Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-17 / 141. szám, hétfő
A mikor La búd a százados a vasúti állomás mögött kijutott az országúira, vele egyidejűleg érkezett oda három kis tank. Régebbi típusú, köny- ríyű tankok voltak, amelyeket már csak újoncok kiképzésére használtak; a kipufogójukból feketén füstölt a rosszul elégett nafta, s a masinák úgy zakatoltak, úgy csörömpöltek, mintha minden pereljen szét akarnának hullani. Megálltak az országút szélén, a terebélyes juharfák alatt, amelyek sátorként borították lombjukat az állomásra, Az első tonkocs- kából jóindulatú, kövér arc kukucskált ki, maszatos volt az izzadtságtól és az olajtól. Labuda százados közelebb ment a tankokhoz, csodálkozva nézegette őket. — Ezek meg micsoda vacakok? — kérdezte. — Ezek tankok — felelte büszkén a jóindulatú pofa. — Tankok! — mondta Labu- da százados. — Azt hittem, gyerekkocsik. — Hahaha — kacagott a holdvilágképű. — A kapitány úr tréfál. De Labuda százados nem nevetett, komoran nézte a páncélkocsikat, amelyek oly gyámoltalanoknak ós semmireva- lóknak látszottak. Ebben a háborúban minden nyomorúságos és gyámoltalan, mintha valaki háborúsdit játszanék, mintha a homályban valaki vigyorogna és elégedetten dörzsölné a kezeit, játsszatok csak gyerekek, dögöljetek meg kiskatonák, így jó a játék, így nevetni való. — Szép kis gyerekkocsik — vélte a kövér. — Ágyúja van és géppuskája. Lövöldöz ós magától jár. — Akárcsak az igazi tank — mondta gúnyosan Labuda százados. — Ez tank — mondta sértődötten a kövér. Labuda százados egyszerre döntött. — Rendben van — mondta. — Megpróbáljuk. Megpróbáljuk, miért ne próbálnánk meg? Ha hamis is a játék, ha már belefogtunk, játsszuk végig. így követeli a tiszti becsület, a tisztességes ember becsülete: végig kell játszani a játékot, ha mindnyájan belepusztulunk is. Megpróbáljuk; és megmutatjuk amazoknak, akik árulónak és gyávának tartanak, hogy egyáltalán nem vagyunk olyasfélék, amilyeneknek vélnek. — Várjanak Itt — mondta a kapitány. — Mi a neve? — Repich hadnagy. — Várjanak itt, Repich hadnagy. Ne állítsák le a motorokat. — Értem — mosolygott a jólelkű, kövér arc. Labuda százados az állomás felé ment, körülnézett. Az ég felhőtlen, tiszta volt; a Messer- schmidt-gépek valahová elröpültek, csak a Focke-Wulf lebegett komoran az erdős hegyoldal fölött. A németek tüzelése megritkult, ©lcsendesedett. A százados létrán felmászott az egyik juharfára, amelyen megfigyelőállomást helyeztek el. A szolgálatos tizedes átadta neki a messzelátót. — Most kezdik — mondta a tizedes. A németek befejezték a tüzérségi előkészítést. Már csak néhány aknavetőből lövöldöztek. A visszonylagos csendben hallani lehetett a kétéltű járművek dübörgését. — Mozognak már — mondta a tizedes. Labuda százados úgy látta a németeket, mintha külön ónekl parádéznának. A kétéltű kocsik az álcázó lombsátor alól, a mellékutcákból egymás után robogtak ki a fő országúira. Machovóban kigyulladt néhány ház, de senki sem oltotta a tüzet. A német járművek rendbe sorakoztak és elindultak az országúton; nyomukban a gyalogság vonult. A százados a tábori telefonon parancsot adott a tüzérségi ütegnak: minden csőből lőni a falu szélét. Az ágyúk nyomban felbődültek, a gránátok egymás után robbantak a falu szóién, ott, ahol az országút kiszakadt belőle: a németek csakis innen indulhattak támadásra, s a tüzérek már eleve belőtték a