Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)

1974-05-05 / 18. szám, Vasárnapi Új Szó

A burzsoá rendszer védelmezői az utóbbi időben, a szovjet békeoffenzíva eredményeképpen kialakult enyhülés légkörében, azt akarják bebizonyítani, hogy a szocializmusnak a világ több országában aratott győzelme „véletlen“. A szocialista országok sikerei, a forradalmi mozgalom fellendülése és a szocialista eszmék vonzerejének növekedése egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy a szocializmus közvetett vagy közvetlen ellenségei sikert arassanak. Ezért a szocializmus ellenségei különböző „szocialista elméleteket“ konstruálnak, de a valóságban elvetik a tudományos szocializmust. Az ilyen elméleteket és a szocializmus különböző modelljeit elsősorban a jobboldali szociáldemokraták fejlesztik.

Az árulás krónikája

A mai jobboldali szociáldemokraták annak az opportunizmusnak a közvetlen örökösei, amely a múlt század végén keletkezett és revizionizmusnak vagy szociális reformizmusnak nevezték. A revizionizmus a kapitalizmus és a munkásmozgalom fejlődés« specifikus szakaszának terméke volt.

zájárult a kapitalizmus megmentéséhez. A burzsoázia hatalomra juttatta a szociáireformistákat, amint Lenin írta, arra törekedett, hogy a szociáldemokrácia vezetőit, akik lemondtak a szocializmusról és a forradalomról, a burzsoá kormányok ártalmatlan tagjaivá tegyék. A kormány igazi arculatát az ilyen „majdnem“ szocialista miniszterek segítségével, a burzsoázia ellenforradalmi jellegét a szocialista miniszterek hatékony reklámozásával próbálták elkendőzni.

A harmincas években a kiéleződő gazdasági válság és a növekvő fasiszta veszély viszonyai között a szociálreformizmus súlyos válságba került. Maga az élet elvetette koncepcióit. A szociáldemokrata pártok több tagja a fasiszta veszély elleni harcban együttműködött a kommunistákkal. A második világháború éveiben a kommunistákkal együtt harcoltak a fasiszták által megszállott országokban a nemzeti függetlenség és a demokrácia felújításáért, a szociális haladásért. A népi demokratikus országokban a szociáldemokraták legbecsületesebb képviselői a kommunistákkal együtt kezdték a szocializmust építeni.

Azonban nem minden szociáldemokrata cselekedett így. A jobboldali szocialisták egy része a háború

w * (SI i ** i i a J?®!

iill j íl i ii^o mm lllil

A 19. század végén és a 20. század elején a kapitalizmus fejlődésének legmagasabb szakaszába, az imperializmusba lépett. A kapitalista monopóliumok, amelyek mesés hasznot húztak, célszerűnek tartották a munkásosztály egy rétegének, a munkásarisztokráciának a lekenyerezését. Ugyanakkor elmélyült a ki polgárság elnyomorodásának folyamata, s csődbe jutott tagjaik tömegesen a proletariátus soraihoz csatlakoztak. A munkásarisztokrácia és a kispolgárság soraiból kikerült munkások, akik jellemüket illetően a proletariátus ingatag rétegeit képezték és könnyen a burzsoá ideológia befolyása alá kerültek, a revizionisták fő támaszai voltak a munkásmozgalomban.

A revizionizmus megalapítója Eduard Bernstein, német szociáldemokrata, aki az „alkotó fejlesztés“ ürügyén megfosztotta a marxizmust az alapvető forradalmi tézisektől. Bernstein például kétségbe vonta a kapitalizmus vereségének és a szocializmus győzelmének törvényszerűségét, azt hirdette, hogy a kapitalizmus fokozatosan szocializmussá változik. Bernstein szerint a szocializmus a burzsoá demokrácia viszonyai között a kapitalizmus módosított és megjavított válfaja. Bernstein lényegében absztrakt, elködösített liberalizmussal helyettesítette a tudományos szocializmust, és reformista taktikával a forradalmi taktikát. A szociáldemokrácia szerepét nem abban látta, hogy előkészítsék a proletariátust és szövetségeseit a szociális forradalomra, hanem abbarr; hogy a munkásosztályt a burzsoá állam keretében végrehajtott reformokért folytatott harcra szervezze.

