Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-14 / 139. szám, péntek
Szeretetre vágynak Június van, egyre gyakoribbak a verőfényes meleg napok, késő estig gyermeklárma visszhangzik az. utcákon, játszótereken. A vidám gyermekarcok láttán, nekem egy mosolygó, de szomorú szemű gyermekcsapat jut eszembe. Mosolyognak, hisz a gyerekek ezt teszik, ha valaki rájuk nevet. De a szemük szomorú, mert hiányzik az életükből valami: a pótolhatatlan szülői szeretet, a gyengéd anyui simogatás, a szigorú, de biztonságot adó apai szó. A štúrovói (párkányi) gyermekotthon lakói ezek a gyerekek. Harminchaton alkotnak egy nagy családot, s az otthon huszonkét alkalmazottja — 11 nevelő, szakácsnők, takarítónők, irodai munkaerők —■ közösen igyekszik pótolni a pótolhatatlant, a szülői szeretetet. Nekik, az idegeneknek ez természetes. Szüleik, akik az életet adták nekik, megfeledkeznek kötelességeikről. A gyermekneveléssel járó örömöket és gondokat más élvezetekkel cserélik fel. Délelőtt érkeztünk a gyermekotthonba. Mély csend fogadott. Üres az udvar, üres az épület. A gyerekek iskolában szünk a gyerekek érdeklődését felkelteni ezek iránt a szakmák iránt. Van kertészeti és kézimunkakörünk, barkácsolhatnak. Dolgozgatnak a zöldséges kertben, gondozzák a virágokat. Segédkeznek a konyhában, az udvar rendbetartásánál, szombat-vasárnap maguk takarítanak, a nagyobbak bevásárolni járnak. így egyrészt rendszeres munkára neveljük a gyerekeket, másrészt pedig mindez hozzájárul a családias légkör kialakításához. Ez pedig nagyon fontos. Ezeknek a gyerekeknek különösen sok türelemre, megértésre van szükségük. Szellemileg fogyatékosak, minden külső hatásra érzékenyebben reagálnak. A szülök nem gyakori látogatók Párkányban. Csak 3—4 gyereket látogatnak rendszeresen hozzátartozóik. Mégis sokszor nyílik ki idegenek előtt a gyermekotthon kapuja. Ezek az „idegenek44 azonban a gyerekek jó ismerősei: pionírok, gimnazisták, a közeli, sőt nemegyszer távoli községek nőszövetségi szervezeteinek tagjai, legtöbbször pedig a papírgyár asszonyai. Soha nem jönnek üres kézzel. Kisebb nagyot), mindig Ízlik az ebéd a három Molnár testvérnek. voltak. Nagy Eleonóra főneve- lö, az otthon igazgatóhelyettese vállalta az „Idegenvezető'4 szerepét, ö mutatta be az otthont. A gyerekek szobái a kastélyszerű épület emeletén találhatók. Egyszerű berendezés: ágyak, új asztalok, székek. Csillogó rend várja a lakókat. A szobák és n folyosó falait kézimunkák díszítik. A gyerekek alkotásai. A földszinten egy szépen berendezett, televíziókészülékkel, könyvekkel, játékukkal felszerelt klubhelyiség, az ebédlő és a konyha kapott helyet. Az udvaron, a bejárat előtt a gondozott virágágyak, a frissen ültetett palánták szór? gos kezek munkájáról árulkodnak. Ezt is a gyerekek csinálták. Az udvar hátsó részében zöldséges kert, ahol szintén a gyerekek dolgozgatnak; hintákkal felszerelt, pázsitos játszótér, s a délutáni tanulásra szolgáló tantermek találhatók. 1960 óta, mióta a gyermekotthont Párkányba helyezték el, körülbelül 300 gyerek talált itt otthonra. A „családi albumban'4 fényképek, szalagavatói üdvözletek sorakoznak. A gyerekek nem feledkeznek meg egykori otthonukról. — Többen közülük látogatóba is visszajárnak — mondja az album fölé hajolva az igazgató- helyettes. — Most pedig van két olyan gyerekünk, akik már Bratislavában tanulnak szakmunkásképzőben, de amíg az iskolát befejezik, minden hét végén ide járnak haza. Ök a legidősebbek. A többiek a helyi kisegítő alapiskolában