terepet. Az első német kocsi teljes sebességre kapcsolt, betört a robbanások sávjába, de nem jutott keresztül a tflzfüggönyön, félrefordult, mint a részeg tá- molygott a gránáttölcsérek között, aztán megállt és lángolt csaptak kJ belőle. A másik jármű követlenül megközelítette a tüzérségi tűz határolta területet, megállt, mintha szimatolna, aztán meghátrált. Labuda százados elégedetten hátratolta homlokán tábori sapkáját: ezen a napon először ébredt benne jó érzés. Szerette a tüzéreket, hisz jómaga is tüzér volt, csakis őket tekintette igazi katonáknak, és megbízott bennük. — Kelepcében vannak — dünnyögte magában. Sajnálta, hogy nincs több tüzérsége: most egy csapással tönkreverhetné a németeket. A német páncólkocsik az országúton a szövetkezetig hátráltak, s egyenként eltűntek a búvóhelyükön. A kapitány tüzet szüntetett: takarékoskodni kellett a munícióval. Lemászott a megfi- gyelőállásról. A tankocskák motorjai mély hangon dörmög- tek. A százados leült az árok szélére, és megírta a támadási parancsot. Egymás után tépte ki a lapokat a maszatos noteszből, és összekötőkkel! szétküldözgette. Aztán üldögélt egy ideig, cigarettázott és várt. Nem gondolt semmire, csak fújta a füstöt és várt, minden figyelmét a közeledő pillanatra összpontosította. Ügy érezte, megköny- nyebbedett, kellemetlen tehertől szabadult meg abban a percben, amikor elhatározta, támadni fognak. A parancsnokság rendelkezése ellenére teszi; lehet, hogy lefokozzák, Pavel Jozef Janik talán hadbíróság elé citálja. Biztosan így lesz, ha a támadás nem sikerül. De történjék bármi: érezte, hogy helyesen cselekszik, az egyetlen lehetséges utat választotta; a katonák is mind érezték, hogy le kell mosniuk az értelmetlen visszavonulás szégyenét, meg kell tapogatniuk izmaikat, meg kell győződniük arról, hogy vannak. Igen, megteszi, amit meg kell tenni, elég bátorsága van hozzá, és a többire fütyül. Elszívta a cigarettát, órájára nézett. Itt az idő. Felállt és intett a megfigyelőállásban őrködő tizedesnek. Újból feldörögtek az ágyúk, csövük szaporán, egy helyre köpködte a gránátokat. A tüzérségi előkészítés csak öt percig tartott. A százados a hirtelen csendben ©lkiáltotta magát: Repich hadnagy, előre. A tankocskák vastag, fekete füstöt köpködve, hörögve és iszonyatosan csörömpölve elindultak az országúton. Az út két oldalán felkerekedett a gyalogság is. Labuda százados a középső tank után futott és kiabált valamit. E pillanatban jól érezte magát, e pillanatban minden rendben volt, a naftabűz, a robbanások, a katonák kiáltozása, minden rendben volt, futottak, lehasaltak, amikor fejük fölött aknák fütyültek el, újból felkeltek és futottak, s előttük a tankocskák nevetségesen dülöngéltek a gö- csörtös talajon, csörömpöltek és nyögdécseltek, mintha már- már szét akarnának esni, ám ágyúik makacsul köpködték a gránátokat, gépfegyvereik ke- lepeltek, és a masinák makacsul másztak tovább, előre. Előre! Janko Krapp partizánjai, mihelyt megérezték a körülöttük ébredő, előrelendülő mozgást, egyesültek vele, s egy pillanat alatt elfelejtettek minden vitát, a vezérkarok cívódásait, most csak egy dolog létezett, a legfőbb dolog, a közös ügy. A fiatal Holko kócos, vörös üstöké, mint riasztólámpás, merészen iramlott előre; Ljosa lassan, megfontoltan, parasztember módjára mozgott, mégis csodálatos módon mindig az elsők között volt, Bende komisszár sóhajtozva