Bernstein fellépését a marxizmus ellen támogatták egyes ingatag szociáldemokraták, s ekkor megkezdődött az a folyamat, amely során a szociáldemokrata pártok többsége a szociálreformizmus talajára csúszott. A II. Internacionále vezetői, Kautsky, Behel. Liebknecht és mások bírálták Bernsteint és híveit. Ez a bírálat azonban hiányos és korlátozott volt. A II. Internacionálé vezetői csak szavakkal bírálták az opportunistákat, a valóságban nem harcoltak ellenük, békülékeny álláspontra helyezkedtek és ez sorsdöntővé vált a II. Internacionálé számára. A revizionisták fokozatosan elfoglalták a kulcspozíciókat a II. Internacionáléban, s amikor kitört az első világháború, az Internacionálé gyakorlatilag megszűnt létezni. A szociáldemokrata pártok ekkor nyíltan támogatták a háborút, szociálsoviniszta pártokká váltak, amelyek a haza védelmének jelszavával segítették a burzsoáziát, hogy országuk munkásságát más országok munkásat ellen uszítsák.

Szakadás a szocialisták soraiban

3

A világon csak egy szociáldemokrata párt, az orosz bolsevikek pártja, élén V. I. Leninnel, tudott kidolgozni helyes irányvonalat. Soraiban felszámolta az opportunizmust, és sikeresen harcolt a világ forradalmi erőinek egységéért. Lenin, mint a burzsoázia ügynökeit leplezte le Bernsteinéket. Rámutatott, hogy a revizionisták szerint a szociáldemokráciának a szociális forradalom pártjából a szociális reformok demokratikus pártjává kell változnia. Lenin lelkesen harcolt az opportunizmus és a megbékélés megnyilvánulásai ellen. Vezetésével a nemzetközi szociáldemokrácia baloldali erői is szakítottuk a szociálreformistákkal, és megalakították a forradalmi III. Kommunista Internacionálét.

A szociálreformisták azonban megtartották irányvonalukat, amely nagyon ártalmas volt a forradalmi munkásmozgalom számára. Az első világháború befejezése után vádolták a II. Internacionálét és a burzsoáziával folytatott együttműködésre fordították figyelmüket. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom forradalmi mozgást idézett elő Németországban, Magyarországon, Olaszországban, Franciaországban, Csehszlovákiában és más országokban, s az ebben az időben folytatott tevékenységük nagymértékben huzalait együttműködött a hitleristákkal, mások várakoztak, s taktikájuk csak a háború befejezése után vált nyilvánvalóvá.

Az antikommunizmus rabságában

A fasizmus fölött aratott győzelem kedvező feltételeket alakított ki a szocialista erők új offenzívájá- hoz. A háború utáni években a kommunisták és a szociáldemokraták több kapitalista ország parlamentjében többségben voltuk. Az ilyen viszonyok között a kommunisták és a szocialisták akcióegysége utat nyithatott a szocializmus felé.

A jobboldali szociáldemokraták vezetői azonban visszautasították az együttműködést a kommunistákkal és inkább a burzsoáziával való szövetség kitaposott útját választották. És éppen ez a törekvésük nagymértékben járult hozzá a burzsoá hatalom megmaradásához. A szociálreformisták visszautasították a kommunistákkal való együttműködést, az antikom* munizmus rabságába kerültek, s ezáltal a szociális haladás ellenségeivé váltak.

A szociálreformisták, mint mindig, megpróbálták elméletileg megindokolni a forradalomtól és a marxizmustól való elhajlásukat, s ezúttal erre az ún. demokratikus szocializmust használták fel. A „demokratikus szocializmus“ fogalom röviddel az első világháború után keletkezett, és koncepcióját K. Kautsky, a Proletárforradalom és programeszméi című könyvében dolgozta ki. A „demokratikus szocializmust“, mint a szociáldemokrácia távlatát és harmadik útját a Szocialista Internacionálé első kongresszusa fogalmazta meg 1951-ben, amikor jóváhagyta A demokratikus szocializmus célja és feladatai c. deklarációt. A „demokratikus szocializmus“ koncepcióját a Szocialista Internacionálé további dokumentumai is jóváhagyták.

