Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-29 / 177. szám, hétfő
A jeinďú (Részlet Peter Jilemnický Garammenti kronika című regényéből) Hl*■ < Mindenfélét lehetett már akkor hallani róla, hogy a partizánok megtámadják a német katonai szállítmányokat, rongálják a vasútvonalakat és lehetetlenné teszik a hadianyag szállítását. Az Izgalmas, fesyültség teli napok után az otttíba nyugalma és csendessége úgy hatolt rám, mint az orvosság. A raktárhoz mentem, megállapítani, hogy mennyi fát küldtek le a fűrésztelepre, kiszaladtam az öreg irtásra a faiskolához, ahol a szépen kigyomlált és körülkapált sorok fogadtak. Megnézem a kijavított fahidat a pataknál, végezetül elugrottam a barakkhoz. A priccseken néhány férfi pihent, a lányok vacsorát főztek. — Tehát rukkolnak — fontolgatta az öreg Kmoskó és a mennyezetre nézett. — Azt mondja, hogy sok ember elment? — Sok. És azt hiszem, még fognak menni. — Hej, ha legalább csak tíz évet le tudnék dobni a vállam- ról! Én Is mennék, habár valamikor megnyomorított a fa, és görbén nőtt a lábam. Mégis elmennék I , Rosszul táncolna, Kmoskó — fordítottam tréfára a dolgot. — Különben ennél a zenebonánál mindenki megtalálja a maga helyét. Aznap este már nem tudtam kielégíteni a Rozi kíváncsiságát. Ahogy lefeküdtem, nyomban leragadt a szemem a fáradtságtól és elaludtam, mint akit agyonvágtak. Másnap rádöbbentem, hogy már régen nem hallottam külföldi híreket. Halló, Itt LonJ dón ... Halló, halló, Moszkva beszél!... Már benne voltam újra. Lestem a perceket és hajszoltam a hullámokat megint, erősítettem a hangot és átkapcsolásokkal ördöngősködtem, ha recsegett vagy sípolt a készülék. Nyugaton még mindig nem akart kibontakozni a dolog. Az oroszok a Kárpátok előterében harcoltak és az egész világ csodálattal várta, hogy merre zúdul tovább diadalmas ferge- tegük. De íme, már arról is voltak friss hírek külföldön, hogy mi történik nálunk! Nyugtalanságot jeleztek a Tátra alól, Túróéból és a Felső-Garam vidékéről, jelentették a partizánakciók eredményeit és a katonaság átcsoportosítását, a német csapatok készenlétét a határokon, és figyelmeztették népünket sorsdöntő kötelességeire. — Számoljatok le az áruló kormánnyal! Állítsátok fel a helyi nemzeti bizottságokat! — hallatszott a hangszóróból. No, minálunk ez már mind megvolt. A felsőbbség elleni lázadás teljes. Fütyülünk a kormányra és a nemzeti bizottság már nyíltan ülésezik. A mieinkkel megerősödött partizán- osztagok egyre messzebbre tőrnek, egyre merészebb vállalkozásokat hajtanak végre. Minden ment már a maga rendjén, legalábbis nálunk. De valami mégis hiányzott, azt mindnyájan éreztük. Valami jóféle szél, amely szétterítené és egymásba hajtaná ezeket a magányos, árva tüzeket. Valami lel, valamilyen hivatalos dobolás. Nehéz megmondani, hogy minek kellett volna következnie. Egyszerűen: előbbre szaladtunk. mint a többi. És nem volt türelmünk kivárni, hogy mikor érnek utol. Két napig így kínoztam magamat, két napig úgyszólván fel se keltem a rádió mellől, mindössze Krajcsa Jankót hívtam fel néhányszor az erdőgondnokságon, hogy el ne mulasszon azonnal telefonálni, ha valami történik odalenn a faluban. Csakhogy a telefon majdnem mindig hiába csengett, mert Krgjcsa Jankó sem tudta, hogy tulajdonképpen a hivatalban legyen-e vagy benn a községben. így aztán ebben az elhagyatottságban csakhamar türelmetlenebb és Idegesebb lettem, mint egy öreg kutya. Elmúlt két nap, és éreztem, hogy újból emberek közé kell mennem. Akkor eszembe jutott a nemzeti bizottság felhívása. Fegyvereim közül kiválogattam hát a régebbi sörétest, meg egy ügyes puskát, amit katonai karabélyból alakítottak át. És elhatároztam, hogy hozzáadok még egy hatalmas pisztolyt is, amelyiknek a golyója alaposan szétroncsolná a belét bármiféle németnek. Jó fegyver volt biz az mind