Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-16 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
VLAGYISZLAV KELLE, a filozófiai tudományok doktora: A TÖRTÉNELMI MATERIALIZMUS ÉS NAPJAINK ESZMEI HARCA A mai világban olyan bonyolult, sokrétű és különböző minőségű társadalmi- gazdasági, politikai, ideológiai folyamatok és jelenségek fonódnak össze, hogy roppant sürgető és fontos a mai társadalmi-történelmi gyakorlat minden szférájában végbemenő nagy változások átfogó társadalomfilozófiai értelmezése. Ezt nemcsak ismeretelméleti jellegű érdekek kívánják meg, hanem az emberiség gyakorlati tevékenységének szükségletei is, mert az emberiség jövőjéről van szó, mert nem tudunk eligazodni a társadalmi változások sodró áramában, ha nem ismerjük ennek az áramnak a fő medrét, ha nem látjuk, milyen az iránya. A kommunistáknak, a munkásosztálynak, a nemzetközi forradalmi mozgalomnak ezt a szükséges eligazítást a marxista—leninista világnézet adja meg. És ebben a vonatkozásban rendkívül fontos szerepet tölt be a marxista—leninista világnézet szerves alkotórésze, a történelmi materializmus, vagyis az az elmélet és módszer, amely lehetővé teszi, hogy tudományosan elemezzük a mai társadalmi valóságot, és előre lássuk a társadalmi fejlődés perspektíváit. Ebben a cikkben voltaképpen három főbb témával foglalkozunk: a történelem materialista magyarázatával, az egységes társadalmi organizmus keretei közt jelenlevő objektív és szubjektív, anyagi és nem anyagi mozzanat viszonyával, valamint a társadalmi-gazdasági alakulatok elméletével. Ez a három téma természetesen korántsem öleli fel mindazoknak a kérdéseknek a körét, amelyeket a marxista—leninista szociológia vizsgál. De ezek a problémák nagyon fontosak abból a szempontból, hogy meghatározzuk a társadalom mibenléte és fejlődése értelmezésének világnézeti alapjait, és éppen ezért a mai ideológiai harc középpontjában állnak. Marxnak és Engelsnek a történelmi materializmus elméletében megfogalmazott nagy felfedezése az volt, hogy ebben az elméletben feltárták, elemezték és megmagyarázták: a társadalmi tudat és az egész társadalmi struktúra reálisan függ az anyagi javak termelésének szférájában kialakuló viszonyok jellegétől, az anyagi termelés fejlődésétől. „Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában — írta Marx. — Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza.“ Mint ahogy az egyes embert nem lehet aszerint megítélnünk, amit önmagáról gondol, ugyanúgy a forradalmi átalakulás korszakát sem ítélhetjük meg a maga tudatából, „hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok között meglevő konfliktusból megmagyarázni“. (Marx—Engels Művel, 13. köt; Budapest, 1965., 7. old.) A történelem ebben az értelemben mint meghatározott törvényeknek alávetett folyamat jelenik meg, azaz mint természettörténeti folyamat, amely a társadalmi egész különböző összetevőinek bonyolult, dialektikus egymásra hatásában megy végbe. S ezzel egyszersmind lehetővé vált, hogy a tömegek tevékenységét összekapcsolják a történelem törvényeinek és hajtóerőinek megértésével. Marx a történelmi materializmus elméletét és módszerét a kapitalista társadalomalakulat fejlődésének elemzésére alkalmazva, bebizonyította annak szükségességét és lehetőségét, hogy az emberiség előretörjön a társadalmi élet új, kommunista formáihoz, amelyek biztosítják az emberi személyiség társadalmi egyenlőségének, szabadságának és sokoldalú fejlődésének elérését, és ezen az alapon tudományosan meghatározta a proletáriá- tus osztályharcának céljait és e célok elérésének útjait. „Már önmagában ez a gondolat — materializmus a szociológiában — zseniális gondolat volt,“ írta Lenin, (ösz- szes Művei, 1. köt.; Budapest, 1963., 125. old.) És mint minden zseniális gondolat, ez sem avul az idővel, hanem ellenkezőleg, az idő mind teljesebben megmutatja igazi nagyságát. A marxizmusnak súlyos eszmei-elméleti csatákat kellett vívnia a különféle nyíltan idealista koncepciókkal, amelyek a társadalmi élet jelenségeit vagy egyes