Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1974-04-22 / 94. szám, hétfő
ILJICS SZÜLŐFÖLDJÉN Az ablakból kilátni a Volgára. A folyót a magas part, a Venyec lábánál a parti föveny fakósárga csíkja és a távoli erdők galambszürke karimája kíséri. Innen a Venyecről, az öreg fák lombsátra alól úgy látszik, mintha a Volga ezüstös vize mozdulatlan és néma volna, mint valami festményen, mintha csak zúgó viharban láthatnánk fehér tarajú hullámait és érezhetnénk a fenséges orosz folyam mély lélegzését. Innen a magasból egyszerűen azért látszik oly festményszerűnek a Volga, mert messze van a várostól; hogy meghalljuk hullámainak csobogását és érezzük arcunkon szelének frisseségét, elég sokáig kell lefelé gyalogolnunk buckák, dombok, vízmosások, eső meg vadvíz porhanyósítot- ta tágas szurdokok mentén, amelyek függőlegesen át meg átszabdalják a magas part szikláit. Ha a Volga partjáról feltekintünk a Venyecre, a hegy távolinak látszik, kedvünk támad felmenni egészen a csúcsig ... Nem véletlen, hogy Alekszej Mihajlovics cár hadvezére, Hitrovo bojár éppen a magas szimbirszki (vagy ahogy akkor mondták: szinbirszki) hegy gerincén választott helyet a városépítéshez. Itt, a Venyecen favárost, erődöt építettek, melyet négyzet alakban várfallal vettek körül. Az erőd védte a folyót és a környező földeket a nagaj és tatár rajtaütésektől. Ha a Venyecen a Szverdlov-park felé megyünk, alattunk látható a Csuvin-félsziget, ahonnan 1670- ben elindította betyárcsapatát a város elfoglalására Sztyepan Razin. A Venyechez közeli utcákat legendák lengik körül Sztyepan Razinnak a cári csapatokkal vívott csatáiról. Kétszáz évvel ezután, 1870- ben a Sztrelec utcában született Vlagyimir Iljics Lenin, az emberiség legnagyobb lángelméje. Szimbirszk-Uljanovszk város története nem szűkölködik nagy nevekben, az orosz kultúra sok híres egyénisége élt vagy született itt, és sok helyütt elevenen él az emlékük. De semmihez sem foghatóan erős és mély, szinte áhítatos emlékeket őriz a nép Vlagyimir Iljics Leninről s az egész Uljanov családról... Oly közvetlenek és frissek ezek az emlékek, hogy az idő semmit sem koptatott rajtuk. Az egyik elmeséli a látogatónak, melyik úton járt Vologya Uljanov a gimnáziumba; a másik arra emlékszik, hogy melyik utcában lakott Vologya barátja; a harmadik megmutatja azokat az utcákat, amelyeken az Uljanov család a Szvijagára járt fürödni; a negyedik elmondja, hogy az Uljanov család tagjai milyen gyakori vendégei voltak a város legrégibb könyvtárának, a Karamzin-könyvtárnak, s a legbuzgóbb olvasói közé tartoztak. Századunk középkorú és ifjú nemzedéke örökségül kapta ezeket az emlékeket az idős barátoktól és tanítóktól, különösen azoktól a tanítóktól, akiknek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy Ilja Nyikolaje- vics Uljanov vezetése alatt dolgozhattak. Ugyanabban az esztendőben, 1925-ben találkoztak Vera Vasziljevna Kaskadamo- vával. Valamilyen társasági esten mutattak be neki. Amint megpillantottam, rögtön arra gondoltam, hogy az öregség is lehet a maga módján szép és derűs. Ezüstös ősz haja és csöppet sem öregesen pirospozsgás, nyájas mosolyú arca kiapadhatatlan életszeretetről és az emberek iránti jóindulatú érdeklődésről tanúskodott. Vera Vasziljevna igen szívesen és élénken mesélt Uljanovék családjáról. ahol mindig szívesen látták őt éppúgy, mint a többi fiatal pedagógust, akiket Ilja Nyikolajevics, a Szimbirszk kormányzósági népiskolák igazgatója. irányított. Kaskadamova szeretettel írta le az Uljanov család életét, az Uljanov gyerekek külsejét, jellemét, játékait, édesanyjuk kedves alakját. Látva, hogy egyre jobban érdekelnek a történetei, megértő mosollyal mondta; — Szívesen elkísérem magát Lenin otthonáig. Különben is szeretek arrafelé sétálni. Sokáig álldogáltunk az Uljanov család háza előtt. Csendes téli este, enyhe fagy, ragyogó hold, habkönnyű hóbuckák kékes