Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1974-03-22 / 69. szám, péntek
« Kegyelettel emlékezünk A sátoraljaújhelyi kitörés 30. évfordulója Kegyelettel emlékezünk a szabadságharc internacionalista mártírjaira. 1944 elején, amikor már minden reálisan gondolkodó ember láthatta, hogy a tengelyhatalmak és csatlós államaik elveszítik a háborút, Magyar- ország Kállay- kormánya is mérlegel te egy, a Szovjetunió- rvml való külön békekötés lehetőségét. Ez persze, mit sean változtatott az ország börtöneiben és internálótáboraiban, embertelen bánásmódban ré*- szesülő politikai foglyok, kommunisták, antifasiszták és egyéb haladó szellemű rabok helyzetén. Miután Kál- layék e szándékát elárulták, a Harmadik Birodalom és a nyilaskeresztesek nyomására a kormány megbukott. Magyar- országot pedig 1944 márciusában megszállták a hitleri német hadak. A Horthy-fasizmus vezérkari főnöksége sátoraljaújhelyi különleges fegyintézetben magyar, szlovák, szerb, román, ukrán rabok, munkások, parasztok és értelmiségiek töltötték sokéves börtönbüntetésüket, amiért szembeszálltak Horthy rendszerének pribékjeivel, nem akartak szovjet osztály testvéreik ellen harcolni és ellenezték a nemzetvesztő háborút. Amikor ezek a rabok értesültek az ország megszállásáról, elhatározták, hogy nem várnak karba tett kézzel. Tudták, hogy a német fasizmus nem kegyelmez meg nekik. Szándékukat, amely szerint kitörnek börtönükből és csatlakoznak a Kárpátokban harcoló partizánokhoz, Vlaka- lics Milenkó szerb kommunista terve szerint valóra is váltották. A fegyházat vérontás nélkül elfoglalták, de a lázadás percek alatt a városban tanyázó magyar és német katonaság tudomására jutott. A fegyházat körülzárták, s gyilkos fegyver- tűzzel minden kijáratát elzárták. Mintegy hetven fogolynak így is sikerült egérutat nyerni, s a hegyekbe menekülnie. Néhány napos hajsza után azonban a túlerő legyőzte őket. ötvennégyet közülük már csak A sátoraljaújhelyi kitörés áldozatainak emléktáblája. halva vagy súlyos sebesülten szállították vissza a fegyház udvarára. Rajtuk kívül a vérbíróság még tizenegyet ítélt halálra a felkelésben való részvétel vádja alapján. A fegyház falán ma emléktábla hirdeti, mily drága árat fizettek szabadságunkért. SZÁRAZ JÓZSEF A kiváló termékek bemutatója Prágában Prágában minden esztendőben megrendezik a legjobb gyártmányok kiállítását. A kiállításon szakemberek bírálják el, hogy melyik gyártmány felel meg a legjobban a műszaki és az esztétikai követelményeknek. Kétségtelen, hogy a rendezvény egyidejűleg a gyártmányok javítására ösztönzi a tér melőket. Ebben az évben nyolcadszor zsűrizték a versenybe bejelentett, 1973-ban előállított termékeket. A trösztök vezérigazgatóságai, valamint a cseh és a szlovák ipari termelőszövetkezetek szövetségei összesen 397 gyártmányt jelentettek be a versenybe és a kiváló jelzést 27 nyerte el. A kitüntetett gyártmányok között szerepelnek a Stará Tu- ra-i Chirana egészségügyi műszerei: a hatcsatornás Chiracard 600 T jelzésű eiektrokar- diográf és a Javorina II. típusú besugárzó készülék. A topoľča- nyi Mier n. v. összerakható lakószobabútorának, a žilinai Slo- vena női kötött ruhaanyagainak, a Tatrasvit konfekciós gyártmányainak, a Nový Bor-i üvegkészletnek vagy a napajed- lai Tatra célszerű játékainak bizonyára sok csodálója akad a Prágában megnyíló kiállításon. Azonban önkéntelenül felvetődik a kérdés, hogy ezekkel a korszerű és nagyon várt árucikkekkel mikor találkoznak a fogyasztók a piacon is. — km — Új szovjet úszódaru A Szovjetunióban Bogatir elnevezéssel új tengeri úszódarnt készítettek, amely a haditengerészetben is felhasználható, ť daru különböző jellegű és súlyú teher ki- és berakására alkalmas, nem csupán kiépített kikötőben, hanem bármilyen körülmények között. Hasonlóképpen alkalmas terhek átrakására egyik hajóról a másikra, kikötőben és nyílt vizen. A tengeri úszódaru igen könnyen mozgatható és működtethető. Növekvő gondoskodás A bratislavai