kiemelkedő személyiségek _3_ cselekedetei eredményének, vagy valamilyen abszolút szellem önkifejezésének, vagy pedig különféle „tényezők“ eklektikus keveredése következményének tekintik. Ezekből a csatákból a történelmi materializmus került ki győztesen — ezt bizonyítják mindenekelőtt a munkásosztály, a dolgozó tömegek nagy forradalmi tettei, amelyeket a XX. században a marxizmus—leninizmus történelmi lobogója alatt vittek véghez, és amelyek radikálisan megváltoztatták a világ társadalmi-politikai arculatát. Minden elméletnek a gyakorlat a próbája, s ezt a döntő próbát a történelmi materializmus becsülettel kiállta. De a marxista—leninista, materialista történetfilozófia tudományos diadala sajátos, közvetett módon igazolódik napjainkban azáltal is, hogy kritikusai között mind ritkábban akadnak a társadalmi fejlődés ódivatú idealista sémáinak hívei. Az utóbbi évtizedekben a kapitalizmus „tudományos“ igényű apológiájának művelői figyelemre méltó metamorfózison mentek át. Elmúltak — és minden jel szerint örökre — azok az idők, amikor magát a „materializmus“ szót szitokként használták, amikor halálos bűnnek tekintettek a „gazdasági materializmusnak“ tett mindennemű elméleti engedményt. Ma ők állítják magukról, hogy realisták és materialisták, sőt olykor még a marxistáknál is „következetesebb“ realisták és materialisták. Nem érdektelen az sem, hogy sok burzsoá teoretikus a történelmi folyamat összegező koncepciójának kidolgozásával próbálkozva, kis híján a marxi eszmék örökösének igyekszik feltüntetni magát. „Mi valamennyien posztmarxistákká váltunk“ — írja például Dániel Bell amerikai szociológus. (D. Bell. The Post-Industrial Society: the Evolution of an Idea. „Survey“, 17. kot., 2. sz., 1973. tavasz, 107. old.) Mit jelent ez a nagy fordulat azoknak az ideológusoknak az álláspontjában, akik ellenségei a szocializmusnak, a forradalmi munkásosztálynak? Csakugyan lehetséges volna, hogy az ő elemzésük a társadalmi fejlődésről, a múltbeli, a jelenkori és a jövőbeli történelemről „materialistább“, mint a marxista materialistáké? Az utóbbi évtizedekben megélénkült a burzsoá szociológiai és történelmi gondolkodás. Ennek következtében számos különféle áramlat és iskola jelent meg, amelyek a „mikroszocioló- gia“, a „szociális engineering“, a „szociális technológia“ zárt körében keringenek. Rendkívül nagy érdeklődés támadt a társadalmi prognosztika iránt, amely az úgynevezett futurológiái robbanást előidézte. Kidolgoztak és a világ elé tártak különféle nagy igényű koncepciókat, amelyeknek a . szerzői nyíltan jogot formáltak a történelmi, társadalmi folyamatok egyetemes érvényű magyarázatára. Ilyesfajta társadalmitörténelmi sémákat dolgozott ki például az Egyesült Államokban Walt Rostow, P. Sorokin, D. Bell, John K. Galbraith, Zbigniew Brzezinski, Franciaországban Raymond Arron, Angliában A. J. Toynbee, Kanadában M. McLuhan stb. Ha feltesszük a kérdést, hogy a polgári elméleti gondolkodásnak ebben a vonulatában melyik tendencia dominál — a materialista vagy az idealista —, akkor az első, felületes benyomás alapján nyíltan és hangsúlyozottan első helyre állítják az emberi lét anyagi feltételeit, s gyakran deklarálják a gazdaság, a termelés prioritását, mondjuk, a társadalmi élet szellemi szféráival szemben. Érdemes emlékeztetnünk például arra, hogy Walt Rostow koncepciójában „a gazdasági növekedés szakaszai“ voltaképpen a társadalmi fejlődés felfelé ívelő mozgásának lépcsőfokai, amelyeket teljes egészükben a termelőerők színvonala, a gazdasági mechanizmus bonyolultságának foka határoz meg. Bell, akárcsak Brzezinski, a társadalom szociális-politikai és szellemi arculatát merőben materiális tényező — a technikai haladás — hatásából vezeti le. És mégis, ha figyelmesebben szemügyre vesszük az effajta koncepciókat, kiderül, hogy szerzőik a legjobb esetben valamiféle mechanisztikus, de korántsem tudományos materialista álláspontot foglalnak el. Hiszen lényegében az effajta sémák mind azon épülnek, hogy egyvalamely, esetleg éppenséggel teljesen