Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-21 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
Dušan Kováč: Végre van házain. Róla álmodoz lam este, el alvás előtt és hajnalhasadáskor is. Lehet, hogy hibbant vagyok, de ezt a házat mindenek fölé helyeztem mindig. Még a szerelem fölé is. Mert a ház mindig érthető volt számomra,"* a szerelemhez meg nem értettem. A ház, amiről álmodoztam, a melegséget, a zöld természetet, egyben a szerelmet és madarak hangját is jelentette. A hegy lábánál áll, északról meredek lejtővel védelmezve. A ferde fal ott majdnem érinti a füvet. A jobbra feketéllő erdőben bukik le á nap. Ha az irányból fúl a szél, nyirkos gabonaszagot érezni. A lejtő hosszú, széles rétben folytatódik. A magas fűbon, a mozdulatlan, fényesős napokon szüntelenül döngicsélnek a rovarok. A- szárnyas bogarak fejest ugorva merülnek a margaréták gyöngéd ölébe. A madarak minden irányból a ház köré gyűlnek. Az égbetörő fűben kitűnően megkülönböztetni őket. A vízi madarak hangja lentről, a tóról is fôl- száll idáig. A tó kicsiny és innen nagyszerű rá a kilátás. Nemcsak az egész felszín, de még a füves part is látható. A tó mögött széles mezőbe vált át a táj, és a kékbe vesző síkság mintha az átellenben képzelt csúcsig emelkedne, valahová az érthetetlenségbe. — Szép giccset eszeltéi ki — mondta ő, de megmosolyogtam mondását, mert sem ő, sem én nem tudtam mi lesz tovább. Néha nők érkeznek a tóra. Gyorsan levetkőznek, és a zöldellő vízbe merülnek. Hossflfisan fürödnek, majd kiúsznak a partra, mogtörül köznek és testüket kiteregetik a napnak. De nagyon messzire vannak, testük körvonalai homályba veszők, villognak, és fehérségük olyan mint a köd. Homályosságuk fáj. Minél tovább, annál inkább. Egysz&r elhatároztam, hogy megközelítem őket, de éppen hogy csak kiléptem a házból, hirtelen minden eltűnt, és sokáig tartott, amíg rátaláltam a visszavezető útra. Később a kísérletet még egyszer megismételtem, de újra ugyanaz a sötétség. Először akkor támadt az az érzésem, hogy saját álmom foglya vagyok, de sikerült gyorsan elűznöm feltételezésem, és többet nem is gondoltam rá, belenyugodva abba, hogy némely dolgok nem az én számomra teremtődtek megítélésre. Reggel, amikor felébredtem, legelőször egyellen társamra borult mindig a tekintetem — a halott, kitömött madárra, amely a falon lógott. A sarokban aludtam, birkabőrön. A kandallót kivéve, az egész ház üres volt. Valahogy semmire sem volt szükségem. A rétet és a tavat tartottam szükségesnek, meg a madárhangot. Más semmit. Hosszú órákat töltöttem a kitömött madárral. Nem egyszerű madár volt. Szomorú szemű, hatalmas fülesbagoly. Aztán a völgyet néztem. A szellő könnyedén játszadozott a füvön, mintha valüki közeledne. Estefelé rémisztő csend támadt, és éreztem, valami különös szorongás is érkezik. Ha fülesbagoly lennék, huhognom kellett volna akkor,-ha farkas lennék, vonítottam volna. Ez mind érthető lenne számomra. De én mindig embernek éreztem magamat, s akkor érthetetlenül susogtam: — Gyere, gyere! — amíg a fáradtságtól elalud tam. Gondoltam, nyugtalanságom idővel szétfoszlik, de inkább nagyobbodott. Este már az ajtókat sem zártam be, az ablakokat is tárva hagytam, bár tudtam, veszéllyel jár. Majd este, amikor a nap éppen a fenyvesekbe zuhant, megpillantottam őt. Hirtelen bukkant föl a margarétás közepén, gyönyörű fehéren és sárgán. A rét méztől illatozott. Behullámzott zöldvizű szemével, s ahogy távolodott, szellő himbálta szoknyáját. A fenyveserdő környékén tűnt el, mintha a földbe veszett volna. Nyugtalanságom nem ért véget. Ellenkezőleg. Nyomban hajnalhasadás után kinéztem a rétre. Csak a bogarak zúgása, a fűbe bújt szellő... De szürkületkor, amikor már minden elcsendesedett, és én is megszűntem hinni, újra feltűnt. Csak egy villanyásnyíra lőtte rám szemét, és újra elveszett a fenyveserdőben. így jött hozzám nap