Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-14 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
Szigeti László: Pali még egy csapást mért a Kőrisfa szétnyirbált tövére, és a fatörzs tehetetlenül csapódott a puha avartengerbe; a nagyfejszát elégedetten belevágta a soron következő jegenyébe. — Vihar lesz — mondta, és cigarettáért nyúlt a zsebébe. A késő őszi égboltot be- rügyezték a szürkéllő felliőgomolyagok, az erdő nyugatnak dőlve magával húzta térdelő ibokrait, rozsdás hulladékait. — Az — mondta öregem, kiegyenesítve az örökös munkától meggörnyedt derekút, és éleset köpött a már elnyúlt fatörzsek egyikére, káromkodásra csücsörítve ajkát. Fürge mozgását már kiszítta testéből a kor, csak szeme őrizte egykori, feltételezhető kalandos fiatalságát. Eles volt, villámgyors, asszony tapogató. A barátai talán ezért is nevezték el Sasnak. Káromkodásra formált ajka megakadt Pali és jómagam jelenlétében. Lenyomva a kézifürész állítógombját, hunyorogva néztem bele a délelőtti nap titkába, és én is sercintettem egyet. — Az istenit ennek az időnek — mondtam, és titokban élveztem, hogy öregem huncutfényű arca elfor dúlt felőlem. A pódafai kanálisról hideg áramlatot lökdösött a szél. Anyám tekintetéből áradt ehhez hasonló jeges áramlat férfikorom kikeletjén, amikor részegen botorkáltam haza efiy-egy általam megbocsájthatónak vélt férfimuri naplementéjekor. — No, gyerünk! Munkára I — szólt öregem, aprólékos gonddal szedve szét a colstokot, amiről gyéren rátapadt új ismerőseinek sosem felejtette tudomására hozni, hogy még a háború előtt vette Dunaszerdahelyen, a Müller Lázár-féle Szűk utcai vaskereskedésben, amit később Lefutós, még később Vámbéry Ármin utcának neveztek el. Azóta már teljesen lerombolták, új lakótelep került a helyére, és lóm, a colstok még mindig bírja szusszal! Ilyenkor megnyílnak gúnykelyheim, közbeszólnék, aztán mégsem, elintézem egy láthatatlan belső legyintéssel. Megalkuvás lenne? Nem hiszem. Inkább jószívűség, de mivel az a jelző, ha önmaga tulajdonságát jelöli vele az ember, fölöttébb hiúnak tűnhet, átjavítom tiszteletre. A kézifűrész duruzsolása ellepte a göcsörtös tisztást. Kedvem lett volna egy tüdőtépő cigarettára, de a közeledő esőben olyan közel éreztem a megváltást, hogy nem találtam értelmét a munka megszakításának, amivel egyben elhessegettem magamról öregem silbakolását is. Elmékszem, tizedik születésnapomon aranyátokként hintette porát a Nap; apám a kert hűvösében ásónyelet forgatott, és a véletlenül kútgyűrűn felejtett kisfejszéjét a fészer alá rejtettem Sem előtte, sem utána nem vert meg soha, de akkor este rám zúdította a félig megtört paraszt dühét, azt a vulkángerjedelmet, ami kiégette belőlem a föld iránti csodálatomat, az itt maradáshoz szükséges erőt. Az első esőcseppek csiklandozása önkéntelenül is Pali felé irányították figyelmemet, aki megérezve tapadó tekintetemet, felém fordult, és szőrös képéből kivillantotta fogsorát. Gyermekkorunkban néha alaposan holybehagytuk egymást a zöldfasori Laposon, hogy aztán véres pofával — ahogy anyáink jelölték imitt-amott megrepedt homlokunkat, állunkat, beállítsunk az udvarra, a lehiggadás hűvösségét ömlesztő kútfej alá tartva remegésünket. Visszamosolyogtam, inert már éreztem tervünk megvalósíthatóságát, vagyis hogy délután Szerdahelyibe autózunk körülfütyülni a régen látott csajokat, majd behuppanunk a Kulacs borozóba egy-két kancsó vörös borra. De öregem évek tői töredezett háta vakul visszaverte a lágy esőcseppeket, és megszokott munkaritmusával méregette, jelölgette a fatörzsekre az ölnyi hosszakat. Emlékeimről hirtelen lepergett