Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1974-05-19 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
háború kísérinása Peking- ujjnyi betűs jzása Londonáciai kapcsoután zúdulta a parasztok tették utolsó i zajos tünte- utcáit. t az idő, mi- ottak fel az i fogott össze kék lő mesz- , és döbörög- nak rubaskát uban békésen , hogy a vá- íi ingerli és nmilliós hadvetni nekik, ;átok röppen- □ttól távolkelbe szorultak, arcokon, lin! egy tájtékzó itat fordítani, ígés járta át, Iamik és Pették házukban a többiek edkezünkből — legfelel klub- ill a gyűlése- Jó egyesületi ;ítottak. ittsége rövide- *y megbeszél- nyitó ünnepé- k a városija, it — az építőiek zajongtak, kotkodácsol- egyek tomyo- 1 halszag ter- kák fölött a igorú épületei poros gyepén i lógó nyelvpark egész a irog, meztelen között — áll jggel jött ide, Arccal a derűs ines hajőcskák ken beszélge- Martin torkát A legszíveseb- zívesebben kisajgó számlát, gondolta meg Mert mindaz, amit kezdemé nyezett, ma már súlyos paraszti öklöktől szétrombolva fekszik Pavlovkában. Szemükben magasan, magasan leng szerény ^győ- zelmük zászlaja. — Nézzétek csak — figyelmezteti a küldöttség többi tagját —, tán megint keveri a kártyát... Csak megrázták a fejüket, mintha utálatos legyet kergetnének, és ügyet sem vetettek rá. Az ünnepély napja — a vasárnap — küszöbönállt. Az egész falu készülődött erre az örömre. Béka még új, fehér ruhácskát is varrt Jelenkának, aki most a fiatalokkal élt Tremboséknál. Zászlókat készítettek, zöld nyírfaágakat nyestek, és feldíszítették az új iskola bejáratát. De még mielőtt a falu várva-várt vasárnapja beköszöntött, az örömnek véget vetett egyetlenegy lövés. Varsói A forró júniusi szél beleégette ezt a szót a felajzott agyakba, felrázta a tömegeket, villámokat gyújtott a szemükben, és kezüket fenyegető ökölbe szorította. Agyonlőtték Vojkovot! Vojkov elvtárs, varsói követ, elpusztult az emigráns Kaverda golyójától! Az újságok ismét szétröppentek a messzeségbe, melyet hullámzásba hozott az aranyszínű levegő és a lázadó öntudat. Tüntetések, táborok, gyűlések, városok, gyárak és üzemek megtántorodtak a bőszült kiáltások rohamában. Az éjjel-nappal zúgó telefonok összekapcsolták az egész országot, a gépkocsik felriasztott juhnyájként szaladtak szét és tülköltek az útkereszteződéseken. Pavlovkában már nem várták ZinSt, és az orosz vendég örökre adós maradt Petránynak ígért látó- gatásával. A csendes falucskák álmukból riadtak fel a puskalövésre, minden gyűlés zengett ettől a hírtől, és a városokban történő letartóztatások titkos hírei úgy szökkentek házról házra, mint egy fekete macska. A munkások kiejtették kezükből a kalapácsot, a parasztok a gyeplőt. Elszántan, feketén és némán vártak. Háború? — Lám, mi lett az ünnepélyünkből! — kiáltotta vasárnap a szovjet elnöke, Dolin az új iskola lépcsőjéről. — Ünnepséget akartok... és inkább gyászszertartásnak nevezhetnénk! De nem gyászolunk és nem sírunk. Agyonlőtték Vojkovot. Nem az első áldozat volt... és lehet, hogy nem is az utolsó! Háborúba akartak hajszolni bennünket. Mi azonban összeszorított foggal lenyeljük haragunkat — hadd lőjenek! Még nem jött el a mi időnk! Békére van szükségünk, mint ahogy nektek békére volt szükségetek e munkátokhoz! A sokadalom feketéllett, hullámzott és hallgatott. Csendesen álltak a fehér gyereksorok, és az üde mezei virágok elfony- nyadtak a kis kezekben. Az új zászló vére lassan folydogált a fekete póznára, és nem volt szél, amely meglengette volna a lecsüggedt fejek fölött. Ez nem a vég? Dolin helyett Zjazulin lépett elő. Vidám, egészséges arcán ma