tanulnak. Később kisegítő szakiskolába kerülnek, ahol a lányok a varrónői és a kertész-, a fiúk az asztalos-, festő-, lakatos-, szerelői és kertészszakmákul sajátíthatják el. Már most igyek igen becses ajándékokkal szereznek örömet a gyerekeknek. A nőszövetség szervezeteitől kapott toliból már készül a „kelengye44 — egy-egy paplan és párna — Kováč furajnak és Ferenci Violának, a két szakmunkás-tanulónak, akik nemsokára elhagyják az otthont, kilépnek az életbe. A nőszövetség papírgyári alapszervezete védnökséget vállalt a gyermekotthon felett. A nők nemcsak rendszeresen látogatják a gyerekeket, hanem minden rendezvényre, melyet az üzem dolgozói gyerekeinek számára rendez, kis védenceiket is meghívják. Legutóbb például Kovácsiban rendeztek közös gyermeknapot saját és az otthon gyermekei számára. A gyerekek hálásak a gondoskodásért. A nők napjára például műsorral kedveskedtek putronáló- iknak. Könnyeket csaltak nemcsak a nők, hanem sok férfi szemébe is. A gyerekek a nyári szünidőt is az otthonban töltik. Kirándulnak, játszanak, s idén cseretáborozáson is- részt vesznek. Három hetet a trenčíni gyermekotthon kis lakói tölienek Párkányban, hármat pedig a párkányiak Trenčínben. Beszélgetés közben észre sem vettük, s már dél lett. A gyerekek egymás után szállingóztak haza az iskolából. Közben az ebéd is elkészült, méghozzá a gyerekek kedvenc étele: krumplileves és palacsinta. Farkasétvággyal tüntették el a falatokat a tányérokról. Arról, hogy az ebéd mindig bőséges és jó legyen, s hogy ezekből a kis emberpalántákból is értékes, dolgos állumpuigárok váljanak, szocialista társadalmunk megfelelően gondoskodik. F. in. m. Az udvar virágoskertjét a gyermekek gondozzák. {Tóthpál Gyula felvételei) — Jó helyen járok, kérem? Ez a Tőzsér utca? — A Tőzsér utca — mondta az asszony, aki szembejött velem, és súlyos szatyrot cipelt. Bal kezébe vette a kíméletlen terhet és jobbjával végigmuta- tcrtt a, szűk utcaközön. Egymáshoz lapuló földszintes házak két sora vonult el mellettünk. Itt-ott egy kerítést láttam, vagy deszkapalán kot. Csak a macskakövekkel kirakott úttest jelezte, hogy még mindig a városban vagyok. Az asszony, aki bevásárolni volt, s alighanem ráérősen járta az utcákat, kesern yésen el mosol y odot t: — Látja, ez is Losonc. Arcát erősen megjelölte már a kor. Keze fáradtan lebnnyat-. lőtt, s elvágva kozó szomorú pillantást vetett a távoli városnegyed vadonatúj toronyházal felé. Aztán mintha hirtelen szégyenérzet fogta volna el gvön- gesége miatt, az idegen embert segíteni szándékozó jóindulattal megkérdezte: — Kit tetszik keresni? — Fodor Józsefet — mondtam. — Fodor Józsefet. — A mozdonyfütőt? Zavarba jöttem. Sejtelmem se volt arról, hogy akit keresek, mozdonyfütő-e, csak annyit tudtam róla, hogy az I. csébszlo-. vák hadsereg katonája volt. Az Antifasiszta Harcosok Szövetségének járási bizottságán, egy hivatali helyiségben, ismerkedtem meg a nevével. Szép magyar név. A nemzetisége is magyar. Ezek a lények keltették fel kíváncsiságomat, s most hogy tudomást szereztem fog- kozásáról, elfogott az aggodalom, hátha szolgálatban van éppen, de az asszony megnyugtatott: — Otthon találja. Máir három éve, hogy kibetegedett szegény. Aztán rámutatott egy házra: — Ott lakik. Földszintes kicsi ház volt. Udvarát szürkére korosodott fakapu zárta el az utcától. A nap valahol a hátsó fal mögött meghúzódó kiskertre sütött, s így árnyék és homá'ly borította az utcára néző ablakot, mint a nagyon idős ember szemét. — Tesz-vesz