Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-26 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó
Két hétig vidéki kiküldetésben voltam. A repülőgép későn érkezett, feleségem már aludt. Csak egy pillanatra nyitotta fel a szemét és ezt suttogta: — Ki ölte meg Ivanovo!?... „Megint lidérces álmai vannak" — gondoltam. — Aludj, drágám, aludj... Reggel a villamosmegállónál egy ismeretlen férfi lépett hoz zám. — De ki ölte meg Ivanovot? kérdezte, s érdeklődéssel nézett a szemembe. „Megint ez az Ivanov — gondoltam. — Alighogy az ember kiteszi a lábát a városból, máris történik valami..." A villamoson megszólított egy lány: — Nem tudja, mégis ki ölte meg Ivanovot? — Ne akarjon belekeverni, kérem! — háborodtam fel. — Én semmit se láttam... — Semmit sem látott! — zúdultak fel az utasok. — Az egész város látta, csak ő nem látta... Ebben a pillanatban megszólalt egy öregasszony: — Én mindjárt felismertem ezt a banditát: a bajusza fránya hosszú, a nadrágja meg olyan széles, mint a kürtő ... ö ölte meg. Ijedten pillantottam a nadrágomra, aktatáskámmal eltakartam a bajuszomat és a legelső megállóhelyen kiugrottam a villamosból. Lehajtott fejjel kullogtam be az osztályra. Főnököm olvasat- lanul félretette a kiküldetésemről szóló beszámolómat és nyomatékosan így szólt: — Én reggel óta már beszéltem néhány emberrel, most azonban tőled akarom hallani: ki ölte meg Ivanovot? Remegés fogott el. Agyamon átsuhant az összes Ivanov, akit valaha Ismertem. Képzeletem szörnyűbbnél szörnyűbb képeket rajzolt elém. Az első Iva- novnak arzént szórtam a csészéjébe a repülőtéri büfében; a második Ivanovra, egy üdülőhelyen töltött éjszakán, nagy kaliberű pisztolyt szegeztem ... — Vegye csak be kedveském, vegye csak be — hallottam és rájöttem, hogy a fogadószobában fekszem a díványon, Natasa néni, a takarítónő pedig va- leriáncseppeket diktál belém. — Feküdjön csak, kedveském, feküdjön nyugodtan — suttogta nyájasan. — Csak egyet mondjon meg: ki ölte meg Ivanovot? Tizenöt perc múlva az igazgató Volgája hazaszállított. — Drágám! — fordultam a feleségemhez. — Semmit sem akarok eltitkolni. Végre meg kell mondanom neked, ki ölte meg Ivanovot... — Ne áruld el! — könyörgött a feleségem. — öt perc múlva kezdődik az utolsó rész. Menj és kapcsold be a televíziót! Gellert György fordítása O tt állt a főosztályvezető irodájában, ahová Mancika állította. Közel az ajtóhoz... Ha sietve távozni kell... Lélektelenül nézte hájas és önelégült főnökét, aki odament hozzá, kedélyesen megveregette vállát és cigarettával kínálta. — Csatlós elvtárs. szereti maga az emberiséget? — I-igen ... hogyne*... — No látja ... Magát is szereti az emberiség. A főosztályvezető szeretett nagy szavakat használni. — Köszönöm — mondta megadóan Csatlós hivatalnok. — Nincs mit. Üljön le ... A székre mututott. — Tudja, miért hívattam? — Nem ... vagyis ... — No... no... gondolkodjon! Gondolkodni próbált. Ogy látszik, mégiscsak keveset evett. Nagy-nagy ürességet érzett a gyomrában. — Talán mert... beszélni óha jtott velem a .. . főosztályvezető elvtárs ... — Bravó ... Eltalálta! Tudtam, hogy megérdemli a bizalmat. Ezért is gondoltam magára. Régi alkalmazottja hivatalunknak, f meg kell mondanom, idáig becsülettel, szívvel-lélekkel végezte dolgát. Büszkék vagyunk magára, Csatlós elvtárs! S kezet nyújtott. — Köszönöm, főosztályvezető elvtárs. — Most, hogy Kemény János osztály- vezető, megbecsült