A demokratikus centralizmus hívei antimarxista nézeteinek alapját Bernsteinnek az opportunizmus atyjának már régen megcáfolt nézetei képezik, elsősorban a szocialista forradalom elvetése, a szocializmushoz vezető reformista út hirdetése, valamint a szocializmus olyan értelmezése, mint a kapitalizmus megváltoztatott, megjavított formája.

A jobboldali szociáldemokraták azt állítják, hogy a proletárdiktatúra és a demokrácia összeegyeztethetetlen, támogatják a burzsoá államapparátus megőrzését és a munkásosztály szerepét csupán arra korlátozzák, hogy bizonyos politikai pozíciót kell kiharcolnia a burzsoá állam keretében. Mivel meg akarják őrizni befolyásukat a munkásmozgalomban, nem mellőzhetik a kapitalizmus bírálatát. Bírálatuk azonban absztrakt. Ezenkívül a szociálreformisták durván kiforgatják a társadalmi fejlődés tényeit. Azt akarják bebizonyítani, hogy a kapitalizmus fokozatosan demokratikus szocializmussá fejlődik. Az állami monopolkapitalizmus viszonyai között a termelés fokozódó társadalmi jellegét a szocializmussal azonosítják, s figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy ez a növekedés még nem szünteti meg a gazdaság magánkapitalista jellegét, és a burzsoá állam a monopolkapitalizmus érdekeinek megfelelően gyakorolja funkcióit. A reformisták természetesen hangoztatják az ember ember általi kizsákmányolásának megszüntetését. E követelmény jelentőségét azonban azzal csökkentik, hogy a kizsákmányolás forrását elhallgatják.

A reformisták programja közvetlenül feltételezi a termelési eszközök magántulajdonának megőrzését a fontos gazdasági területeken. A szociálreformisták a „demokratikus szociaUzmus“ céljának a „szabadságot“ és a „tervezést“ nevezik. E két fogalmat azonban burzsoá szellemben értelmezik. A szabadságot „általános szabadságként“ értelmezik. Ami a tervezést illeti, csak részleges alkalmazását feltételezik, mégpedig a gazdasági erők szabad játékának korlátozására.

A mai jobboldali szociáldemokrácia elmélete és programja lényegében szemben áll a munkásosztály történelmi szerepére vonatkozó marxista tanítással. A szociálreformizmus meg akarja bénítani a munkásosztálynak a szocialista rendszer kiépítésére kifejtett törekvését, és objektíve támogatja a burzsoázia kísérleteit az emberiség szociális haladásának megállítására és a kapitalizmus megőrzésére. A szociálreformizmus segítette a kapitalista országok munkásságának soraiban az akcióegység felszámolását. A kommunista és munkáspártok képviselőinek 1967. évi tanácskozásán kiadott nyilatkozat megállapítja: a munkásosztály céljai elérésének fő akadálya továbbra is a soraiban tapasztalható viszály, aminek fenntartása nemzeti és .íemzetközi viszonylatban is az uralkodó osztályok, a szociáldemokrácia jobboldali vezetőinek és a szakszervezetek reakciós vezetőinek az érdeke.

A szociálreformista vezetőket ma az antikommunizmus jellemzi. Rendszerint sokkal aktívabbak a kommunizmus bírálatában, mint a kapitalizmus kritikájában. A szociálreformisták a nemzetközi haladás ellenségének, a munkásmozgalom egységbontóinak nevezik a kommunista pártokat, melyek Lenin szavai szerint korszakunk értelmét, becsületét és tudatát képviselik. Minden alkalmat megragadnak a szocialista országok rágalmazására, megpróbálják befeketíteni bel- és külpolitikájukat. L. I. Brezsnyev a kommunista és munkáspártok 1969. évi nemzetközi tanácskozásán megállapította, hogy a szociáldemokrácia egyes jobboldali vezetői antikommunizmussal próbálják leplezni reformista irányvonaluk kudarcát, mások pedig a szocialista céloktól való elhajlásukat és kapitulációjukat az állami monopolkapitalizmus előtt. A szociáldemokrácia vezetői — mondotta Brezsnyev — sok országban még ma is vezető funkciókat töltenek be, de egyáltalán nem gondolnak arra, hogy a hatalom átmenjen a munkásosztály kezébe. A szocializmus ügye ezekben az országokban nem halad előre. A szociáldemokrácia jobboldali vezetői le akarják járatni a szocializmust, amelyet több ország munkásai a kommunisták vezetésével építettek fel.

