Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-23 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

VLAGYISZLAV KELLE, a filozófiai tudományok doktora:

A TÖRTÉNELMI MATERIALIZMUS ÉS NAPJAINK ESZMEI HARCA

(A tanúin lány első részét a Vasárnapi Oj Szó előző számában közöltük.)

A társadalom osztályszempontból történő elemzése összhangban van a társa^ dalomtudomány feltétlen követelményével, minthogy ez a tudomány csakis társadalmi érvényű kategóriákra tud támaszkodni. Ennek feltétele, hogy az individuális elv nagyobb fogalmakban, csoport-, osztályfogalmakban jelenjen meg. Kritikusaink ebben (iriígyet találnak olyan állításokra, hogy a marxizmus „elfordul az embertől“. A valóságban viszont, mivel, Marx szavaival szólva, az emberi lényeg „a társadalmi viszonyok összessége“ (Marx—Engels Müvei. 3. köt. Budapest 1960. 9. old.), ez a kutatási módszer nem hanyagolja el az egyén érdekeit, hanem a legjobban szolgálja, elsősorban természetesen a dolgozó egyénnek, a felszabadulásért és a kizsákmányolástól, a társadalmi egyenlőtlenségtől mentes társadalom építéséért küzdő osztály képviselőjének az érdekelt. Éppen ennek az egyénnek az érdeke, hogy megértse azit a történelmi materializmus által hirdetett igazságot, hogy a jobb életre irányuló törekvéseiben nem más egyénekkel, a rossznak a hordozóival kerül összeütközésbe, hanem a társadalmi viszonyok kizsákmányoló rendszerével. És következésképpen nem az emberek erkölcsi tökéletesedésén, nem is az erények hirdetésén vagy az általános műveltségen át, hanem a rendszer forradalmi lerombolásán- át vezet az út az ember felszabadításához, személyi jogainak érvényesítéséhez és emberi méltóságának tiszteletben tartásához. Meg kell említenünk, hogy a történelmi materializmus ezzel szilárd tudományos alapra helyezi a humanizmus legnemesebb eszményeit.

A történelmi materialista koncepció olyan kritériumot jelöl meg, amely lehetővé teszi, hogy a társadalmi fejlődésben megkülönböztessük az alapban végbement folyamatokat a felépítményi folyamatoktól, s ugyanakkor egységes rendszerré fogja össze mindezeket a folyamatokat. Ez pedig azt jelenti, hogy figyelme nem egyes jelenségeknek vagy a szociális komponensek valamilyen összegének tanulmányozására irányul, hanem arra, hogy a társadalmi összefüggéseknek és kölcsönös függéseknek bonyolult mechanizmusát teljességében vizsgálja. Ez lehetővé teszi, hogy egyrészt helyesen ítéljük meg a társadalom fejlesztésében részt vevő mindegyik tényező sokrétű szerepét, s másrészt, lássuk az egész társadalmi organizmusra való ráhatás legeredményesebb útjait és módszereit. A marxista—leninista elmélet ezzel szilárd tudományos alapot teremt ahhoz, hogy kidolgozzuk a forradalmi mozgalom stratégiáját és taktikáját a kizsákmányoló társadalmi rend elleni harcban. Ez az elmélet a szocializmus feltételei közt a társadalom tudományos irányításának ismeretelméleti alapja.