elvtársunk, nyugdíjban vonult, olyan embert szeretnénk a helyébe kinevezni, aki szívén viseli hivatalunk sorsát, f mindvégig kitart álláspontja mellett... A hosszú szöveget egy szuszra mondta el, s a végére egészen kimerült. Hát- rahanyatlott, lihegett és behünyta a szemét. Csatlós hivatalnok bevégezettnek vélte a kihallgatást és távozni készült. Tétován lihegő főnökére nézett. Már az ajtóban állt, amikor kétségbeesett fzuszo- gást hallott. Főnöke két kézzel hadonászott: Ne menjen még el, mondani akarok valamit! Két lélegzetvétel között hadarta el: — Most, hogy kineveztük, elvárom, hogy mindenben a főnökei utasításai szerint cselekedjék... Hivatalát még ma átveheti... Beosztottjaival szemben mindig tartsa be a két méter távolsáf ot... Másképp nem lesz tekintélye... rti? ... Két méter ... Két mét... Ezzel teljesén kimerülve elnyúlt a fotelban. Csatlós hivatalnok nem értette. Semmit sem értett. Húsz éve van a hivatalnál, s mindig szeretett volna előbbre lépni, de... S most? Ez csak így megy? ... S mi az, hogy két méter... Távolság ... Bárgyún főnökére tekintett. Nemigen várhat tőle segítséget. Atyaian odament az elalélt emberhez, s mint ahogy a tévében látta, felhúzta a szemhéját. A sárga szemgolyó üresen meredt rá. Nem tudta mitévő legyen. Félénken körülnézett, aztán kiosont ' az irodából. A földszintig meg sem állt. Ott nekitámaszkodott a falnak. Ebben a pillanatban kinyílt az egyik iroda ajtaja és ez továbbűzte. Nem sok örömet érzett, hogy kinevez- ' ték. Csak régi szorongása és félelme nagyobbodott meg. Nem így képzelte az egészet... Az irodában Jolika, a titkárnő, megvetően rászólt: — No, mit akart az öreg? — Nem fogja elhinni.... osztályvezető lettem. — Mit mond? Maga? — Igen. — Nagyszerű! S egy ugrással ott termett Csatlós hivatalnok (immár osztályvezető) előtt, hogy csókot nyomjon az arcára. Csatlós már-már érezte a nő meleg leheletét... — Ne mozduljon! — üvöltötte. Felrántotta a szomszéd iroda ajtaját és oda menekült. Ezzel a nővel vigyázni kell. Ez nagyon közel megy az emberhez. Körülnézett a néhány napja üresen hagyott irodában. Másnak látta, mint idáig ... Éppen ott állt, ahol akkor szokott állni, amikor aktákat hozott aláírásra: — Zavarhatok, osztályvezető elvtárs? Nevetett. Az üres szék nem felelt. Óvatosan megközelítette, megsimogatta karfáját, aztán gyorsan leült. Az ajtó felé pillantott. Az ajtó azonban zárva maradt. Senki sem jött, hogy megtekintse az újdonsült osztályvezetőt. Némi csalódást érzett, lehangolódott. Óvatosan kihúzta az asztalfiókot, de nyomban be is csapta, mert ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és volt kollégái tódultak be rajta. — Megállni! Mielőtt belépnek ebbe a helyiségbe, kopogjanak! Vagy már elfelejtették a regulát? — De Csatlós kartárs, mi csak gratulálni jöttünk kinevezésed alkalmából. — Mindegy ... Akkor is Átveszem Kemény elvtárs örökségét. Minden úgy menjen, mint eddig... A gratulációkat köszönöm. S mindenkivel kezet fogott. — Must pedig távozhatnak. Munkára leli... Káldi elvtár?! Maga maradjon... Üljön le.., — Miután a többiek elmentek, folytatta. — Figyeljen jól. Magát kitüntetem bizalmammal... — Köszönöm. — Nincs mit.... Maga lesz az én helyettesem. Mindenről számot ad, ami odakint történik. Érti? A fizetését természetesen emeljük ... — Köszönöm. — Nincs mit... Csatlós fáradtan elnyúlt a karosszékben ... Nem lesz könnyű ... Egyáltalán