sziporkái, ősi fák és az ap- rótnrmetű Kaskadamova fekete bundában, ódivatú kalapkával hófehér haján. Két kezét muff- jába fúrta, kissé megemelte fejét, s csak nézte, nézte annak a háznak az ablakait, ahol hajdan a számára oly kedves emberek éltek. — Mintha csak az imént láttam volna mindannyiukat... Azóta a számomra oly emlékezetes találkozás óta sok év telt el, és ezt a bensőséges, hervadhatatlanul eleven „mintha csak az imént láttam vol- ná“-t ma még gazdagabbnak, nagyszerűbbnek, jelentőségtel- jesebbnek érzem. „Mi Lenin szülőföldje vagyunk“, „mi Lenin városa vagyunk“ — mondogatják ma is az ulja- novszkiak; s amikor megkérdezik a jövevényt: „Látta-e már Vlagyimir Iljics emlékművét?" — szeretet és büszkeség hallatszik ki a kérdésükből. A főbejárat világos, tágas folyosóra vezet. Fehér ablakkeretek, világoskék, a friss olajfestéktől enyhén fénylő falak. A kis előszobából a nappaliba lépünk. Az ablakon fehér vászonfüggönyök, az ablakközben négyszögletű, fakeretes falitükör, puha dívány és két pamutszövettel bevont karosszék, évelő növények, egyszerű szőnyeg a festett padlón. A déli nap ragyogó sugarai visszaverődnek a zongora tükörsima felületéről. A nappaliból Hja Nyikolajevics szerény dolgozószobájába lépünk. Az íróasztalon porce- lánernyős petróleumlámpa, írókészlet, amit a tanítványaitól kapott ajándékba pedagógusi tevékenységének 25. évfordulóján, mellette a pedagógus-tanfolyamokról és a tanító-kongresszusokról készített jelentések fogalmazványai. A szoba sarkában álló szekrény tömve van pedagógiai irodalommal. A sezlon előtti asztalkán folyóiratok. Belépve az ebédlőbe, az Uljanov család legnagyobb és legkedveltebb szobájába, ismét felrémlik előttünk annak az életnek a képe, amely néhány évtizeddel ezelőtt folvt itt. A Lijanovszk. Lenin-emlékmúzeum. hosszú ebédlőasztal mellett, a nagy függőiámpa fényénél készítették a gyerekek a leckéjüket, sakkoztak, szombat esténként pedig a szülők jelenlétében fénylő szemmel olvasták fel és vitatták meg kéziratos újságjukat, a Szubbotnyik-ot. Ebben a derűs uljanovszki házban a legegyszerűbb tárgyak is megindítják, meghatják az embert. Felmegyünk a félemeletre a falépcsőn, melynek fokai hajdan vidáman csikorogtak a gyerekek gyors léptei alatt. A lépcső a gyerekszobákba vezet, a kicsik, Dmit- rij és Marija meg Anna és Olga szobájába, meg a , fiúk“ szobáiba Alekszandréba és Vlagyimir Iljicsébe. Ebben a kis szobában, amelynek egyetlen ablaka az udvarra néz, töltötte gyermekkorát és Ifjú éveit a bolsevik párt megalapítója, a szovjetha- talom megteremtője. Itt minden jelentőségteljessé vált azóta. Az ifjú Vlagyimir Uljanov kis házi könyvtára, Puskin, Nyekraszov, Szaltikov- Scsedrin, Gogol, Dobroljubov és mások könyvei mutatják, milyen széles körű volt a szellemi érdeklődése ennek a korán férfiasodó ifjúnak. így is jelenik meg a szemünk előtt, e lekopott munkaasztalnál ülve: barna szemű, bölcshöz illőn magas homlokú ifjú. Szemei ezt a zöldellő kis udvart látták, az öreg lugast, az alma- és meggyfákat, a virágoskertet (ma Is ugyanolyan virágok ( tarkállnak benne, mint akkor), j a kutat, amelyből a gyerekek minden este szaporán pumpál- i ták a vizet a kert öntözésére, j De a Csernisevszkijt, Plsza- ; revet és Dobroljubovot olvasó ifjú éles tekintete már akkoriban jóval messzebbre látott a hétköznapi valóság jelenségeinél. Vlagyimir Iljics már ifjúkorában tudta, milyen nehéz a paraszt élete, milyen bőszen védelmezi az önkényuralom rendőri-katonai gépezete a nemesség, „szent- jogait“. Élénken el tudjuk képzelni, miképpen hangzottak ennek a régi háznak a falai között Vlagyimir Iljics profétikus szavai, amikor megkapták a hírt, hogy a cár kivégeztette a bátyját, Alekszandrt: „Nem, mi nem ezt az utat választjuk. Nem ezt az utat kell járni“. Ezek a szavak nemcsak a bátyja korai pusztulása miatti megrendülését és bánatát fejezték ki. Ezek már a