mint nap. Megpróbáltam közelebbre csalogatni őt. Szerettem volna megérinteni, szót váltani vele... Semmi. Csak jött és elment, nyugtalanságom meg egyre nőtt. Minek jött, ha képtelen levenni rólam a várakozás terhét? Már tudtam, egyszer megteszem, örültem az elképzelt pillanatnak, de féltem is tőle. Mégis, ez az utolsó reményem. Kifulladt, agyonhajszolt emberként álltam a szakadék szélén, amely keskeny volt, átugorható, de tudtam a lehetőséget: a fenekén is végződhet minden nyomorúság. Ezért féltem, ezért vártam. De egyet biztosra vettem: egyszer meg kell tennem. Éreztem a mögöttem sebbel-lobbail közeledő lépteket. Tudtam azt is, csak akkor szánom rá magamat, ha már nem lesz más lehetőségem. Rózsa vagy halál. És így mindig csak holnap kezdődik az élet. Mindig majd holnap kezdem a játékot. Nem voltam jó játékos. Túlzottan türelmetlen vagyok, és kevéssé leleményes. Becsületesen játszottam, féltem kockáztatni. Egyik nap úgy tetszett, hogy elmosolyogta magát. Alig tudtam bevárni az estét. És megint. Nem volt tévedés. Sokáig tartott, amíg magamhoz tértem, és mosolyát besoroltam a játékba. De így sem szűnt félelmem. Féltem minden aprócska változástól, azt gondoltam, általuk hirtelen elveszthetek valamit. Valamit, amit soha senki nem helyettesíthet. Tulajdonképpen hozzáidomultam a játékhoz. És folyton meglepett benne valami. Egyszer úgy rémlett, valahogy különösen veti rám mosolyát, szomorúbban, mintha jönnie kellene már az ősznek. Még éjszaka is gondolkoztatok ez a mosolya, s amikor kitekintettem az ablakon, majd hanyatt estem a csodálkozástól. A ház előtt állt, s a hold világította meg. Amikor észrevett, közelebb lépett, igyekezett nem rám nézni, és belépett a házba. Annyira váratlanul ért, hogy sokáig nem tudtam kimondani egy szót sem. Csak később ébredtem tudatára, mi is történik. — Szeretlek — mondtam, és megsimogattam a haját —, most tudom, hogy szeretlek. Már régebben beléd- szerettem, de nem mehettem el hozzád. Higgy nekem, hogyan szerethettelek volna, hiszen saját álmaim foglya vagyok. Amikor olyan sokáig nem jöttél, muszáj volt kigondolnom téged! Ah, mit, mit mondtál?... Igen... A győztes undorító arca az arcom? Drágám, hisz a harcok tárgya mindig a szerelem és a hatalom. Akinek Könözsi István felvétele ni ncs me aki megi nehogy e ki a jobb van 1 jak éi», . ni? — Eng ra. Tedd rám! Mit vagyok, f medve ví gyök... I világ a i Elég akai nyomban — De dent a 1 vizekkel; folva van Rózsák v tem mag meghatár Színtelen magva. ERNEST HEMINGWAY*-; !?•; lOS ^1 K$ f'íi Ära tt BmÄli jSLJP El g* kßi l&H ff i |m| fia ß H 8 Stup* 0» W É8IÍEI P iSiil 1 IW SUf® ""Air Hárman elindultak arrafelé, ahol a máso dik bivaly fekete teste rajzolódott ki ;i síkságon. Fejét előrenyújtva feküdt a fűben, szét tárva tömör szarvát. — Pompás fej — jegyezte meg Wilson. — A szarvtávolság nem lehet messze az egy mé tér harminctól. ✓ Macombcr gyönyörűséggel szemlélte. — Ránézni is undor! — mondta Margot. Wem mehetnénk az árnyékba? — Hogyne — mondta Wilson. — Oda néz zen, látja azt a bokorcsoportot? — szólt oda IMacombernek. — Látom. — Oda ment be az első bika. A puskahordozó azt mondja, akkor maradt le, amikor a bika már le volt terítve. Figyelte, amint repesztünk a két másik vágtató bivaly nyomában. Amikor fölnézett, a bika már feltá- pászkodott, és szemét rámeresztette. Futott a puskahordozó, mint az istennyila, a bika pedig bevánszorgott abba a cserjésbe. — Bemehetünk utána most nyomban? — kérdezte mohón Macomber. Wilson jól végigmérte. „Akármi legyek, hu nem fura egy alak ez — gondolta magában. *) 75 évvel ezelőtt született az immár klasz- szikusnak számító, haladó amerikai fró. E no- vellarószletet az évforduló alkalmábój közöljük. — Tegnap még holtra rémült, ma pedig olyan, mint aki bikaport evett.