a meszesedő héj, és a nyárikonyha szúnyoghálóján át láttam apámat, amint zuhogó esőben hagymát gyomlál. Igen, nem hagyta tudatához férkőzni a megalázottságot, miszerint a termé szét jóval nogyobb úr őnála. Amióta életem emlékkincsei rögzített képekként gyüledeznek vetítőkamrámban, s köztük öregem a paraszti világnézet ámulatra késztető figurájaként áll, azóta minden apró és nagyobb öröm, bánat, tragédia között összefüggést találok, csak apám meggyőzhetetlenségének okát nem lelem. Miféle ösztönerők parancsára hiszi, hogy ő nagyobb úr a természetnél? Mi, vagy kicsoda az az ismeretlen, aki hatvanöt észtén dő élettapasztalatát hamis Iránymutatóval pisz- kítja? Az esőszálak vastagodásából és a ro- hadozó gallyakon gubbasztó varjak zsugorodé sából feltételezhetővé vált, hogy nem holmi föcskevihar — ahogy öregem nevezi a nyári záporokat — s2órja apró szegeit. Az éj zokogásával párhuzamban felfokozódott bennem a kimondhatatlan, az az ismeretlen, amit csak érzünk, néha húzódunk tőle, máskor kívánjuk, és ezért tüztlnkkel forraljuk tovább, félve, riadtan, a hátha kimondhatőságáig. Amikor a vihar harangjai elnyelték Pali nagyfejszéjének csörömpölését, fátylába temette öregem imbolygó alakját, rám üvöltött valaki: Elnyeli a vihari És a benső visszhang torokhangja is: Elnyeli a vihar! Félredobva a fűrészt, sebes léptekkel cikáztam öregemig, s ő, amint kt- bújattam a sűrű eső hártyafüggönyéből, már szidott is lekicsinlő tekintetével — ám fiában való pillanatnyi csalódása, talán a szóval so ha ki nem mondott ragaszkodás, nyomban megbocsájtó fényt festett arcának vénülő égé re. — Baj van? — kérdezte. — Zuhog — lihegtem bátortalanul, és éreztem, hogy akkor szakadt meg köztünk őseink bolénkszá- radt kapcsolatlánca. Valami olyasmi rajzolódott arcára, ami félreérthetetlenül azt tükrözte: te tücsök, honnan veszed a bátorságot a figyelmeztetésre; de ez csak bevezető volt a végleges megállapítás törvényerejűségébe: — Gyönge föcskevihar — mondta, és a pucolófejszével tovább meztelenítette az elnyúlt jegenyék egyikét. Kerti törpeként álltam fölényének trónja tövében, hagyva, hogy az alázúduló, föcskeviharnak törvényesített zivatar feloldja píromat. Hát minden örökséget a vak elfogadás szükségében húzódó megalázások természetességével kell magamba szívnom, avval az undorító kényszerrel, ami ellen hitványul megpuhult városiasodé életformám küzd, ami annak idején elűzött a szülői háztól, s lám, most újra célba vett?! — Hát nincs módomban a lázadás? — kérdeztem Palitól, kellő távolságban tudva öregem szikárságát, de Ő ázott beat-frizurájának kócából csak a — nincsen piád? — kérdést volt képes kihullajtani. Mintha csak a világ változott volna, és a parasztok csak beleilleszkednének az új formába. Pali is. A zuhogó esőt figyelmen kívül hagyva, karcsúsítja a jegenyét, átvéve a ritus- hordalékok váltóbotját, őseink önsanyargató hajlamát. S hirtelen belémhasított a felismerés: míg el nem áll a fenyegető égáldás, addig fog öregem pucolófejszéje suhogni a szertefröccsenő kérgek között, s addig fog Pali kopácsolnl a halálra ítélt faderekakon. Pedig hányszor megfogadta közös katonaéletünk folyamán, hogy hazajöttünkor biz nem veszi nyakába a falu őrizte szokásokat, a nyűgöketl Az U Flekűban hányszor felesküdött egy újabb, jobbnak remélt otthoni életmód kialakítására, és lám, testestül-lelkestül belezuhant a parasztélet íratlan rendjének szakadékába. Tervezett lázadásaink utolsó hullámát is — a falu vénasszonyai által ezerszer megszólalt beat-frizurát — értékteleníti a kettétört akarat tisztán látható képe. Ogy kívántam a cigarettát, mint katonaéletem