gondolkodásmódját sejtették a fiatal géniusznak, aki a történelem legnagyobb forradalmának ihletője lett. Kimegyünk a csendes Mosz- kovszkajára, amelyet ma Lenin utcának hívnak. E régi családi házak mellett haladt el Vologya Uljanov a gimnáziumba menet. íme, itt az egykori szimbirszki gimnázium — ma középiskola — épülete. A sötét, hűs árnyékot vető terebélyes fák akkor bizonyára még vékonyka csemeték voltak, engedelmesen meghajoltak a Volgái szélben. Innen már csak egy kőhajításnyira van a város legszebb helye, a Venyec. A Venyecen áll a Lenin nevét viselő könyvpalota épülete, a nagy területi könyvtár, Iljics kulturális emlékműve, amely halálának első évfordulóján nyílt meg. A múlt század hetvenes éveiben ebben az épületben volt a nemesi kaszinó, s a földszinten működött a város első közkönyvtára, a Karam- zinmek könyvtár. Ma ezekben a szobákban a könyvpalota gyermek- könyvtára kapott helyet. Az ajtóval szemközti falon függ a gimnazista zubbonyt viselő Vologya Uljanov nagy, színes arcképe. Az első, amit itt hall a kis olvasó „Ebben a szobában gyakran megfordult Lenin!“ A Venyec magas bércéről, az árnyékos ősi fák mögül elénk bukkan az ezüstös Volga, amelyet zöldellő hordalékszigetek szabdalnak számtalan ágra. Kicsit rézsűt megyünk, s kiérünk egy nagy térre. A bronz emlékmű igen szép. Lenin magas talapzaton áll, s mintegy megszemléli szülővárosát és a Volgái térségeket. Mintha csak gyors járás közben egy pillanatra megállt volna. A vállára vetett kabátot vitorlaként fújja a ruganyos szél. Gyönyörű homlokának boltozatán a nap arany foltja lángol, s a szeme sűrű, kusza, kissé összevont szemöldöke alól mindent átfogó éles tekintettel néz előre. ANNA KAR AVAJEVA (A Találkozások Leninnel című kötetből) (N N. Zsukov, o Szovjetunió nemzeti művészének rajza.) földeák jAnos: Láttam Lenint Úgy fogadott s ölelt be a sor, a vonulók ezre, mint család övezi messziről tért fiát; megyek velük s néma vagyok, tompa minden neszre, de minek is a szó, ha a iélek kiált? Minek akkor hang, ha szívünknek drága dobogása a kimondhatatlant szakadatlan veri, ha nem idegen a társai csöndes sokasága, s hogy köztük növekszik, tagadni sem meri. így tépelődöm és szorongok, míg a Vörös téren, Moszkva legnagyobbik áruháza előtt, a nyár fényessége viliódzik a hullámzó népen, meg bújócskázik az autók között: az élet ez, a fenséges szép s megállíthatatlan, amit ép test s lélek soha, soha nem ún, s a tér másik felén: (fenyőkkel Is koszorúzottan) bíbor köveivel, a mauzóleum ... Elet és halál hotárol most, a két váltó véglet; köztük szánakozom az ész szegényein, akik a világ veszésén sem roggyantanak térdet, s ha orkánok dúlnak, sem fáj nekik Lenin; akikért mi vállaljuk folyton a forrongó rendnek terhét, hogy felnőjön az új társadalom, hogy sose legyen szebb az elmúlt, ne féljen a gyermek, s ne tűrje rossz sorsát senki hallgatagon. Visz magával a hűség s hála, az áhitat sodra; vonz magával a nép, messziről tért fiát, tisztelni, mint ezrek és ezrek vonulása sorba. a halálnak élő mauzóleumát, az üvegkoporsóban nyugvó nagy-nagy halhatatlant, a még holtában is derűs arcú Lenint, az egyetlent, akinek igaza villámként csattant, és összetörte az urak törvényeit. Ki nézze hát megrendültebben a leghősebb Embert, ha nem mi, munkások, egykor tiport rabok; úgy mozdított vén világunkon, hogy recsegve rengett. hogy o gyáros, bankár ma is szűköl, vacog, s hiába már menekülésük, nem kerülik végük: Lenin októbere minden gyűlöleten átgázoló örök diadal, s minden szövetségük romjai fölött már új a történelem. Nem, nem csoda, hogy Lenin bennünk, a szívünkben lüktet és nem, nem csoda, hogy Lenin velünk maradt, és minden isteneken túlra tágítja egünket — nem halott; pihen a márványtömbök alatt... Révedezve ballagok át én is a Vörös téren, egy család mögött, o kislány hátra tekint: megismerem; szöszke szép haja leng a nyári fényben ő is látta Lenint.