ugrándozott fájó pucér lábán, cSak a géppisztolyokkal, messzelátókkal és térképtáskákkal teleaggatott fiatalember bújt meg az első gránátgödörben, ós ott kuksolt a támadás végéig. Előre! Marek is talpra ugrott, s a többiekkel együtt rohant, ügyetlen hosszú lába mindig belebotlott valamibe, dühösen rángatta vállát, arca eltorzult az Izgalomtól, rohant a Machovo fölött fehér füstbodrokat verő robbanások' felé, kezében a puska mintha teljesen fölösleges lenne, csak futott és futott, s lüktetett benne a meggyőződés, hogy pusztán e sebes Vladimír Mináč: mozgás valami fontos dologban dönt, csak futnia, rohannia kell a tűzvörös villanások felé. Valahol mélyre fojtva ott volt benne a félelem, de ettől csak még inkább izgatóbb lett a sebes mozgás, amellyel diadalmaskodott a rettegés fölött; futott, ós maszatos szemüvegén keresztül nem látott semmit sem maga előtt, sem maga körül, csak a lövések vörös villanását, csak a gomolygó füstöt látta. Hirtelen, legsebesebb futtában valami elkapta a lábát, s ő elterült a kemény földön. Ekkor vette észre, hogy Koza szakaszvezető hasal mellette, ő rántotta meg a lábát, s most a fülébe üvöltötte: Marha, hova rohansz! Közvetlen géppuskatűzbe kerültek, a kiaszott, kemény földhöz tapadva feküdtek, nehezen lihegtek. Koza szakaszvezető a magas mezsgyéhez kúszott, a többiek nyomon követték; itt aránylag védve voltak, láthatták a békés napot, s a föld száradó krumplizöldjének és még valaminek a szagát árasztotta: meglepő és szinte hihetetlen volt ez. Koza szakaszvezető a gépfegyverek tüzelését irányította, a magas mezsgye mögött feküdtek, és a Machovót ellepő lángokba és sűrű füstbe lövöldöztek; de fejük fölött még mindig sűrűn süvítettek a golyók, egy pillanatra sem tá- pászkodhattak föl a földről. Egy sovány, borostás képű tartalékos, aki a töltényheve- dereket töltötte, felsóhajtott, jó helyre kerültünk, nem mehetünk sem előre, sem hátra, a német mozdulni sem enged. Koza szakaszvezető ránézett és ráförmedt: —- Hát miféle az a te németed? — Magad is láthatod, miféle: nem ereszt — felelte a tartalékos dacosan, mint egy gyerek. Koza szakaszvezető mintha oktatná, úgy mondta: — A német is ember, ö Is csak kétágú istenteremtése. — Hát ami a két ágat illeti, elismerem, igazad van. No de... — Mit akarsz még? — Koza szakaszvezető apró fekete arca most fenyegető, veszélyes kifejezést öltött. A tartalékos félre fordította fejét. — Semmit, semmit. Hát mondtam ón valamit? — Azért mondom — jegyezte meg Koza szakaszvezető. Északkeleti irányból, a szoros felől friss szól támadt. A füstöt kis időre fellebbentette, látni lehetett a vörösen lángoló machovói házakat és csűröket, s a lángok között zavartan fut- kározó németeket. A tankocskák megálltak vagy kétszáz méternyire a falu előtt, meghátráltak a közvetlen tüzérségi tüzelés elől, majd ismét óvatosan elörenyomakodtak, úgy látszott, mintha valamiféle ismeretlen, do nagyon szórakoztató játékot folytatnának. Egyszerre látni lehetett, hogy a középső páncélkocsi mögött megjelenik egy alak, odaugrik a tan- kocskához, és öklével meg döngeti acólfalát. Labuda százados volt, Marek messziről is megismerte. öklével döngette a páncélos bádogot, valamit kiabált és kezével, géppisztolyával előre mutatott. A tankocska megtátosodott, akár a ló az akadály előtt, megremegett és előre indult. Labuda százados valamit kiabált a mögötte lapuló láthatatlan katonáknak, a