövöldözést a mi parancsnokunk is hallatta, és nagy aggodalmában felderítőket küldött hozzánk: állapítsák meg, mi történt a katlan fenekén. A felderítők természetesen ott ragadtak, és nyomban hozzáláttak a ba- rátkozáshoz és a proletár nemzetköziség elmélyítéséhez — amit fontos politikai kötelességnek tartottak.

Egy idő múlva a parancsnok újabb elhárítókat menesztett a völgybe, akik szintúgy nem tértek vissza, noha nyilvánvaló volt, hogy a háborúskodás a hegy alatt véget ért.

A végén az egész felderítő raj lepett meg bennünket. Ezek közül ketten aztán megvitték a^hírt a brigádparancsnoknak, hogy a völgyben nagyszabású nemzetközi ünnepség folyik.

— Tovariš komangyir — mondta éjféltájban neki-nekilendülve az egyik magyar katona —, amikor megcsillantak a... sisakok a fatörzsek mögött... igen elkeseredtem. De most már azt mondom... nem is annyira keserű az élet... ebben a Keserű ... völgyben ...

A magyarok reggelig nálunk maradtak — mert ki kellett józanodniuk. Azután rendbeszedték magukat, és mint derék katonákhoz illik — fegyelmezetten elvonultak. A századparancsnok jelentette, hogy kitartóan küzdöttek, és mind egy szálig megsemmisítették a partizánokat.

A tiszt urak nem kételkedtek a győzelemben. Hisz a saját fülökkel hallották a csatazajt. És a katonák csakugyan üres tölténytárral tértek visz- sza.

— A veszteségek? — kérdezte a zászlóaljpa* rancsnok.

— Nyolc ember, őrnagy úr. Hősi halált haltak. El is temettük őket az erdőben.

Almási Róbert illusztrációja