A polgári teoretikusok nagy felfedezéseknek tüntetik fel a társadalom élete strukturális, illetve rendszerelméleti íilapú tanulmányozásának koncepcióit, amelyeket az utóbbi évtizedekben dolgoztak ki (a francia C. Lévi-Strauss és M. Foucault „strukturalizmusát“, az amerikai T. Parsons „strukturális-funkcionális analízisét“, az osztrák L. vou Bertalanífy „általános rendszerelméletét“}. Ez persze magának a burzsoá gondolkodásnak a fejlődése szempontjából tekinthető bizonyos haladásnak, felfogható annak megnyilvánulásaként, hogy a polgári gondolkodók jogosan elégedetlenek a társadalmi fejlődés vul- gáris-evoiucionisztikus sémáival, amelyek hosszú ideig domináltak a mai kapitalizmus ideológusainak „legtekintélyesebb“ doktrínáiban. De a lényeg az, hogy a strukturalizmusnak és a rendszerelméletnek ezek a divatos formába bújtatott koncepciói — ha vannak is egyes pozitív, figyelemre méltó és továbbfejlesztésre érdemes mozzanataik — szemmel láthatólag nem emelkednek fel a szociális analízisnek azokig a tudományos elveiig, amelyeket a dialektikus és a történelmi materializmus sokoldalúan kifejlesztett. Mindezek a koncepciók kisebb vagy nagyobb mértékben hajlamosak a mechanizmusra és az antihisztorizmusra, arra, hogy a vizsgált rendszert azoktól a nagyobb folyamatoktól és komplexumoktól elszigetelten tanulmányozzák, amelyekhez képest e rendszer maga is csak alrendszer.

Ez különösen abban nyilvánul meg, hogy a polgári teoretikusok igyekeznek elhessegetni maguktól a társadalmi alakulatnak mint olyan rendszernek a gondolatát, amely a legteljesebben tes

3

tesíti meg a társadalmi-történelmi realitás jellemző vonásait és fő törvény- szerűségeit.

A társadalmi-gazdasági alakulatok elmélete központi láncszeme a társadalmi folyamat történelmi materialista értelmezésében. Ez az elmélet a történelmi materializmus döntő fontosságú eszméjéből következik, mivel „az anyagi társadalmi viszonyok elemzése ... nyomban lehetővé tette, hogy észrevegyék az ismétlődéseket és a szabály- szerűségeket, és általánosítsák a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat fogalmában“. (Lenin összes Művei. 1. köt. 126. old.)

Ennek az elméletnek elvi és igen időszerű jelentősége ma abban rejlik, hogy belőle kiindulva megállapíthatjuk, miszerint korszakunk a kapitalista alakulatból a kommunista alakulatba való világméretű átmenet korszaka. Nem véletlen ezért, hogy a polgári ideológusok ma a történelmi materializmus elleni heves bírálatukban az össztüzet éppen a társadalmi-gazdasági alakulatok elméletére zúdítják. Ez a bírálat végeredményben azon az állításon alapul, hogy a társadalmi fejlődésfolyamat marxista értelmezése „egyvonalú“, nem veszi számításba a sokféleségét, az emberi történelem realitását.

A valóságban a történelmi folyamat egységének eszméje, amely magában foglalja a társadalmi alakulatok törvényszerű egymásutánjának felismerő sét is, indokolásában azt is megkíván ja, hogy e folyamat sokféleségének té nyezőit felderítsük és minden vonatkozásban figyelembe vegyük. A történelmi materializmus elmélete a világ- történelmi mozgás mélyen rejlő okai- nek és konkrét körülményeinek tudományos analízisén alapszik, figyelem be veszi a világtörténelem sokszínű pannőjának minden árnyalatát. Teljes mértékben számol azzal a ténnyel, hogy a történelem színpadán minden adott időközben olyan népek, országok, társadalmi képződmények szerepelnek, amelyek társadalmi fejlettségük színvonalát és a fő szociális paramétereket tekintve különböző alakulatokat képviselnek. A marxista — leni- nista szociológia nem rekeszti ki általánosításaiból a történelmi sokféleségnek azokat a vonásait sem, amelyeket a földrajzi környezet különbségei, a nemzeti hagyományok sajátossága, a kultúrák együttélése és kölcsönös gazdasága hoznak létre. A történelmi materializmus dialektikus álláspontja abban nyilvánul meg, hogy a történelem egysége mögött látja sokféleségét, u sokféleség mögött pedig az egységet.