materiális tényezőnek tulajdonítják a társadalom motorjának és átalakítójának valóban csodatevő erejét. A polgári teoretikusok napjainkban ezt a szerepet a leggyakrabban — érthető okokból — a tudományos-technikai haladásnak tulajdonítják. Némelyek ennek róják fel azokat a társadalmi bajokat, amelyek a kapitalista társadalomra zúdulnak. Mások tőle remélik mindezeknek a bajoknak a gyógyítását. A „konvergencia“ elmélete, a „posztindusztriális társadalom“ koncepciója a tudományt és a technikát felruházza azzal a képességgel, hogy kiküszöbölje korunk roppant mély osztályellentéteit, hogy végeredményben megszüntesse a különbségeket és a konfliktust a szocializmus és az imperializmus között. A marxizmus—leninizmus már régen kimutatta, miből fakad az emberi munka termékeinek fetisizálása, hogy ez a fetisizálás tipikus és törvényszerű jelenség a kapitalizmus által kialakított közgondolkodásban, amikor az emberek viszonyait úgy fogják fel, mint dolgok viszonyait, az áru pedig misztikus hatalomra tesz szert termelői fölött. Ahhoz, hogy a társadalmon belüli valóságos viszonyok ilyetén meghamisítására analógiát találjunk — írta Marx —, „a vallás világának ködös tájai felé kell fordulnunk,“ ahol „az emberi fej termékei saját élettel megajándékozott, egymással és az emberekkel viszonyban álló önálló alakoknak tűnnek fel“. (Marx—Engels Művei, 23. köt.; Budapest, 1967., 75. old.) Ma a polgári teoretikusok piedesztál- ra emelik és abszolutizálják a tudományt és a technikát, mintegy elfelejtik, hogy a tudomány és a technika az ember szellemi és fizikai tevékenységének terméke és eszköze, csupán egy komponens a termelőerők rendszerében, és hogy maga ez a rendszer beleilleszkedik egy még átfogóbb komplexumba, a társadalom anyagi alapjába, amely magában foglalja a társadalmi- gazdasági viszonyok bonyolult kombinációit. Marx több mint egy évszázada kíméletlenül bírálta a burzsoá társadalomnak azokat az apologétáit, akik „a munka tárgyi mozzanatának hamis fontosságot adnak magával a munkával szemben“, hogy „a sajátos társadalmi formát — azaz a tőkés formát, amelyben a munka és a munkafeltételek viszonya visszájára fordul ... — technológiailag is igazolják(Marx: Értéktöbblet-elméletek, III. rész; Budapest, 1963., 248. old.) Hát Marxnak ezek a szavai nem illenek rá tökéletesen a mai úgynevezett technológiai determinizmusra? A társadalmi folyamatok technicista értelmezése a valóságban nem csupán antidialektikus (mechanisztikus), és nem csupán antihisztorikus (apologeti- kus, amennyiben örökéletűvé tenné a kizsákmányolás és a magántulajdon viszonyait), hanem lényegében idealista is (a külső materialista forma ellenére). A mai technicista és scientista orientációjú szociológusok elkenik a különböző társadalmi-gazdasági termelési módok elvi sajátszerűségét, tagadják az osztályharcot mint a társadalom forradalmi átalakításának hajtóerejét, egyoldalúan interpretálják a társadalmi történelmi gyakorlat jelentőségét, kisebbítik a munkásosztály szerepét, és ugyanakkor felnagyítják az értelmiségnek a szellemi értékek termeléséhez való „kritikai“ hozzájárulását, s a társadalmi összeütközések és antagoniz- musok okait gyakran az emberi szellem szférájában, „az ipari társadalom emberének“ bizonyos tudati folyamataiban vélik megtalálni. „A modern társadalom — írja Arron — igyekszik csillapítani az éhséget, amely talán inkább szellemi, mint anyagi.“ (R. Arron, Les désillusions du progrés. Essai sur la dialectiques de la modernité. Párizs, 1969., 8. old.) Amikor kiutat keresnek a burzsoá társadalom válságszituációiból, gyakran beérik olyan „ráolvasással“, hogy „ki kell tartani“, „szellemileg újjá kell születni“, „alkalmazkodni kell“. A polgári szociológia, valamint a társadalomlélektan más áramlataiban (E. Frommnál, P. Sorokinnál, A. Toybeenél) az idealizmus még jobban kiütközik. Következésképpen a történelmi materializmus az egyetlen valóban materialista történetfilozófia. És korántsem azért, mert a társadalmi lét nem anyagi oldalait figyelmen kívül hagyja, vagy