a három, de hát üsse kő, megválók tőlük, — gondoltam — hadd legyen polgárőrségünk, amelyik bátran kiállhat. Öreg este volt már, egészen hesötétedett. Nagya rég elaludt, ml pedig Rozival- ott ültünk az asztalnál a konyhában. Kivettem a puskából a závárzatot, szétszedtem és alaposan bezsíroztam minden por- cikáját, akár egy újonc. A csövet is kitisztítottam a zsinórral, ' csak úgy ragyogott. A pisztolyt Is szétszedtem, megnéztem a menetét és megvizsgáltam a kakasát, a tölténytár is rendben volt, és minden jól működött. Ez, ha jól emlékszem, vasárnap volt. Másnap reggel útra készültem, vállamon két puskával, övemben pedig azzal a rettenetes lövetű kis ágyúval. Csak még a mozdonyra vártam, noha nem voltam benne egészen biztos, hogy jönnek-e munkába az emberek. Egyszerre csak megszólaltak az udvaron a kutyák. Vad ugatásba fogtak, hörögve, vicsorogva ugráltak a láncon, bizonyos hát, hogy idegen nekik a látogató. De miért feszítsem tovább a türelmét? Megmondom egyenesen, hogy a legidősebb Kozlov volt, két társával. Úgy viharzottak be, mint a forgószél, és sietős volt a dolguk nagyon. — Tudod, mi történt ma reggel Martinban? — kiáltotta Iván. Nem tudtunk mi semmit. 0 pedig, ahelyett, hogy kielégítette volna kíváncsiságunkat, tovább cslgázta azt, mert csillogó szemmel izgatottan kurjantott: — Ez a jel! Tudd meg! Nem lehet már semmi mást csinál- nll Csak amikor így fellazította gondolatait, akkor kezdett el összefüggően beszélni. Az történt, hogy a Budapestről Berlinbe utazó német katonai bizottságot Martinban megtámadták. A jelentés, ami erről a partizántörzshöz érkezett, rövid volt, de Iván azonnal felismerte döntő jelentőségét. Azt mondják, hogy kevés szóból ért az okos. Ami engem illet, én igazán nem akarom magamat bölcsnek teltetni. De annyi bizonyos, hogy ebből a rövid hírből egészen jól kikövetkeztettük a martini fejleményeket. Lelki szemeinkkel láttuk a felfuvalkodott németeket, akiknek különvonatát golyószórók, géppisztolyok és kézigránátok védték. És védtelen báboknak bizonyultak mégis. Mit értek a kérkedő fegyvereik, mit a képzelt bizottságuk és dölyfük? A martini vasutasok egyszerűen megállították a vonatot és nem engedték tovább. Mit tehettek a németek? Behúzódtak az állomás irodájába, ahol Szurkov, a vasúti tisztnek öltözött partizánparancsnok azt mondta nekik, hogy orosz kártevők megrongálták a vasútvonalat, noha ebből egy árva szó sem volt igaz. Hitemre, ez nagyvonalú játék volt. Arról volt szó, hogy ne keltsenek bizalmatlanságot, feltűnés nélkül a laktanyába csalják a németeket és a partizánok érdekei szerint rendezzék tovább a dolgot. Amikor a laktanyába mentek, akkor már benne voltak a kelepcében, ez világos. És amikor összeköttetést akartak kapni a bratislavai katonai ki- rendeltségükkel, akkor egy szemtelen főhadnagy azt állította nekik, hogy a partizánok a telefonösszeköttetést is megszakították. A pokolba az ilyen vidékkel, ahol nem uralkodik náci pontosság és hibátlan rendi — gondolták a német tisztek. Éjjel ott aludtak a laktanyában. Ö, ha tudták volna, hogy mit tesz ugyanakkor az a szemtelen főhadnagy! Lélekben láttuk őt, amint ezredesével a partizántörzs ‘parancsnokához hajtat, vágtában Sklabi- ftába. És csak most tudjuk, hogy miről is tárgyaltak ott, amikor már ismerjük az összes részleteket. — Fődolog mindent csendben oldani meg — kérte az óvatos ezredes. — A földalatti mozgalom katonai parancsnokságának még néhány napi előkészületre van szüksége. — Ezek üres szavak! — szőlt keményen a partizántörzs parancsnoka. — Meddig akarjátok azt a társaságot csendben tartani? Nincs kertelés: holnap reggel, vagy idehozzátok őket lefegyverezve, vagy ti magatok végeztek velük ... Ma, amikor ezeket a jelentéseket olvassuk, már látjuk, hogy a partizánparancsnok akkori feltétele egyben ítéletet jelentett