a ház körül. Biztosan otthon találja — mondta az asszony, mielőtt benyitottam volna a kaput. Megjelenése nem emlékeztetett sem a volt katonára, sem a mozdon yfütőre. Bakancsban, nadrágban, ingujjban, került elő a kitavaszodott kiskertből, s kezére rátapadt a porhanyós jószágé föld. Egy pillanatra mintha a vendégszerelő konyha homályába is magával hozta volna a májusi napfényt. Olt játszadozott az ajka körül, meg a szemében, mint egy derűs emlék — addig, míg hellyel kínál, míg maga is leült. A fájdalmat okozó mozdulatra kihunyt az a fény, előbb az arcán, aztán a szemében. Csak rövidre vágott haja közt villant meg olykor, deresen, ezüstösen, de már nem májusi napfény volt, iukáib őszi fény. A megfáradt, beteg ember mosolya. Ült már, de a szék lába még egyszer megcsikordult a konyha kövezetén, mint csípőjében és a gyerjnce táján nyilalló fájdalom. A tenyere odatapadt a testéhez, ahol a fájás belefúrt csontjába és Ízületeibe, majd bocsánatkérő kifejezés ült ki arcára: — A reuma — mondta. — Értem. Mozdonyfűlő volt. Mintha gőz csapott volna felém az egymást váltó éjszakákból. Sistergő fehér gőz és láng; viharzó tél. Aztán semmi. Fehér hómezőkön át néma sínpárok vonultak a véget nem érő csöndességbe. Valahol messze, aztán túlságosan közel, az asztal túlsó végén ismét kirajzolódott előttem Fodor József arca. — Mozdonyfűtő — mondta. — Losonc, Fülek, Rimaszombat között járattuk a vonatokat. Néha Pelsőcig. Miért lesz mozdony fű lő az ember? Vagy miért jön a világra az ember? Hiszen nem is akarta. Igaz, miután megszületett, már nagyon kívánja az életet, bár árvaságot és küszködést jelentenek napjai. Épp attól szeretne szabadulni. Azért küszködik, hogy vigye valamire. S végül ez marad: a küszködés. Anyja másodszor is férjhez ment, egy mucsini cselédemberhez, a raa- jorsáigra, mert korán megözvegyült Apja, fl koriúti kőfaragóA mozdonyfűtő mester, tizenötben elesett a fronton. — Háromhetes lehettem akkor — mondta, és mellére csuklóit a feje. Háromhetes. Nem látta, sosem ismerte édesapját. A mostohaapja lett édesapja, mosto- hatestvérei az édestestvérei. És tizennégy éves korában répát egyelt és gyomokat gyomlált. A majorság végtelenbefutó répasorai közt bukdácsolt a mostoha földön; és az a föld nem tudta, hogy édesfia botladozik a barázdák között. — Egy nap elszegődtem a füleki gyárba — mondta —, a zománc ózó ba n, a vasalóknál, de a kemencék mellett is dolgoztam. Dolgozott. És aztán Jött a sztrájk. A sztrájk. — Füleken se maradhattam. Hetekkel később felvetlek az a pá tf a 1 al posztógyárba. Megszületik az ember, s alighogy elválasztják anyja testétől, öntudatlanul belesír a világba, mert árvaságra született. Növekedik, bogy a maga gondján tengődjék és viselje e világ terheit. Beleszületik a békét! en világba és békességre vágyik. Mégis sor alá állítják és belehajszolják minden háborúságba, hogy ne legyen békessége. Elragadják apját, megfosztják gondviselőitől, már csecsemő korában, végül őt magát is úttakm utakra hajszolják, hogy mások békességét is megrabolja. Megviselt parasztfiak- kal teherkocsikba zsúfolják és ismeretlen országba hurcolják. Vadvizekkel, tavaszi füvekkel áradó tájon át menetel. Országutakon és poros dülőutakon a forró nyári nap alatt, vonuló őszi felhők alatt. Kénytelen háborúskodni, holott nem akarta a háborút. Negyvenkettő májusától szeptemberig elértek a Don kanyarulatához, Szagony város közelébe. — Szagony. Szagony. — Így mondta. Nem ismerte ezt a várost, sem lakóit, ahogy apját sem