Új Szó, 1974. július (27. évfolyam, 153-179. szám)
1974-07-14 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
fejszéjét a törzsnek, icsokról alig tudtam et érnek. Vajon mi Ssére: „Vasárnap er- m -logikusnak elkép- zdáságnak lefizetett n kapott húsz méter haza egyetlen fiát, és az örökös robot városba. De az öre- kiérezte a veszélyt, iterre tőle, tudta, mi tudja, lehet szavak iagának, hogy egyet- ge. Vali nincs többé, isténként... Azt sem rázatnak, hogy ta- látták öregeimet... i felcsillant tenger* arra az önvallomás- enl Ne legyünk önmert az én öregeim jbeli vének románt!- ; nincs piád? — bö- ;llém telepedett: Az ,g varázserejétől az munkát, és fején a val közeledett. Sze- az italt, nyelvet öl- •a, és kacagni, kacag- l. Áttekintett rajtam, §vem alatt általában, .‘leplezte, még mindig »fontosabb jószág. — tett Palinak, és ölébe olgoskodő alakja el- , mezítelenre vetkőz- ínkban, ha a fürdőző ik ellenségeskedőt —. Linket a vízbe, közö- szárazra. Miután éltünk. Megrökönyödé- not sem találtunk a ikpárját sem. — Leigen — válaszoltam, és önmagam nyugta- serű tudatával hesse- öregem csak azért irt láttam, mezítelenül jegenyéken és parasz Ite, hogy pírt ragasz- meggondolatlanságun- is lehetett, de ezek Dlt időm (merszem?), mlékezés meleg színtájra, éspedig hogy: ;szú ez az út... s amint anyám ki- sresedő oszlopai közt, aival, viharként futott serdülő koromban is non a biztonságérzet- az anya-fiú közti maragaszkodásával el- irázdáiban, s bár már 5 mégsem tudja hin- *V és csak hamis ösz- L gondolatfolyam tisz- tnk mögött ott őlálko- hetetlenségével az el- itt vagytok! Már el- invigasztaló anyu-mor- tük birodalmának me- íálya a sarkokba húzó-- pkéző gőzpihék körbe és eltűntek az asztal fölött csüngő lámpa basáskodásában. Apám úgy szürcsölgette a sárga íoltos húsleves utolsó cseppjeit, akár vasárnap délelőtt a templomban kuporgó nénikék az áhítatot Éreztem, mereven mozduló keze a nyugtalanság ama fokát tükrözi, ahol elég a véletlenül elejtett szó súlya, és lebukik a végső önemésztés lángjaiba. Pali jó étvággyal töltötte magába a forró ízeket, borral öblítette torkát, és nagyokat böfögött. Ebéd után vártam, öregem veszi kalapját, szerszámait, és helyére tolva a kiskapu hangtalan reteszét, már kint is érzi magát a pódafai kiserdő állatkái közt, és a megriadt varjak árnyleple alatt kopácsol- ni kezd. Minél mélyebbre zárta magát előlem, annál világosabbá vált, közös erdőlésünk csak egy rossz álom volt. De miért a távirat? „Vasárnap erdőlés. Apád.“ Pali még lecsurgatott két pohár bort, majd az udvaron ácsorgó Fiatra mutatott. Némaságomból kiszűrhette, le kell mondania a szerdahelyi lányokról, és a kancsó borról is, mert megköszönte az ebédet, göndörtlncses homlokára eresztette siltes sapkáját, még visszaszólt: — Este a kocsmában leszek. Aztán betette maga mögött az ajtót. Gyengeség andalgatott bordáim között, és megijedtem a képzettársítástól is: holnapra kiszáradok én is, mint a kertvégi barackfánk árvíz után. öregem, a jó ég tudja miért, meghagyta. Nyáron vadgalambok, tévelygő madarak menliáza, télen fészket rak lyukas ágain a szél. Álmaim lila ringlófáját kívántam kinőni a konyha, homályos zugaiból; a kövezeten ernyedő napfoltokat, akár öregem eltitkolt vágyainak szinonimáit, «.'linosta a közelgő fücs- keviliar. A kezében remegő söröspohárból magára löttyintett italt pirulva törölgette. — Lesz unokám? — kérdezte, és tekintetével az ablak párkányán aszalódó muskátlikat cserkészte. A disznóól tetején már guggolt egy felhőgyerek. Az istenit! Még nem is mondtam, hogy Vali beadta a válópertl — Hogyne, útban van — s éreztem, üszkösödő arcom repedéseiből füst szivárog, pernyerengetegbe takarom öregeimet. — Hogy van Vali? -*■ kérdezte anyám. Vali? Öt hete nem láttam. — Köszönöm. Vagyogatunk, mint bárki más. Tényleg, eľ* Is felejtettem. Csókoltatja magát, apától még egy füzér