a német lisztek felett, akiknek nyugodt álmát ugyanakkor számtalan áldozataik egyikének emléke sem zavarta. Míg ők aludtak, a ml tisztjeink mindent megbeszéltek. A főhadnagy magához hívatta a negyven legmegbízhatóbb géppisztolyost, és megmagyarázta nekik: fiúk, így és így... Vannak dolgok, amiket nehezen tudunk elképzelni, másokat viszont egész világosan. Amikor Kozlov Iván elmesélte ott nekünk, amit tudott, szinte magunk előtt láttunk leperegni mindent. Azzal az ürüggyel, hogy visz- szaviszik őket Budapestre, reggel kivezették a katonai méltóságokat á laktanya udvarára, ahol már nagy buzgalommal gyakorlatozott a géppisztolyos szakasz. És ekkor bújt ki a szeg a zsákból. — Fel a kezekkel! — kiáltotta a szemtelen főhadnagy a németekre. Németül mondta, hogy megértsék. Persze, ez túl sok volt az SS-becsületnek. Fegyverükhöz kaptak, némelyik lőtt is. Azö oldalukon a gőg, a mienkén a gyűlölet: negyven géppisztoly pokoli tüzet zúdított... És a fejezet véget ért.' Ez már olyan lépés volt, amit nem lehetett eltitkolni a világ előtt, sem kimagyarázni. Ezzel rögtön tisztában voltunk mindannyian. — Ezért mondom ne’ked, — ismételte Iván — ez a jól! Alighogy ezt kimondta, megszólalt odabenn a telefon. — Ki az? Krajcsa Jankó? ... Igen!... Mit mondasz? Szlovák Nemzeti Tanács? ... Általános felkelés? ... Végre! Hála az égnek! Még ha arannyal fizetne, se tudnám elmondani, hogy milyen érzés fogott el abban a pillanatban mindannyiunkat. De minek is volna az magának? A krónikás számára elegendő megállapítás, bogy ezzel a nappal, 1944. augusztus 29-ével kihirdették az általános fegyveres fölkelést. Amellett, megemlítheti, hogy számunkra a felhívás már csak felsőbb jóváhagyását jelentette mindannak, amit napokkal előbb végrehajtottunk KULTURÁLIS hírek ■ Fennállásának 10. évfordulóját ünnepli az Iparművészeti Világtanács. Ebből az alkalomból a torontói York Egyetemen megrendezték az Ipar- művészeti világkongresszust, amellyel egyidőben a torontói tudományos központban megnyílt az első iparművészeti világkiállítás, mintegy hetven ország részvételével. ■ Thomas Mann születésének ICO. évfordulóját ünnepük jövőre. Az NDK fővárosában Klaus Höcke művelődésügyi miniszterhelyettes vezetésével bizottságot alakítottak a centenáriumi ünnepségek előkészítésére. A jénai Friedrich Schiller Egyetemen tudományos konferencián foglalkoztak Thomas Mann műveivel, az Aufbau Verlag pedig kiadja az író műveinek 10 kötetes gyűjteményét. Ľudovít Hečko: A Szlovák Nemzeti Felkelés örök időkre megpecsételte a Szovjetunióval való testvériségünket, barátságunkat és szövetségünket. (A bratislavai politikai plakátkiállítás anyagából.) VLADIMÍR REISEL: Felkelés Sziklakból, földomlásokból Elveszejtett emberek sorsdt megbosszulni Hangzott a hívds Gyertek közénk, gyertek közénk A hegyekbe A sziklákba Gátat emelni a föld sötét erőinek Szétverni a rabszolgaság erődjeit Tüzelni a szabadságért Az új Gyönyörű Csendért Gyertek közév*, gyertek közénk Szemtől szembe állunk az éjjel Szembe viharral, veszettséggel Mögöttünk gyermekek, ijedt asszonyok, Mögöttünk sérelmek ingovónya Pocsolyák tele vérrel Ki az aki még tétováz V Ki az aki még hallgat Puskák és e|ek es é|ek és gépfegyverek Előttünk hiénák szemei mint parazsak Ezekbe a szemekbe tüzeljetek Te és én és t * Mindannyian Az ellenállás Egyetlen Oszlopa L. Gály OJga fordítása BÄBI TIBOR: Tizenegyen Tizenegyen törtek föl a hegynek, vállán fegyver mind a tizenegynek. Am ruhájuk furcsa tarka-barka, ülepüket épp hogy eltakarta. Bár nap szállt a ködlő, kék táj felett, a fák közt orv szél settenkedett a baktató fiúk friss nyomában:- tartott a tél, fogyott még javában. Nem fáztak, s ha fáztak, mégis mentek, rossz bakancsban kúsztak, meneteltek- lassú libasorban tizenegyen, s eltűntek a havas rengetegben. VJ SIÓ 1974. VII. 29. 4
