Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-30 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó

Az ősz elején váratlan telefonhívást kaptam az egyik moszkvai iskolából: szívesen látnának, ha megjelennék Irodalmi estjükön.

— Merre van az iskola? — kérdeztem.

— Hát tőszomszédságában annak az iskolának, amelynek maga is diákja volt.

— Honnan tudja, hol volt az én Iskolám?

— Egy pillanat...

Sistergés, enyhe zúgás hallatszott a kagylóban, gondoltam, átadják valaki másnak; s valóban, mintha Időgép lépett volna működésbe, egy szempillantás húsz esztendővel vetett vissza az időben: megütött az ismerős hang.

— Szervusz, Szerjózsa. Persze, nem is tudom, Szerjózsa vagy-e még nekünk.

— Szervusz, Nyina.

— Eljössz-e hát hozzánk?

— Hozzátok?

— Én tornatanár vagyok itt.

— Elmegyek, de még mennyire, hogy el!

— Az egykori Maskov utca, a Csisz- tlje Prudi mellett.

— Ismerem.

— Akkor várunk. Előre is köszönet...

— Ne butáskodj ...

A vonal másik végén már kattant a készülék, ahogy letették a kagylót, amikor hirtelen, ijedt hangon kinyögtem:

— No és te, te hogy vagy?!

Húsz éve, mióta az iskolát elvégeztük, nem találkoztam Nymával. Ráadásul még ezt megelőzően végeszakadt szomszédságunknak is: mi elköltöztünk a Gogol utcába. Az orvostudományi egyetem felvételi vizsgájára készültem, amikor valakitől azt hallottam, hogy Nyina férjhez ment közös osztálytársunkhoz, Jurka Petrovhoz, vagyis nem Lemesevhez, nem Babocskinhoz, és még csak nem is Conrad Viedthez, hanem Jurka Petrovhoz, ehhez a nyakigláb csodabogárhoz, aki zörgő csontjait folyton összetörte: hol a kerékpárpályán, hol a síugró sáncon, hol meg a Csisztije Prudi-jégen. Nyina elhatározásában én afféle grimaszt láttam, már csak azért is, mert korábban semmi hajlandóságot nem érzett a fiú iránt.

A háború után teljesen elszakadtam l9kolatársaimtól. Legjobb cimboráim, Pavlik Arsanszkij, Borisz Lagyejnyikov, életüket vesztették a fronton, s nem tért haza Zsenya Rumjanceva sem; a többiek is elkeveredtek a négy világtáj felé. Ha a régi iskolánkat meghagyták volna, az talán még össze-összehozott volna bennünket néha, de az épületet már régen átadták a Pedagógiai Akadémiának. Egyszer az utcán találkoztam a szőke, apró termetű Csernovval — a legnagyobb ámulatomra fókaidomár lett belőle, ö mesélte, hogy egyszer megpróbálta a lakására összetrombitálni az osztályt, de leküzdhetetlen akadályba ütközött: osztálytársnőink elrejtőztek a férjek neve mögött, s nem lehetett megtalálni őket.

S most ez a kurta telefonbeszélgetés furcsa« módon felzaklatott. Az elmúlt húsz esztendő alatt annyi minden történt, olyan nagyot fordult a világ, s benne az életem, hogy nyomtalanul kitörölte emlékezetemből első és egyetlen iskolai szerelmemet, Jobban mondva azt a mélységes, makacs kesergést, amit ez az első, teljesen elhibázott szerelem okozott nekem. Zaklatottságom egyébként hamar elszállt: elvégre húsz esztendő túlságosan nagy idő még egy Jó emlékezetű szív számára is.

Kissé megkéstem. Nyina az iskola előtt várt; már messziről megismertem — szinte semmit sem változott.

— Ilyen hát az, amikor elmúlik a szerelem — szorította meg Nyina a kezemet kicsiny, izmos tenyerével. — Azelőtt sohasem késtél. Menjünk hamar, a fiúk már türelmetlenek.

Van a világon két különleges illat, amely sohasem hagy közömbösen: az iskolai fertőtlenítésnek krétaszaggal kevert illata és a ragyogóra vikszelt katonacsizmák szaga — mind a keltő túlságosan sok emléket ébreszt bennem. Ha Iskolában vagy katonai egységnél tartok előadást, az első pillanatokban képtelen vagyok koncentrálni. Zavaromat ezúttal még az is fokozta, hogy Jobbról tőlem, a falnak támaszkodva, fejét kissé lehajtva ott állt Nyina Bariseva. Milyen fiatalos, milyen arányos, Izmos alakja van! Amint rápillant az ember, rögtön megcsapja a tornaterem friss levegője, felvillannak előtte a rugalmas tornaszerek, a sílécek kékes csillogású nyomszalag- Jal; valósággal árasztja magából a ruganyos Izmok üdeségét, amit az ülő foglalkozású emberek egyáltalán nem ismernek. Igen, Nyina szinte semmit sem változott, s mégis egészen más lett. Semmi sem maradt az egykori kislányos szeleburdiságből, maga az érett, kiforrott teljesség állt előttem. A kikristályosodott forma nyugalma lengte körül, s azt hittem, könnyedén, egyszerűen és zavartalanul beszélgethetünk majd az elmúltakról.