Kiutat keresnek

A inai szociálreformizmus arculata a kapitalizmus! hű talpnyalójának profilja. Ezért nem meglepő, hogy a kapitalizmus miért védelmezi és segíti közvetve vagy közvetlenül a jobboldali szociáldemokráciát abban, hogy megszilárdítsa pozícióit a munkásság között, s ezzel aláássa a kommunisták pozícióit. A kapitalizmus védelmezői azt akarják, hogy a szociálreformizmus antimarxista koncepciói behatoljanak a szocialista országokba és ott — aláásva a társadalmi rendszert — a trójai faló szerepét töltsék be. Nem véletlen, hogy az ellenforradalom az 1968. évi csehszlovákiai események alatt nem mert nyíltan a kapitalizmus restaurálásáról beszélni, hanem a „demokratikus szocializmust“ hangoztatta, amelyet átmeneti időszaknak tekintett a csehszlovák dolgozók szocialista vívmányainak teljes felszámolásában.

Az emberi társadalom azonban nem a jobboldali szocialisták kiagyalt elméletei szerint fejlődik, hanem azon törvények szerint, amelyeket a marxizmus—leninizmus tárt fel és határozott meg. A har* madik út koncepciói szükségszerűen vereséget szén-; vednek. Az imperializmus fejlődése, a monopóliumok gazdagságának növekedése és megszilárdítása, valamint a másik oldalon a szocialista országok nagy sikerei — aláássák a szociálreformizmus tekintélyét a dolgozók tömegeiben.

A jobboldali szociáldemokrácia befolyásának ha-: nyatlása különösen az utóbbi időben volt nyilvánvaló, amikor a kapitalista országokban kiéleződött az osztályharc és egyúttal kialakult a nemzetközi feszültség enyhülésének távlata. Az ilyen viszonyok között a jobboldali szocialista pártokban megkezdődött a differenciálódás folyamata. A jobboldali szocialisták vezetőinek megcsontosodott része még mindig arra buzdítja a tömegeket, hogy alkalmazkodjanak a kapitalizmushoz. Másik része azonban már bizonyos fokig figyelembe veszi a történelmi helyzet követelményeit és lemond a primitív anti- szovietizmusról. A Szocialista Internacionálé Elnöksége 1972-ben arra kényszerült, hogy a szocialista pártoknak biztosítsa azt a jogot, hogy önállóan dönthessenek a kommunistákkal való kapcsolatokról, s ezzel megszűntek az elő»ő antikommunista tilalmak. A szociáldemokraták soraiban egyre többen követelik a nemzetközi problémák békés megoldását.

A francia kommunisták és szocialisták az utóbbi években jelentős sikereket értek el a kapcsolatok megkötésében. Finnországban, Hollandiában és Belgiumban a szociáldemokraták soraiban sokan élesen bírálják a jobboldali reformista nézeteket. A jobboldali szociáldemokrata vezetők több kapitalista országban ugyanakkor arra törekednek, hogy pártjuk továbbra is együttműködjön a burzsoáziával és az antikommunizmussal. Negatív álláspontra helyezkedik dr. B. Pittermann, a Szocialista Internacionálé elnöke. Az utóbbi időben minden alkalommal támadja a szocialista országokat és a kommunista mozgalmat, harcra hív fel a kommunista rendszerek ellen, és óva inti a szociáldemokratákat a kommunistákkal való együttműködés elől.

A mai szociáldemokráciában tehát bonyolult, ellentmondásos folyamatok mennek végbe. A reformista ideológia és politika egyre inkább zsákutcába kerül. A szociáldemokrata pártoknak a helyes utat csakis a szociálreformizmussal való szakítás és a proletariátus pozícióira való átállása mutathatja meg. Ellenkező esetben ezek a pártok a burzsoázia kezében a" tömegek félrevezetésének és a kizsákmányoló rendszer megőrzésének az eszközei maradnak.

A kommunisták döntő jelentőséget tulajdonítanak a munkásosztály egységének és támogatják az olyan szociáldemokratákkal való együttműködést, akiknek érdeke az igazi szociális haladás. Az ilyen együttműködés annál sikeresebb lesz, minél meggyőzőbben mondanak le a szociáldemokraták a burzsoáziával folytatott együttműködésükről.

A. TYITOV