Marx kategorikusan tiltakozott azok ellen a próbálkozások ellen, hogy elméletét mint történelem fölötti befe jezett sémát használják fel, amely képtelen gazdagítani önmagát az emberiség társadalmi gyakorlata, a konkrét tudományok felfedezései által folyamatosan létrehozott új anyaggal. Engels ezt írta, hogy „a mi történetfel fogásunk... mindenekelőtt útmutató a tanulmányhoz, nem pedig a konstruálás emeltyűje, mint a hegelizmus“. (Marx —Engels: Válogatott levelek. Budapest 1950. 490. old.) Hogy mit jelent a törté • nelmi materializmus marxista elméleté nek tudományos, valóban alkotó szellemű fejlesztése, azt jól láthatjuk Lenin munkáiban, amelyek feltárták mind az imperializmus és a proletariátus korszakának új általános törvényszerű ségeit, mind a nemzeti szituációk konkrét sajátosságait — mindenekelőtt Oroszországban, ahol a munkásosztály a történelemben először, Lenin vezeté sével átvette és megtartotta az állam- hatalmat.

A társadalmi alakulatok törvénysze rű egymásutánját realizáló történelmi folyamat egységének tagadása vezérszólamként jelentkezik a különféle polgári koncepciókban — „a történelmi ciklusok és helyi civilizációk“ koncepciójában (például A. Toybeenál), a „szociális és kulturális dinamika“ koncepciójában (P. Sorokinnálj, a „szociá lis és ertékparadiginák“ koncepciójában (H. Kahnnál és A. Wienernél). Ezeknek a teoretikusoknak és társaiknak voltaképpen azt kell bebizonyítaniuk — ez a nekik adott „társadalmi megrendelés'1 —, hogy a történelemnek nincs általános iránya, s ily módon ki kell iktatniuk a kapitalista társadat mi-gazdasági rendszer elkerülhetetlen összeomlására vonatkozó következtetést. Tudományos kutatás helyett érveket keresnek a burzsoázia által hirdetett háttételek mellett. És ebből az alapállásból kiindulva szemrehányásokat tesznek « történelmi materializmusnak, hogy „teleológiára“ hajlik, hajlamos eleve megadott céloknak alá

rendelni a történelem értelmezését.

Már ebből is világosan láthatjuk, hogy a történelem egységének és sokféleségének a problémája, ezen belül az alakulatok kérdésének a kidolgozása korántsem pusztán akadémikus ér- dekességű. A társadalmi fejlődés egysége és sokfélesége közti viszony helyes történetfilozófiai értékelése az alapja a marxista—leninista pártok és más forradalmi és demokratikus erők politikai gyakorlatának. Csakis erre az értékelésre támaszkodva lehet tisztázni az összefüggést a forradalmi elmélet alapelvei és alkalmazásuk sajátosságai között, amelyek az egyes országok és történelmi időszakok konkrét feltételei közt jelentkeznek. A kommunista és munkáspártok az 1969-es nemzetközi tanácskozáson leszögezték, hogy „rendkívül változatos, sajátos körülmények közt fejtik ki tevékenységüket, ami megköveteli, hogy ennek megfelelően közelítsék meg a konkrét feladatok megoldását“. De egyszersmind azt is hangsúlyozták, hogy „a nemzetközi munkásosztály távlati céljai és érdekei közösek ..s hogy „minden kommunista párt arra törekszik, hogy megtalálja a felmerült problémák olyan megoldását, amely megfelel mind a nemzeti, mind az internacionalista érdekeknek, a kommunisták forradalmi küldetésének“. („A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozása. Moszkva 1969.“ Budapest 1969. 30., 31. old.)

A XX. században a világtörténelmi folyamat egysége eddig sohasem tapasz talt teljességgel és erővel nyilvánult meg. Igen fontos kifejeződése ennek az, hogy a világ egész társadalmi élete a kor középponti ellentéte, a szocializ mus és a kapitalizmus közötti ellentét körül koncentrálódik, hogy töretlenül növekszik a szocializmusnak a jelenkori nemzetközi fejlődésre gyakorolt be folyása.