Ezen tűnődtem, s közben szórakozottan figyeltem, mi történik a katedra előtt. Az irodalom-tanárnő intésére elnyelve elmormolták néhány elbeszélésem tartalmát. Aztán eszembe Jutott, hogy a gyerekeknek ördögien Jó szemük van: azért sem pislogok Nyina felé, nem szolgáltatom ki magam az árgus tekintetű apróságok kíváncsiságának. Helyeslően bólogattam, mosolyogtam, vagyis úgy tetem, mint akit más sem érdekel a világon, csak a gyerekek szereplése.

De ma valami történt velem: a hallgatóság felől különös, aggasztó áramütések értek. A harmadik padban, a legszélén barna képű, göndör fürtű, zömök fiúcska ült, s tátott szájjal, holmi déli szépség rajongó, tüzes szemével nézett rám. Szakasztott olyan, mint hajdani osztálytársam, Misa Horok! Tőle balra pedig szinte a plafonig nyúlik cingár, vékony alakjával, hosszú gúnárnyakával és égnek meresztett orrával Lida Vakkar, az iskola legjobb tornásza és bukolikus költőnője. S mintha megbabonáztak volna, már-már úgy tetszett, mintha Borka Lagyejnyikovát, Pavlikot, Tyurinát látnám, mintha együtt lenne az egész osztály. Az utolsó padban egy nyurga fiún, csaknem fiatalemberen akadt meg a szemem, s valami érthetetlen, szívszorító érzés markolt a mellembe, hogy a lélegzetem is majd elakadt. A sudár termetű kamaszon szinte bántóan ismerős volt minden: hosszúkás metszésű, nedvesen csillogó ünő-szeme, a hosszú pillák, amelyek mintha arcát súrolnák minden hu- nyorításra, az arc merészen harmonikus metszése, a szép ívű száj, s a gödröcske a sima áll közepén. De bárhogy töröm a fejem, nem tudtam rájönni, kire is‘ hasonlít. Karnyejev, Pankov, Grizlov, Vo- rocsilin jutott eszembe egy pillanatra, de nem rájuk ütött a fiú. Töprengve néztem, ahogy mosolygott, végigsimítja tenyerével fénylő, hullámos haját, súg valamit a szomszédjának, miközben tenyerét a szája elé rakja, és fél szemmel rám pillant. De már vége is volt a találkozásnak, hátralökött székek zörgése keveredett a lábdobogással, felszabadultan szálltak a hangok, s a nyurga kamasz is előrekiáltott:

— Anyai Megyek haza! Légy szív us, a kulcsot.

— Kapd el! — S Nyina már dobta is a kulcscsomót, fia pedig egy kosárlabdázó ügyes mozdulatával elkapta.

— Szóval, ez a nagy férfi a te fiad?

— kérdeztem Nyinát, amikor már az utcán voltunk.

— Igen, a kisebbik, Borka. Érdekes, hogy nem ismerted meg, mindenki azt mondja, szakasztott az anyja.

— A hajszínét Jurkától örökölte, ez tévesztett meg. S milyen nagy — egy fejjel magasabb társainál.

— Másodszor járja ezt az évet. A múlt évben súlyos beteg volt. Tíz évet elvett az életemből! ...

— Ahhoz képest remek színben vagy.

— Még szép: egy tornatanárnőnek ez elemi kötelessége.

Előttünk már látszottak a Csisztije Prudi sárguló fái, erősödött az avar fanyar illata.

— S az a kislány, amelyik olya«, mintha Buratino volna, nem Lidáé? — kérdeztem.

— Dehogynem: Masenka Vakkar.

— És az a fekete szemű, napbarnított arcú fiú, aki megszólalásig hasonlít Misa Horokra?

— Az is: Misa Horok.

— Misa fia?

— Nem, Toljáé. Misa meghalt a háborúban.

— Még őt is elvitték katonának? Micsoda-hájas, puhány gyerek volt, folyton aludt.

— Amikor kellett, ébredt. Berlinnél esett el, a legvégén... Tolja pedig elvesztette féllábát... Főiskolát végzett, megnősült. A fiát azután Misának nevezte el, bátyja emlékére.