ismerte. Akkoriban egyre többet gondolt apjára. Valahol ebben a földben nyugszik, ha ugyan nyugodhat. A halott ember nem nyugszik, nem is békétlen már, csak porladozik, míg minden csontja, még emléke is elenyészik. — Akkor szeptember havában erős támadásba vetettek be bennünket. Nem mentünk ugyan semmire, mert akna akim után robbant köröttünk. Egész éjjel eltartóit ez a záró- tűz és hajnaltájt a kivezényelt csapatok visszahúzódtak. Én egy aknatölcsérben lapultam meg, s már nem mentem se előre, se bátra. Virradatkor végre elő- bátorodtam az akna tölcsérből, a fegyveremet otthagytam a legalján; megvártam, míg jött egy szóvjel őrjárat. így került fogságba. Csaknem másfél esztendő telt el, és folyton folyvást hazagondolt. Olykor eszébe jutott a répasorok közt bukdácsoló kisgyerek, és az a mostoha föld, a zománcgyár és a lobogó kemenceláng. Békés posztógyárí foglalatossága is eszébe jutott, és újra, meg újra a gyermekkor: a végtelenbe futó répasorok; az a mostoha föld, mégis éde^, anyai föld. Elmúlt egy tél, és még egy tél, s negyvennégy tavaszán meeboivdult a szibériai fogolytábor. Eleinte azt hitte a szokásos sorakozó. A hadifogoly nem katona már, de még mindig katonás fegyelemben él, mert másképe nem is élhet. Beállt ő is a sorba, s csak akkor látia. hogy nem a mindennanolr szokásos eseményéről van szó. Egy leánv állt szemközt velük, szovjet katonai eeyenruhábnn, s magyarul beszélt hozzájuk. Édes inaevar nyelvén arról, hogy elérkezett a szabadság és szabadulás ideje, de a cselekvés ideie is. Aznap, azon a tavaszi napon jelentkezett az T csehszlovák hadseregbe, ü - aki nem akart katona lenni, most újra katona lett. Nem akarta a háborút, most mégis háborút akart. — Negyvennégy májusában estünk át az orvosi vizsgálaton, s aztán Moszkváig robogott vetünk a vonat, majd Knmenvec és Podolszk irányába. Ott szereltek fel bennünket. Csemovi- cén rövid átképzést kaptunk. Az utászokhoz kerültem, egy aknaszedő csapathoz. — Október hatodikai! keltünk át a határon. Sáros, esős, szeles őszidő volt és nap-nap után súlyos ütközetekre került sor. Emlékszem, Stropkovnál a lakosság az erdőkbe menekült; az elhagyott házakban még a padlók is alá voltak aknázva. Zan- dranovnál egy egész erdő. Heten, nyolcán voltunk egy csoportban. és mindig elöl, két veszedelem között. Talpunk alatt a tányéraknák és ugróaknák, vagy fadobozba rejtett ekrazit. Arra aknakeresővel rá se lehet találni. A vízmosásokból és az erdőkből a németek lőttek ránk. Mikulásnál nyolcvan emberünkből alig hét maradt életben. Negyvenöt május 8-án érték el Prostéjovot, aztán Prágát, Augusztus 22-én szerelt Je. Hogyan, miért lesz mozdonyfűtő az ember? Egy életen át küszködik, hogy vigye valamire. Végtelenbe futó répasorok közt botladozott egy kisgyerek, elindult és eljutott egy — Tőzsér utcai házba. — Ütvenhét óta voltam mozdonyfűtő, — mondta Fodor József. — ötvenhét óta. Ott ültem szemközt vele a konyha homályában. Nézte a tenyerét, görcsös ujjait. Aknaszedő volt és kezére rátapadt az elázott, véres föld nyoma, Stropkovnál, Zandrovnál, Miku- lášnál. Prostéjov éts Prága alatt. Eszébe jutott a mucsini répa- föld és aztán a kiskert, ott — a ház mögött. Az ablakon át arcára hullott a májusi fény. Mintha mosolygott volna. Akkor a szatyorral cipekedő megfáradt asszonyra gondoltam. Mintha még most is ott áLlt volna az utcán. Mintha én is ott álltam volna vele szemközt az utcán. A hangját is hallottam: — Látja, ez is Losonc. BABÍ TIBOR JD Q> 4-> '<D > <D a KP "O o > 2