erőspaprikát kér — Hm ... Mért nem mondom meg az igazat? Mért nem mondom meg, hogy egyik napról a másikra otthagyott? Persze ... persze, magyarázkodni, így meg úgy volt, satöbbi... — Az erőspaprikától összehúzódik a méhe. Nem tesz jót a magzatnak — rebegte aggódva anyám a falu tudományainak egyikét, majd kávét tett az asztalra, s egy üveg bort. A disznóól tetején csücsülő felliőgyerek magasabbra létrázott, és unalmasan, csendesen őszi hallelujába fo gott. — Ne féljen, anyu, minden rendben lesz... Rendben. — Öntöttem, öregem a dél-' előti farkasszemet nézés óta először nézett a szemembe. Nézett és hallgatott. Igen. Igen, ő érzi, neki nem lehet hazudni. Évek óta átlátunk egymáson, mint az üvegen. Hajszálvékony rezdülések kimondhatatlanságát érezzük ugyanúgy és egyszerre. De honnan ennyi csalódással vegyüli szomorúság ebben az emberben? Egyszer elviszem. Beültetem a kocsiba, és elviszem, elviszem őt élni. — Te, kölyök! A természet nagy úr, legyőzni nem lehet, tudom. De a kijátszása törvény! Érted?! Kis szünetet tartott. Igen, igen, most leforráz. Mélyen a szemembe néz, kutat az árnyalatokban; szinte látom a szemgolyóban dagadó érszálacskákat. — Te, kölyök... — kezdte, majd az anyámra pillantott, a fejéhez kapott, hóm lokát dörzsölte, mintha ujjahegyeivel tuszkolná halomba mondandójának szerteszóródó képeit. De nem. Felpattant, roggyanó léptei kivitték a sáros udvarra. Láttam, amint sasszemével bejárta az égboltot, amint a szilvafa lila könnyei hátára peregtek, aztán eltűnt a fészer álmatag titokzatosságában. Csak este jött be újra, karján jószagú aprófával. Szótlanul néztük a tévét. Kéken foszforeszkáló arca, véges idők szobraként állt a névtelen hősök terén. Legtermészetesebb abban a pillanatban az lett volna, ha a fecskeviharok szolgálta szél kisöpri szemüregéből azt a könnyóceánt, ami képzeletem forrásából teremtődött oda. Míg anyám csomagokat készítgetett, kihör- pintettük maradék borunkat, és veszettül vágódott tarkómba: Nem! a válásról egy szót sem szabad!... Még a volán mögött is szőri tolt öregem hosszan tartó, kemény kézfogása. A faluszéli hidroglóbusz visszatükrözte kéken foszforeszkáló arcát, az útmenti fűzfák dere í sedő hajzatából is fel-felvillant mindentudó I tekintete. Menekültem. A sebessé »mutató kilencvenet mutatott, és egyre jobban éreztem, már csak a temetésükre megyek majd haza, már száztíz, és újra a pengeélű kék foszfo- reszkálás, százhúsz, na végre!... Elém perdül a megvilágított magány, s a vibráló szema- fórrengetegben pillantottam meg a paprikafüzérből kikandikáló klsfejszét, mely mint életem környörtelen totemje, kiűzött egy való világ meseországából. Fékek csikorogtak Utamat pofonok állták el, szerszámjátékok, a zöldfasori sásos hihetetlen titkai, gumipuskák és ölekre célzó ösztönfegyverek, arcátlanságaim .. Felcsavartam a rádió hangerősítőjét. Kedves női hang jelentette: bude dvadsaťStvrl hód in, és rövidke szünet után, harangzúgáskor zso- lozsmaként mormoltam: átváltoztunk, apa. ma már nem öli meg a hűtlen feleséget, és öregem fecskeviharként szakadt rám a már késő, az a békavirág ízű keserűség, melyet azóta sem tudtam kiköpni. És felcsendültek a himnusz első akkordjai... ij Lupenkov : és bukásá- irsa, Szergej yeztem, legkov egyszer ?rjozsa, nem n megmond- íny. k keréknek? iy elkerüljük 'ójához fűző- iumban vanlégyszemközt tatns ember: illő pillanat...mdom. ■ba, leültünk, yák piramist ár tör elő — rettára gyúf- Zó fát, én inról, a művémögé. Saját művészek a an egy szom- Igozik itt..