komolyság és az önuralom szürke kifejezése ült. — Olyan napoké élünk, melyekben meginogni nem szabad. Tiszta, világos fejre van szükségünk. Nem szabad meggondolatlan tettekre ragadtatnunk magunkat. Mindnyájunknak éjjel-nappal őrt kell állni! Nem csupán Vojkov elvtárs agyonlövéséről van szó. íme, mi minden történt ezen kívül június hét, nyolc és kilencedikén: Felgyújtották az „Asznafta“. ipari üzemeit Baku mellett! Kisiklatták a motoros hajtányt, melyen a bjelorussziai GPU helyettes elnöke, Opansz- kij elvtárs egy lengyel kémet vitt magával. Opanszkij és a sofőr is halott! Felgyújtották a Csittől nem messze fekvő erdőket, a tűz néhány száz négyzetkilométernyi erdőséget pusztított el! Felgyújtottak tőzegtelepeket, melyek a bahalini erőművet látták el tüzelőanyaggal! Felgyújtották az állomás raktárait Harkovban! Megkísérelték a moszkvai „Nagy Színház“ felgyújtását! Sikertelen merényletet követtek el Sztálin és más elvtársak ellen! Leningradban bombát dobtak a munkásklubra, ahol éppen gyűlést tartottak. Három munkás súlyosan megsebesült! A pavlovkaiakon nyugtalanság vett erőt. — Micsoda? Mit itt békésen dolgozunk, ők pedig így ... Ezt mind az a ... hogy is — az a Chamberlain! Nem akadt senki, aki elmosolyodott volna. A hallgatás mint ásító szakadék tátotta ki néma torkát Pavlovka fölött. Világosan érezték, hogy ez mindnyájukat érinti, s a tömegek vére, mely valaha a távoli, Iszonyatos frontokon örvénylett és az évek folyamán lassan kihűlt, ma újból felbuzog, és vadul dobol halántékaikban. Valaki a férfiak közül hirtelen felkiáltott: — Az ördögbe is, miért nem üzennek nekik háborút? A sokaság megmozdult. Megtalálták a megfelelő szót. Megismételték: — Háborút! — Nem, nem háborút! — kiáltja Zjazulin halottsápadtan. Az ő ereiben is régi katonavér csörgedezik, ő is felégette ifjúságát a frontokon. Ma azonban ... más idő járja. — Nem, nem háborút! — ismétli újból. — Nekünk békére van szükségünk! Nehéz idők várnak ránk, drága bajtársaim: agyonlövik legjobb embereinket, megtámadják külföldi hivatalainkat, és nekünk össze kell szorítani a fogunk, hogy az állkapcsunk is belereccsen, le kell nyelni haragunkat, és hallgatni. Hallgatni és dolgozni, úgy mint ti, kéz a kézben, vállvetve, és új alapokon új életet építeni! Meg kell izmosodni, megszilárdulni és növekedni, figyelemre se méltatva ellenségeink zöld, mérgezett, bőszült taitékzását. íme — Pavlovka, íme — a munkátok! Bátran és szilárdan indultatok neki, súlyos lépteitek dübörgése egybefolyik azoknak a millióknak roppant menetelésével, aki kszéles vállukon emberek és idők legdicsőbb történelmét hordják! Hallgatagon álltak, és tekintetükben tükröződött az egész világ. És a tengerből felszökkenő szél végigrohant a falun, fejük fölé emelte a vérző zászlót, s röpült tovább, minden akadályon át... HAVAS MÁRTA fordítása Simkó Margit: Tudják, kérem ?... ■ ■ • hogy újra felütötte fejét az a „csodabogár“, akit már igen régen nem láttam. Hadd mondjam el, úgy nyomja a szívemet. Minden hangversenyen ott van, nem is egy példányban. Nincs rajta esélyi ruha, vagy ha van, akkor csak kisestélyi, mert kérem ő nem azért jelenik meg, hogy mutogassa a ruháját. Ö a muzsika igazi tisztelője, a zene papnője. Bérletlulajdonos. De ha bérletszünet van, neki akkor is lesz jegye, nem sajnál sem időt, sem fáradságot, kerüljön az bár egy húszasba — mit húszasba! egy ötvenesbe! — plusz egy kiló csokoládé. Neon élhetek muzsikaszó nélkül! — kiáltással beleveti magát a jegyszer zésbe, és ő ott lesz, ha mindjárt maga az előadó- művész se férne be a terembe, mert neki ez lelki szükséglet, enélkül meginogna az egyensúly. Rádión hallgatni a koncertet? Azt nem, az nem az igazi, ott nem látja a mestert, ígv nem vibrálhp ideg- húrjai a hegedűhúrokkal együtt. Egyedü. ,.