“ — -Nem, még adunk neki egy kis időt. — Az isten szerelmére, menjünk már az árnyékba — mondta Margot. Az arca fehér volt. és láthatólag kornyadozott. Elindultak az autó felé, mely most egy magányos. terebélyes koronájú fa alatt állt. Mindnyájan beszálltak. — Meglehet, hogy már nem is él — je gyezte meg Wilson. — Egy kis idő múlva megnézzük. Macombert elöntötte valami szilaj, oktalan boldogság, amilyet még sohasem érzett. — Istenemre, ezt nevezem vadüldözésnek! — mondta. — Még sohasem éreztem magam így. Hát nem volt isteni, Margot? — Gyűlöletes volt. — Miért? — Gyűlöletes — ismételte az asszony. — Undorított. — Azt hiszem, többé semmitől sem fogok megijedni — szólt Macomber Wilsonnak. — Tudja, valami történt velem, amikor először megláttuk a bivalyokat, és utánuk eredtünk. Olyan ez, mint egy gátszakadás. Színtiszta izgaloml — Kipucolja a májat — szólt Wilson. — Irtó fura dolgok történnek az emberekkel. Macomber arca ragyogott. — Tudja, igazán történt valami velem Egész másnak érzem magam — mondta. A felesége nem szólt semmit, csak furcsán méregette. Egészen háradőlt az ülésen, mialatt Macomber előrehajolva beszélgetett Wilsonnal, aki oldalvást fordult az első ülés támlája fölött. — Tudja, szeretnék még egyszer oroszlánnal próbát tenni — mondta Macomber. — Most már igazán nem félek tőle. Végeredményben in it tehet az emberrel? — Erről van szó! — felelte Wilson. — A legrosszabb, amit tehet, hogy megöl. Hogy is van? Shakespeare! Irtó jó! Kíváncsi vagyok, emlékszem e még. 0, irtó jó! Annak idején sokszor idéztem. Lássuk csak. „Szavamra mon dóm, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre." Irtó jó, mi? Nagyon zavarba jött, hogy kiteregette világ- szemléletét, de látott már embereket felnőni, és ez mindig megindította. Nem is mindig huszonegyedik születésnapjukon történt. Macomber jellemében a vadászat különös véletlene: valami hirtelen cselekvési kényszer hozta létre ezt a változást, olyan helyzet, amikor nincs mód előre szoronganl. De mindegy, hogyan, kétségtelen, hogy megtörtént. Most akárki megnézheti a nyavalyást, gondolta Wilson. Arról van itt szó, hogy némelyik ember oly sokáig marad kisfiú. Néha egész életében, tűnődött Wilson. A teste még ötvenéves korában is fiú marad. Nagy amerikai férfikamaszok. Csuda fura népség. De tetszett neki most ez a Macomber. Csuda fura fickó. Valószínűleg vége a fölszarvazott állapotnak is. Az volna aztán az igazi! A nyavalyás talán egész életében úgy járt, mint akinek tele a nadrágja. Ki tudja, mi volt az oka kezdetben. De most már túl van rajta. A bivalytól nem volt ideje berezelni. Meg aztán mérges is volt. Meg az autó! Az autóban megszokják a dolgot. Most nagylegény lesz. Látta a háborúban, ott* Is így történt. Nagyobb ez a váj tozás, mintha valaki elveszti a szüzességét. Úgy eltűnik a félelem, mintha kioperálták volna. Valami más támadt fel a helyében. Az a legfontosabb valami, ami a férfit férfivá teszi. Emberré. A nők is t a nyavalyás félelem. Margaret Macomber a méregette kettőjüket. W nem észlelt. Olyannak Iá mikor rájött, hogy mit erőssége. De bezzeg éi Francis Macomberen. — Maga is olyan bo következik? — kérdezte lyebben kotorva új kinc! — Az ember nem bei Wilson, és belenézett a i kai divatosabb azt mon megijedt. Vigyázzon, m nemegyszer. — De azért csak örül kező feladatnak? — Igen — felelte Wť nem tesz jót túl sokat b ni az egészet. Elveszti túl sokat lefetyelnek. — Mindketten fecse, Margot. — Hősök vagy tottatok néhány gy<" !’ — Bocsánat — m. Jár a szám. — „Máris magában. — Ha nem tudod, m szólsz bele? — kérdezte gét. — Irtó bátor lettél mondta a felesége meg\ sában nem volt semm megijedt valamitől. Macomber természetes, re fakadt. — Az hát, tud — Nem késtél el vele kesernyésen. Hiszen éve tett, amit tehetett. Szei sem volt oka, hogy így — Még nem — mond! — Gondolja, hogy elég kérdezte Macomber vidé — Megnézhetjük — ’ Maradtak acélgolyói? A puskahordozónál Wilson odakiáltott ve ven az idősebbik puskah