* — szóval elünk. Valóban berek, szendvicset esznek, beszélgetnek ... Senki figyelembe sem veszt, hogy nézelődünk, keressük a tűzoltó-barátomat. Így futunk el egy hosszú, kihalt folyosóra. Nekem kezdettől fogva nem tetszett ez a folyosó: komor, hideg és sötét volt... Alig tettünk meg tíz lépést, amikor a folyosó másik végéről valamiféle sziszegés hallatszott, és rögtön ezután egy tigris jön velünk szemben. Lupenkov pedig csak áll, mint egy szobor. A tigris már egészen közel van, és nehezen léieg zik, mintha asztmás lenne. Es ekkor Lupenkov egy lépést tesz előre, és nagy lendülettel orrba vágja a tigristI A tigris fel ja/dult, a fáihoz ugrott, de Lupenkov utána, és bal kézzel jól fültövön vágja! A tigris imbolyog a folyosón, Lupenkov pedig két lépéssel utoléri, ráveti magát, elkapja a torkát, és G GOR IM Bevallom töredelmesen: ilyen tigrist életemben nem láttam még. Hatalmas, a szemei alig látszanak, a pofája tátva, és akkora fogai vannak, akár egy egy zsebkés. Ez biztosan bengáliai tigris volt, hiszen Ilyeneket nálunk még a televízióban sem látni... Amint Zója meglátta a tigrist, felkiáltott és össze- csuklott. Fel akarom emelni, de én is szinte kővé dermedtem, eltátottam a számat, és az alsó ajkammal sehogyan sem tudtam elérni a felsőt. A tigris csak nézett, morgott, mintha hümmögött volna, és közeledett felénk. Ebben a pillanatban előlép Lupenkov és útját állja. A saját testével védi a barátját és az imádott nőt. A tigris közeledik. Lupenkov meg csak áll. A tigris meggyorsítja a lépteit, a farkával a padlót súrolja. szorongatni kezdi... Nem tudom, hogyan végződött volna a dolog, de Zója feléledt, és üvölteni kezdett. Odarohantak az emberek, az artisták, a tűzoltók a fecskendőkkel... Csak a vízsugár választotta el Lu- penkovot a tigristől. Lupenkov ott áll vizesen, a szeme szikrázik, a keze ökölbe szorítva, köpködi a szőröket. A tigris meg a fal mellett ugrál, prüszköl, ős egyszer csak elordítja magát: — Huligánok! Kővé dermedtünk. A tigris meg kiabál: — Huligánoki Ezért felelni fogtokI Elvtársak, gomboljatok ki! A tigris hanyatt fekszik, és akkor látjuk, hogy a hasán villámzár van. Kinyitották a villámzárat, és a tigrisbőrből egy kicsi, sovány emberke ugrik ki tornanadrágban és trikóban, a szeme alatt nagy kék folttal. — liulujánokl — ordít a volt tigris. — Ki engedte be az idegeneket? Majd én megmutatom nektek! Nézem Lupenkovot, ő csak a szemeit forgatja, és ezt mormogja: — Elnézést kérek... Tévedtem... Azt hittem . .. Elnézést... — Nem! — üvölt a volt tigris. — Semmi elnézés! Huligánkodás miatt bíróság elé kerül. .. Van egy jogász bátyám, ezt nem hagyom csak annyiban! Látjátok a banditát, berúgott, aztán nem hagyja a tigrist végigmenni a folyosón ... Lupenkov érre elsápadt, én meg így szóltam: — fíocsánatot kérek, de ő egyáltalán nem részeg... A büfében csak egyetlen sört Ittunk ... Es csak tévedésből vetette magát önre... — Nem! — üvölt a volt tigris. — En ezt nem ha* gyom annyiban... A feleségem újságíró. Majd fcö« zöljük áz újságban ennek a latornak a nevét, és ki* dobatjuk az állásából... Mi a neve? — Lupenkov — mondja Lupenkov, és a szája szélé is rejüég. . j i. 2 . • — Hol dolgozik? — kérdezi a volt tigris, és a trikója alól valamiféle igazolványt meg egy jegyzet- füzetet szed elő ... Lupenkov súgva mondja ki vállalatunk nevét. — Ogy? — vigyorog a volt tigris. — Akkor ki van rúgva, galambocskáml A maguk igazgatója — a nagybácsim! ö majd megmutatja magának! Lupenkov megrándult, lába megbicsaklott, és lassan összeesett a fal tövében ... Az előadás második részét természetesen nem nézhettük meg. Lupenkovot nagy nehezen hazacipeltük, egész este válériáncseppekkel itattuk, babusgattuk. Lupenkovot aztán tényleg behívatták az igazgatóságra, ott beszéltek vele... De semmi több, az ügy elaludt ... De Lupenkov attól kezdve lelkibeteg lett. Ideges és félénk lett... Nemcsak a tigrisektől és az oroszlánoktól — hanem még a kutyáktól is félt. Ha az utcán észrevesz egy bulldogot, egy kilométernyire elkerüli. Mert ki tudhatja, úgy néz kt, mint egy bulldog, de lehet, hogy a valóságban ez nem ts bulldog, meg az ts lehet, hogy fivére is van — a vezérigazgatóságon, vagy ki tudja hol... SÁGI TÖTH TIBOR fordítása