^y kis körben nincs meg az igazi ihlet, neki látnia kell, ahogy az isteni művész kijön a pódiumra, meghajol, felhangolja a már amúgy is jól felhangolt hegedűjét, ahogy végig simítja kitűnő frakkja hajtókáját, ahogy végignéz a tömegen. Természetesen, rögvest meglátja őt, az igazi műértőt, a lelki rokont, a megálmodott múzsát, és aztán már csak neki játszik egyedül az ezerötszáz ember közül. Sőt, ha ő nem lenne ott, nem is tudna játszani, elfelejtené még a C-dűrt is. és kész lenne a csúfos bukás. Nincs segítség, ilyenkor összedől a világ, a férj belegebedhet, akkor is ünneplőbe kell vágnia magát... és gyerünk! Mert ő nem élhet koncert nélkül. Halkan és álmodozón lép be a terembe... pardon, a muzsika templomába, arcán a megszállottak mosolyával. Ujjai mozognak, mert bár nem játszik egy hangszeren sem, de minden idegszálával érzi, felszívja a zenét, hogy úgy mondjam, transzfúziót kap a mester delejes játékától. Mielőtt leereszkedik a helyére, kissé felhúzza a szemhéját, és körülpillant a zsúfolt termen. Nem feltűnően, mert hisz őt természetesen nem érdekli, hogy ki van itt. De mégis... a doktor Fontosék valahol itt ülhetnek a közelben, és az igazgató felesége is itt van valahol. Még megsértődnének, ha nem üdvözölné őket, muzsikától kábult főhajtással. Belép a művész. Viharos taps. Ő csak mímeli a tapsot, és mártírmosollyal tűri e póri viselkedést. A művész meghajol, amitől ő ájulásba esik, és ebből az ájulásból a szünetig fel nem ocsúdik. Az első hangnál vonaglani kezd, orrlyukai kitágulnak, szenvedélyesen liheg. Ez az ő igazi helye, nem az íróasztal vagy a mosogatótál, nem a gyerekszoba, neki koncert kell, igazi nehéz zene, igazi világhírű művésszel, igazi reflektorok fényében. V Lehár, mit Offenbach és a többi dilettáns, neki beethoven- nél, Bachnál, I-Iaydnnél kezdődik, esetleg néhanapján elbírja Schumannt, de csak ritkán, nehogy megártson. A szünetben imbolyogva jár az előcsarnokban, a hozzá hasonlók között, és halk fölénnyel mondja el, hogy kiktől hallotta már ugyanezt, és hogy a negyedik tétel utolsó négy taktusa Heifetz felfogásában jobb, viszont Ojsztrah lágyabban veszi az andantét. Az előadás végén nem lehet őt elvonszolni a pódiumtól. így nézhette Jeanne d’Arc a csodatevő szüzet, mint ő a mestert, mikor az izzadtan megadva magát, eljátszik ráadásul egy Chopin-mazurkát, amitől a muzsika megszállottján kitör az epilepszia. Ügy sajnálom őt. Mármint a művészt. Grigorij Krosin: Mindennap a régi nóta — Nem lehet örökké elkésni — mondta az anyám, mint mindiq, alighogy betettem a lábam a szobába. — Ülj le, kihűl az ebéded! — Egyenesen ülj, ne görnyedj! Hányszor ismételjem? — ismételte századszor is a nagyanyám, amikor leültem az asztalhoz. — Asztalnál ne olvass könyvet! — jelentette ki szokásos módon a nővérem. — Talán ennél még egy húspogácsát? — tudakolta az apám. — Apa-a-a! — tört ki végre belőlem. — Hát nem ünjátok? Mindennap a régi nóta! Hisz nem vagyok már kisgyerek ... — Apa-a-a-aü! — harsam a szomszéd szobából a kis Száska hangja. Felugrottam az asztal mellől, és a hang irányába rohantam. — Mit sivalkodsz ... És tulajdonképpen miért nem alszol? — kérdeztem, és szigorú pillantást vetettem a kisfiamra. — Nosza, azonnal csukd be a könyvet és oltsd el ű lámpát! — Hát nem unod? Mindennap a régi nóta.. Nem vagyok már kisgyerek! — Száska mélyet só hajtott, és engedelmesen a fal felé fordult. Fordította: GELLÉRT GYÖRGY Németh József: PORTRÉ