— Misa Horok... Jámbor jószág, a légynek sem tudott ártani! ... Hát Pav- iíkra emlékszel-e?

— Arsanszkijra? Persze, hogy emlékszem!

— A legtisztább, a legnemesebb ember a világon! ö meg Zsenya Rumjanceva a legkülönb ember, akit valaha is ismertem.

— Vagyis azok, akik meghaltak, különbek, mint akik megmaradtak?

Mindig Irigyeltem azokat, akik úgy tudnak előremenni, hogy nem tekint- getnek hátra, de most jó néven vettem volna, ha Nyina nagyob tisztelettel beszél a múltról.

— Neked nem ez a véleményed? — kérdeztem.

— Akik meghaltak, azért különbek, mert nincsenek. Mi pedig azért vagyunk különbek, mert élünk. Talán mi nem nézünk szembe a halállal, nem Is egyszer?

— Az más!

— Persze, hogy más. Egyszer szembenézni vele — könnyebb.

Lábunk alatt zizegett a lehullott lomb

— sárga, bíbor, aranybarna meg vörössel erezett levelek kavarogtak az úton. Nagy hársfalevél szálldogállt felénk, fogazott szegélyével nekiütődve a galy- lyaknak. A pázsit még zöld, de már a gyepet is megcsípte a dér, megsápadt a színe. Húsz évvel ezelőtt ugyanígy zizegtek itt a levelek, ugyanígy dermedezett a smaragdzöld fű, ugyanígy -riasztotta szomorkás aromáját az ősz, oz elő] nem menekülhet az ember! Kiválasztot tunk egy alacsony padot egy magyai orgonabokor alatt — ennek a leveleit i! lilásra, érdesre csípte a hajnali dér A mély pádon Jó ülés esett, mintha ké nyelmes karosszékbe telepedtünk volna Csak ez az ernyesztő póz hiányzott — hogy most már végérvényesen kapitulál jak a múlt előtt. Pedig nem akartan hűtlenül átugrani, letagadni az azóta el telt húsz — nem könnyű — esztendőt, é mindazt, amit azóta átéltem. De nen tudtam már ura lenni magamnak.

— Ma sem tudom megérteni, bog lettél Petrov felesége, amikor Jurka se hasem tetszett nek*jd.

— Nem, valóban nem tetszett — fele] te Nyina nyugodtan és készségesen mintha várta volna, hogy szóba hozzar a dolgot.

— S te tetszetté! neki?

— Úgy látszik, igen ... De elmondon ha akarod, sorjában. Alighanem emlél szel rá, Jurka Petrovnak korán meghalta a szülei, a nagvanvja nevelte. Alig v< geztük el az iskolát, én is magam nu radtam. Szüleim harmincnyolc elején e váltak. Apám nemsokára meghal anyái pedig új férjével I.eningrádba költözöl Nem volt kedvem velük menni. Fölösli ges ilyen szemrehányóan nézned rác ez is elmúlt, azóta rég kibékültünk. A] kor azonban magam maradtam, mint i ujjam. Ti mind szétszéledtetek, s akki megjelent Jurka Petrov ... Elhatározni hogy összeházasodunk. Együtt még csak könnyebb lesz.

— Szereted?

— Nyina jóízűen nevetett.

— Húsz év után kérdeznek még ilye mit? Két fiunk van, az egyiket mo láttad, a másik pedig akár egy díjbirk zó, magasabb az apjánál, ilyen vál van, ni! ... Most végzi az energetiku mérnöki szak negyedik évfolyamát, szerintem hamarosan nagymamát csin belőlem.

— És Jurka?... Nagyon megváltozót

— Hogy is mondjam neked? Teljesi megkopaszodott...

— A sportolást abbahagyta?

— Megtiltották neki: foszforelégtele ség miatt. Emlékszel, mindig eltört \ lamije. Most más szórakozása van: a várium, aranyhalacskákkal. Nemrég sih rült létrehoznia a teljes oxigéncserét vízben, s ez volt a legnagyobb örör az utóbbi Időbeni... — Nyina óvatos pillantott rám. — De nehogy azt hidd . nagyon jó mérnök jurka, két rendje Is van.

— Nem hiszek semmit, csak nem 1 dóm elhinni: Jurka a sportember, a f találó, s most — kopasz, akvárium ar.ir halacskákkal...

— No, ami a feltalálást illeti, tégy fel, az megmaradt. Csak amit feltal az mind szigorúan titkos. Bár igaz, tűnő mérnök, talán egyedüli a m2 nemében... De ugyan miért teszek ú mintha mentegetőznék előtted?... Szí isten, Szerjózsa, csak nem tetszem i ked megint?

Jurij Nagibin:

Almási Róbert illusztrációja