nem lesz könnyű... Ezek az emberek évek óta ... Megvetően gondolt ezekre az emberekre. Tehetetlennek érezte magát velük szemben. Valami ú] dolgot kellene kieszelni. Keménynek könnyű volt, idegenből Jött, de őt senki sem veszi komolyan. Most a kezdet kezdetén meghunyászkodnak, mert... de mi lesz később? Csak jóval ebédidő után nyilait bele az ötlet. Maga is egészen meglepődött. Soha életében nem volt ötlete. S most egyszerre egy használható ... Kapta a kabátját, és kirohant az utcára. A boltban sokan voltak. Mindenfelé hosszú sorok kígyóztak. Beállt abba a sorba, amely arrafelé vezetett, ahol az árut sejtette. — Tessék! — szólt rá egy középkorú elárusítónő őt perc sorakozás után. — Kétméteres colstokot kérek! — Nincs colstokunk ... Elfogyott. — Hogy-hogy nincs? — Mondtam, hogy elfogyott... Kér még valamit? — Mit kérnék? Még ilyen árujuk sincs? Miért nem rendelnek eleget? — Ne ártsa magát bele. Tudjuk, menynyit kell rendelni... Tessékl A következő vevőhöz fordult. Csatlós osztályvezetőt rettenetes düh emésztette. Még az utcán is bosszankodott ... Majd én megmutatom. Majd én megmutatom, mennyit kell rendelni... Egy fiatal lány bukkant fel előtte, ebben a hidegben meglehetősen rövid szoknyában. Egyből elfeledte az üzletet. Lábai csak egy irányba vitték... Micsoda pompás falat... Feltűnés nélkül követte. A kislány látszólag céltalanul bolyongott... Nem baj. Neki sincs célja. Minden illúziójától megfosztották a boltban... De ez a pipi, ez jó. Pipi visszanézett rá az utcasarkon. Elhűlt benne a vér. Még észreveszi, hogy követi... A lány azonban nem fogott gyanút. Továbbment. Neki ugyanarra van dolga, ötvenméternyi gyaloglás után követte a lányt az üzletbe is. Meglepődött, amikor egy csomó nő között találta magát. Ijedten körülnézett... Csupa női holmi... fehérneműk .... A lány az üzlet túlsó végében állt és kárörvendően mosolygott. — Tessék! — kérdezte egy csinos elárusítónő. Csatlós ijedten a hang irányába fordult ... Az elárusítónő mögött egy hosz- szú mérőrudat látott... — Mibe kerül az a léc? A csinos lány elámult. Tőle eddig főleg női ruhaanyagot kértek. Előbb Csatlósra nézett, aztán a mérőrúdra. — Az nem eladó — mondta. Az asszonyok vihogtak. — Csak nem azzal akarja megverni a feleségét, vagy a szeretőjét? — Nem, nem ... Másra kell — dadogta. — Mennyiért adja? — Ne bolondozzon, kérem, mondtam, hogy az nem eladó. Itt ruhaneműt árulunk! — Száz koronát adok értei — Nem lehet. Nem tudjuk hol elszámolni. Csatlós hivatalnok csalódottan hagyta el az üzletet. Másnap reggel a Készruha- és Textiláru bolt vezetője reszkető hangon értesítette a rendőrséget, hogy betörtek az Mészáros Karoly: CSA mm szom üzletébe. Akkor még nem tudhatta a leltár végeredményét, amely kimutatta, hogy semmi nem tűnt el. Az igaz, hogy a leltár a szokásosnál két órával tovább tartott, de azt olyan csekélység okozta, mint a kétméteres mérőrúd eltűnése. Az üzletvezető a sárga földig leszidta hanyag kolléganőit, akiknek keze között minden eltűnik ... Ezen az éjszakán Csatlóst hiába várta haza a felesége. Maga sem tudott számot adni hollétéről. Sokáig ívott az egyik vendéglőben, aztán véresre zúzta kezét valamilyen törött ablaküveg. Reggel fáradtan, de teljes harci díszben jelent meg a munkahelyén: kezében egy szögletes diplomatatáskával és egy vadonatúj mérőrúddal. Rideg köszönéCj ’53 Íľ > a' co G x: co u a U OJ aj £ 35 3 00 s a o < > 2 w >t-5 Q N Cd z