katonák tétovázva egyenként feltápászkodtak, és futottak előre. — Gyerünk — mondta Koza szakaszvezelő, szorosabbra húzta a nadrágszíját, és egyetlen ugrással a mezsgye túlsó oldalán termett. Marek szinte vele együtt ugrott fel, hallotta a mellette rohanó katonák nehéz lihegését, a golyók csendes zümmögését, de leginkább és legerősebben saját szívének dobogását hallotta: klopp, klopp, dobogott a szíve, ós mérte a végtelen időt, a véget nem érő pillanatokat, perceket. Már ott jártak a falu széle felé, látták a kerteket, két német hasalt egy géppuska mögött, orrukat csiklandozta az égő házak füstje, hallották az égő istállókba zárt jószág bőgését. Ekkor történt, mintha egész könnyed, gyönge ütés érte volna jobb vállát, Marek kissé oldalvást fordult, a puska kiesett kezéből, de futott még néhány lépést. Aztán megállt, észrevette, hogy nincs puska a kezében, körülnézett, s megpillantotta a fegyvert néhány lépéssel maga mögött. Csodálkozott: hogyan került oda. Visszament és fel akarta venni, de egyszerre érezte, hogy jobb keze tehetetlen; csak ekkor döbbent rá, hogy megsebesült, ettől a felismeréstől egészen elgyöngült és leült a földre. A karjára nézett: a zubbony ujja már vörös volt a vértől. Ilyen hát, jutott eszébe egy szerfölött ostoba szó, ilyen hát a vérrel megszentelt áldozat, a szent véráldozat. Egészséges kezével oda- kapott a vállához, amely fájni kezdett, de hirtelen visszakapta, mintha megégette volna magát, a keze csuoa vér volt. Elsápadt, nem bírta látni saját vérét, elájult. Az állomáson, a váróterem- bem tért magához. Vállát egy vöröskeresztes karszalagos, barátságtalan képű katona kötözte be, s amikor elkészült vele, odaszólt egy másik katonának: El kell szállítani, a golyó benn maradt. Marek meg akarta kérdezni: komoly a dolog? De egy hang sem jött ki a torkán. Félig feküdt, félig ült a pádon, az ablaküvegen megcsillant a lenyugvó nap fénye. Fel tudsz állni, kérdezte a barátságtalan képű szanitée. Megpróbálom, mondta Marek, felállt és kénytelen volt a katonára támaszkodni: forgott a feje. Azt hiszem, menni fog, mondta Marek. Lehunyta szemét és várt. míg elmúlik a szédülése. Aztán óvatosan elindult kifelé a váróteremből. Az állomás mögött teherautó állt, vöröskeresztes katonák hordták ki a váróteremből a sebesültekéit. Marek mellett éppen Holkót vitték, arca sápadt volt, fogait összeharapta, tűzvörös haja nyirkos éö a szokottnál söiétebb volt. Amikor Marek már fönn ült a kocsin, Koza szakaszvezetöt pillantotta meg, az autó körül járkált, minden sebesültnek az arcába nézett, mintha keresne valakit. Szakaszvezető úr, kiáltott rá Marek. Koza szakaszve- zeiő odament az autóhoz, ahá, mindjárt gondolhattam volna. Cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt és azt mondta, jól elvertük őket, csak a hátukat lehetett látni, az is porzott. Neked meg, mondta Mareknak, szerencséd van, hogy nem kaptad egyenesen a fejedlje. A magadfélét csak a vak nem puf- fantja le. Szidta Marekot, mint a bokrot, amiért nem fedezte magát, lehordta zöldfülűnek és címeres marhának. De amikor elindult az autó, odahajolt Marekhoz és azt mondta: Én csak úgy káromkodom, ez a szokásom. De elsőre nem is csináltad olyan rosszul, becsületemre, egyáltalán nem csináltad rosszul. Észre sem lehetett venni rajtad, hogy tanult ember vagy, hát minden jót. ERNEST ZMETÁK: FELKELŐK (szánra jz) Holtak és élők (Részlet)