néhány órájában, s ugyanúgy éreztem, itt is fölöttem áll-uralkodóm, a parancsnok, csak alezredesi egyenruháját itteni gúnyára cserélte. Éreztem, apám hangtalan, tudatos fölénye vigyázzba állít, és minden kilengésemet árgus szemmel követi. Mégis leültem. A cigaretta beszívta az esőiét, s iszonyú károkodásom rémítően dübörgött bele a pódafai szelek áramlatába, öregem felkapta a fejét, mozdulatában volt dühének mérhetetlensége, s a farkasszemet nézés nyomán olyan hévvel suhintott hogy a magas ívelő fc elhinni, hogy valaha 1 készlelte a távirat elki dőlés. Apád." Nem t->J' zelését, hogy az era< nyolcvan korona ellen« tüzelő miatt hívta vol akiről tudja, a szántóf kalodája elől menekült gém szinte a semmibi Lehetett akár ezer kilf fenyegeti. És lehet, he nélkül, mégis elmondte len fiát elhagyta a feli Vali másokkal fekszik ] találtam ésszerű máj valy karácsony óta n< — nos, e feltételezés szemnyi simogatás visz ra késztet, hogy lehel ámítók! Igenis, leheteti jóval keményebbek a záló átlagától. — Ténj kött oldalba Pali, és előhúzott lapos vodká' öregem is abbahagyta kitisztult égbolt glóri rettem volna elébe vii teni az őszi nap korong ni a föloldódás ôrômť mint az eltelt huszonc s ezzel önkéntelenül is én vagyok számára a Szárítkozzatok meg! — dobta az üveget. Míg tűnt a friss ölfák köz tünk, s mint gyermekk nagyfiúk — mint két ruhástól repítettek be sen csavartuk göncein! fogyott a szesz, felöli síinkre egyetlen szers helyén, és öregem ki lépett — mondta Pali. mert tudtam, választ v lanságát az önámítás gettem el, mármint: nem szólt távozásáról, üldögélünk a lehámázo ti szégyenérzetével ke szón arcunkra gyereke kért. Persze, más ok elemzéséhez már nem mert Pali baritonja a2 neit festette a késő ő jaj de széles, jaj de l Belüktem a kiskapi dugta fejét a veranda az örök aggodalom rá át rajtam az arca. Mi fényként cipeltem útj. nek meleg áradatát, a: j got, amelyet féltésév vetett gyermeklelkem régen kipergett belő’? ni a bizonyára felfea« tönszerűséggel meggá. taságát, hogy kapcsol, dik veszélyt sejtető é hídegülés. — Na végi hűlt a leves — pörölt cogással, és kitárta el sekapuját. A konyha hí dott, a levesestúlből libegték Öregem fejéi T72t a hihetetlen történetet, Gennat Lt segédtechnológus Jelemelkedésén nak különös történetét az egyik munki Kljagin mondta el nekem. Én csak lejt feljebb a vesszőket tettem hozzá. Az egész úgy kezdődött, hogy Lup< odajött hozzám és megkérdezte: — £ volna kedve cirkuszba jönni velünk? — Ki az a „velünk“? — kérdezem. Lupenkov először csak hallgatott, az ta: — Velem meg Zójával. Zófa — nálunk titkárnő, elég szép — Es minek kellek én, amolyan ötö — kérdezem. Lupenkov megmagyarázza: — Nos, h a felesleges pletykákat... Meg aztán, dő kapcsolataim még csak kezdeti sU nak, és ezért még félek. egy kicsit maradni vele... Ön pedig olyan tap< beszélgetni is tud, meg távozni is ». ban ... — Hát kérem! Nagyon szívesen ... Szóval: vasárnap elmentünk a cirku néztük a műsort. Kötéltáncosnők járnak a kötélen, ki alkotnak, a bohócból mindenfelől vízsi tehát érdekes ... Szünetben a büfében sört Ittunk, cii tottunk. Lupenkov elbüvölten bámulja telligens beszélgetést folytatok erről-i szetről... Zója megjegyzi: — Érdekes lenne benézni a kulisszC szemünkkel látni, hogyan készülnek Jellépésre. — Ezt megtehetjük — mondom. — szédom, aki mint cirkuszi tűzoltó c Meglátogathatjuk. Zója felélénkült, Lupenkov megölelt Indultunk a művészbejáró felé. — Hová? — kérdi az őr. — Csak Idei — mondjuk. — Hát menjenek — mondja az őr. Es márts a kulisszák világában vaq érdekes. Jönnek-mennek a jelmezes e\ Könözsf István felvétele