Ugyanakkor példátlanul nagymértékben növekedtek a társadalmi haladás formáinak különbségei, növekedett e haladás sokféleségének foka. A szocialista forradalmak győzelmei gyarapították a kommunista formáció kialakulásának a gyakorlatát. Az imperializmus gazdasági és politikai fejlődésének egyenlőtlensége folytán objektív szükségszerűséggel sajátos elemek jelentkeznek a nemzetközi munkásosztály nemzeti osztagainak a harcában. A gyarmatrendszer összeomlása eredményeképpen az önálló történelemalkotás útjára léptek Ázsia, Afrika és Lat in-Amerika országai és népei. Ezért még fontosabb, hogy a jelenkori történelem e sokfélesége mögött lássuk korunk általános törvényszerűségeit, korunk fő tartalmát: a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet. „ ... Aki az általános kérdések előzetes megoldása nélkül nyúl a részletkérdésekhez — írta Lenin —, az lépten-nyo- mon, akarva, nem akarva elkerülhetetlenül »belebotlik« ezekbe az általános kérdésekbe. Ha viszont minden egyes esetben vakon beléjük botlunk, akkor politikánkat szánalmas botorkálásra és elvetlenségre kárhoztatjuk“, (összes Művei. 15. köt. Budapest 1967. 350. old.)

Az általános és a különös dialektikájának a figyelmen kívül hagyása ismeretelméleti alapja a mai revizioníz- musnak — mind a jobboldalinak, mint a „baloldalinak“. A dogmatikus abszolutizálás az általánost az élettől elszakadt sémává változtatja, és ezzel a politikát tunya passzivitásra vagy indokolatlan kalandorkodásra kárhoztatja. Azok viszont, akik az általános tagadása nevében a történelmi és regionális sajátosságokhoz apellálnak (például összeeszkábálják a „nemzeti kommunizmus“ különféle változatait, vagy a szocializmus revizionista „modelljeit“), szem elől tévesztik a történelmi perspektívát, elsikkasztják az élenjáró osztályok harcának forradalmi átalakí tó tartalmát.

A marxista—leninista gondolkodás, a szocializmus társadalmi gyakorlatának bőséges anyagát felhasználva, eredményesen továbbfejleszti a társadalmi alakulatok elméletét. Ennek egyik eredménye annak a régebbi elképzelésnek a leküzdése, amely szerint a szocializmus rövid ideig tartó szakasza a kommunista társadalom kialakulási folyamatának, illetve, ellenkezőleg, különös önálló társadalmi-gazdasági alakulat. A marxista—leninista filozófusok alaposan tanulmányozzák a világrend- szerré vált szocializmus törvényszerűségeit, a szocialista államok közötti sokoldalú együttműködés, gazdasági integrációjuk fejlesztésének és erősítésének problémáit. A marxisták tudományos eszmecseréik során élénken tárgyalják a fejlett szocialista társadalom kritériumait, a tudományos-technikai forradalom vívmányai és a szocializmus előnyei egyesítésének a problémáit.

Mindezek az elméleti kutatások gazdagítják és segítik az új társadalom Irányításának gyakorlatát, lehetővé teszik, hogy a szocialista közösség országaiban működő testvérpártok szigorúan tudományos döntésekre támaszkodjanak a kommunista társadalomalakulat építésének irányításában.