jelentőségüket lebecsüli, hanem azért, mert tisztázza a valóságos összefüggést és kölcsönhatást a nem anyagi oldalak és a történelmi haladás anyagi alapja között. Engels, mint ismeretes, élete utolsó éveiben külön megmagyarázta, hogy amikor az idealista nézetek domináltak, ő és Marx kénytelenek voltak a fő hangsúlyt a társadalom életének» gazdasági tényezőire helyezni, arra, hogy ezen mint alapon épülnek fel a társadalom életének jogai, politikai és ideológiai formái. Marxnak és Engelsnek nem mindig állt módjukban nyomatékosan felhívni arra a kérdésre a figyelmet, hogy ezek a felépítményi formák miképp hatnak vissza a gazdaságra. Erre a magyarázatra azoknak volt szükségük, akik magukévá tették a marxizmust, de nem tudták megérteni szellemét, nem tudtak behatolni dialektikus megismerési módszerébe, akik hajlamosak voltak a történelmi materializmus elméletének gazdaságát, a „gazdasági determinizmus“ csenevész sémájára redukálni. Leniné az az óriási érdem, hogy a világfejlődés új szakaszának feltételei között és új társadalmi-történeti anyag felhasználásával nemcsak megvédte a marxista elméletet az effajta torzításoktól, hanem sokoldalúan tovább is fejlesztette a materialista történetfelfogást. Lenin már elméleti és politikai tevékenységének legkezdetén hangsúlyozta a marxi tanításból parancsolóan fakadó azon követelményt, hogy „a társadalmi életnek nemcsak gazdasági oldalát kell elemezni, hanem minden oldalát...“ (összes Művei, 1. köt; 148. old.) Lenin mélyenszántóan elemezte munkáiban a társadalmi lét alap- és felépítményi formái, a történelmi folyamat objektív és szubjektív tényezői közötti egyenes és fordított kapcsolatok egész bonyolultságát és sokrétűségét. A történelmi materializmus Lenin által továbbfejlesztett és gazdagított elmélete, a marxista—leninista szociológia szerves része lett a forradalmi munkás- osztály ideológiai-elméleti fegyvertárának, hatalmas ösztönzője a munkásosztály társadalmi és politikai aktivitásának. A történelmi materializmus elmélete a tudományban és a gyakorlatban erélyes harcot indított az ellen a metafizikus felfogás ellen, amely a történelmi folyamat objektivitását és anya- giságát szembeállítja e folyamat szubjektumának alkotó munkájával és önállóságával. Ebből a roppant fontos világnézeti alapállásból, amelyet történelmi materializmus védelmez, nagy horderejű következtetések adódnak. Először: a történelmi materializmus a történelem törvényeinek mélységesen tudományos értelmezése, amely bebizonyítja, hogy a történelem törvényei megismerhetők és felhasználhatók az emberek társadalmi tevékenységében. Hajdanában Hegel az ember társadalmi tevékenysége céljainak és eredményeinek inadekváltságából levonta azt a helyes következtetést, hogy a történelemben olyan erők és törvények működnek, amelyek nem függenek az emberi akarattól. De ez a gondolat önmagában eleve feltételezte, hogy az adott törvények megismerése lehetővé tenné a társadalom számára fejlődésének tudatos irányítását. A történelmi materializmus elmélete az embereket éppen ezzel az ismerettel vértezi fel, amely lehetővé teszi számukra, hogy tudatosan teljesítsék a történelem formálóinak nagyszerű küldetését. Másodszor: a társadalmi fejlődés marxista—leninista koncepciója azzal, hogy az osztályharcot emelte ki mint a történelem legfőbb hajtóerejét, meghatározta a világátalakító tevékenység fő szféráját és irányát. Hangsúlyoznunk kell, hogy az osztályharc korábban is ismert fogalmába a marxizmus integrálta az osztályharc meghatalmazott történelmi irányának eszméjét. Lenin ezt a gondolatot kifejtve ezt írta: „Aki csak az osztályharcot ismeri el, az még nem marxista ... Csak az marxista, aki az osztályharc elismerését kiterjeszti a proletárdiktatúra elismerésére“ (Lenin Összes Művei, 33. köt; Budapest, 1965,, 31. old.), vagyis a burzsoá rend megdöntése, a szocializmusért vívott harc, a dolgozók hatalma megteremtése szükségességének elismerésére. (A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Oj Szó kővetkező számában közöljük.)