Ha az állammonopolista kapitalizmust az imperializmus lenini elméletének világánál elemezzük, felderíthetjük a kapitalista társadalomalakulat új vonásait és sajátosságait, ezek összefüggését és kapcsolatát a kapitalista alakulat változatlan alapjával — a munka kizsákmányoló jellegű alárendelésével a tőkének. A történelmi materializmus elméletére és metodológiájára támaszkodó kutatások teljes mértékben számolnak azokkal a változásokkal, amelyek a tőkésországok szociális struktúrájában egyebek közt a tudományostechnikai forradalom hatására végbemennek, megállapítják az ellentétes osztályoknak, a népesség egyes csoportjainak objektív érdekeit, társadalmi tudatuk fejlődésének tendenciáit. Amikor a társadalmi alakulatok elméletét a mai kapitalizmusra alkalmazzuk, világosan látjuk, hogy a mai kapitalizmus fő társadalmi ellentéte a munka és a tőke közti antagonizmus, s megértjük azt az ebből adódó következtetést, hogy a forradalmi mozgalomban a munkásosztály tölti be a vezető szerepet. Érthető, hogy. ez milyen nagy jelentőségű a burzsoá társadalom feltételei közt harcoló kommunista pártok stratégiájának és taktikájának helyes, tudományos kidolgozása szempontjából.

Korunkban nagy jelentőségűvé vált a gyarmati rabságból szabadult népek nem kapitalista fejlődési útjának a problémája. A történelmi material izmus bírálói gyakran ennek a kérdésnek puszta felvetésében is azt vélik felfe dezni, hogy lemondunk a társadalomalakulatok elméletéről, mivel, úgymond, az alakulatok sorrendjének nyilvánvaló „megbomlását“ feltételezzük. Ez azonban csupán ügyetlen próbálkozás, hogy a marxizmus— leninizmusnak tőle idegen dogmatikus sematizmust tulajdonítsanak. Ha választ akarunk adni azokra a bonyolult problémákra, amelyek azzal kapcsolatban vetődnek fel, hogy a „harmadik világ“ népei bekapcsolódtak az aktív társadalmi-politikai és nemzetközi életbe, a társadalom alakulatok elméletét nem revideálnunk kell, hanem még jobban ki kell dolgoznunk.

A marxista—leninista elméleti gondolkodás az utóbbi időben nagy figyelmet fordít az „ázsiai termelési mód“ sajátosságaira és történelmi sorsára. Nyilvánvaló tudományos szükséglet ez, minthogy Ázsia és Afrika sok országaiban fennmaradtak archaikus, prekapi- talista struktúrák és viszonyok. A múltnak ezek a továbbélő elemei rendszerint összefonódnak későbbi társadalmi és osztály-, politikai és ideológiai képződményekkel, amelyek a kapitalizmus hatására keletkeztek, az utóbbi időben pedig szocialista jellegű tendenciákkal is. A fejlődő országok népeinek a társadalmi haladásért vívott harcban fel- becsülhetelen segítséget nyújt a szocialista államok példája és támogatása. Ugyanakkor a kapitalista világ kí- nálgatja saját „mintáit" abban a reményben, hogy megtarthatja ezeket a népeket befolyási övezetében. Kialakulnak nacionalista koncepciók is, amelyek abszolutizálják ezeknek az országoknak történelmi sajátosságát, és valamiféle külön fejlődési út mellett kardoskodnak. Világos, hogy ilyen körülmények között nem csupán ismeretelméleti, hanem Ideológiai-politikai szempontból is óriási jelentőségű a „harmadik világ“ problémáinak és perspektíváinak a társadalomalakulatok elmélete szempontjából való elemzése.

Ily módon napjaink történelmi valósága sokféleségének feltételei között a társadalomalakulatok elmélete annak az eszmei harcnak a gyújtópontjába került, amely a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet formáinak, a kommunista társadalom kialakulása útjainak és törvényszerűségeinek a kérdése körül folyik. A kommunista világ mozgalomnak az antiimperialista harcban elért sikerei, a szocialista országoknak az új társadalom építésében elért sikerei cáfolhatatlanul igazolják a történelmi materializmusnak azt a következtetését, hogy elkerülhetetlen a kapitalista társa daloraalakulat összeomlása, s hogy a kommunizmus az egész emberiség jövője.