Szlovák Vörös- kereszt egyre nagyobb mértékben é6 egyre szélesebb körben gondoskodik azokról az idősebb emberekről, akiket betegségük, vagy az életkorukkal járó gyengeség ágyhoz kötött. A gondozónők tábora további 140-nel gyarapodik, hogy segítséget nyújthassanak a társadalom támogatását igénylő nyugdíjasoknak. A nyugdíjasok mindennapi életét gazdagabbá teszik dunai hajókirándulásokkal, vagy autó- buszkirádulásokkal, a tavaszi és az őszi időszakban, több mint 100 nyugdíjas — midenekelőtt az SZLKP érdemes dolgozói és funkcionáriusai, az ellenállási mozgalom tagjai és a Szlovák Vöröskereszt funkcionáriusai — számára kétheti üdülést biztosítottak a topofčiankyi üdülőben. Igen sikeresek és közkedveltek azok a rendezvények, amelyeken jogászok, orvosok és nyugdíjbiztosítási szakemberek Adnak felvilágosítást • nyugdíjasoknak. „TÁRSUNK A ROKKANT“ írta: Melicher József, a Rokkantak Szövetsége Központi Bizottságának vezető titkára Az idén már tizenötödször ünnepeljük meg a Rokkantak nemzetközi napját, s velünk együtt ünnepelnek azokban az országokban, ahol a rokkantak tagjai a FIMITlC-nek, azaz a testi fogyatékos és a munkában megrokkant dolgozók nemzetközi szervezetének. Az ünnepségek idei jelszava: Társunk a rokkant. Ennek a jelszónak igazán nagy jelentősége főleg nálunl^ a szocialista országokban van, hisz elég csak megemlíteni: hazánkban alkotmány, sok-sok törvényerejű rendelet biztosítja a jelszó igaz értelmét. Vegyük legalább futólag szemügyre, hogy milyen kedvezményeket, előnyöket biztosít társadalmunk azok számára, akiknek egészségi állapota megrendült. Teljes egészségügyi gondozást, ápolást, megfelelő segédeszközöket, motoros jármüvek vásárlása esetén anyagi hozzájárulást kapnak. A ZTP és a ZTP/P igazolványok kiadásával bizonyos előnyöket élveznek a vásárlásból, az utazásnál. Rendszeres szanatóriumi és gyógyfürdői gondozást kap az arra rászoruló. A rokkantak nemzetközi napjának ünnepségeit rendszerint az első tavaszi napot, március 21-ét követő szombaton, vasárnap szoktuk megrendezni. Ez egy kicsit azt is jelenti, hogy a rokkant számára új élet kezdődik, amikor társadalmi összefogással és segítséggel lehetőséget biztosítunk számára a munkába való beilleszkedés, a társadalmi életben való érvényesülés terén. Napjainkban a technika szüntelen fejlődése lehetővé teszi, hogy a termelésben, a szolgáltatások terén, a hivatali munkában is érvényesülhessenek a rokkantak. A század első felében még talán meglepő volt ilyesmi. Ma természetes. Minden munkaszakaszon, minden munkahelyen találkozunk rokkantakkal. Ez így helyes, ez így jó a rokkant és a társadalom számára is. Azonban tudatosítanunk kell, hogy még a legtökéletesebb technikai fejlődés sein oldja meg önmagától a rokkantakról való gondoskodás problémáit. Ez a társadalomtól, annak szerveitől függ. Két fontos tényező szabja meg a rokkantak munkába és társadalmi életbe való bekapcsolásának lehetőségét: a lakás, a közlekedés. Tavaly a legsúlyosabb rokkantak, vagyis a kocsival közlekedő, majdnem mozgásképtelen rokkantak számára Hrabynovban olyan intézetet létesítettünk, ahol nemcsak lakást, egészségügyi és szociális gondoskodást biztosítunk számukra, hanem megfelelő munkát is. Hasonló intézetre, intézetekre nagy-nagy szükségünk van. Sokkal több kellene. Külön probléma azonban a rokkantak megértése. Ez olyan kérdés, melyet most, a rokkantak nemzetközi napja alkalmával újra azok elé szeretnénk terjeszteni, akik tehetnek valamit a rokkantakért. Nekik, és mindenkinek szeretnénk megmondani, hogy a rokkantakról való gondoskodásnak, a rokkantak megértésének azért nagy a jelentősége, mert soha, senki sem tudja, tudhatja előre, hogy egy balszerencsés napon, amikor munkába megy, véletlen baleset következtében nem rokkan-e meg. Gondolkodjunk el azon, milyen a rokkantak élete, de tegyünk is valamit azért, hogy könnyebb, szebb legyen. Ezzel bizonyítjuk, hogy társunk, igaz, méltó társunk nekünk, és ugyanolyan társai vagyunk mi, nekik. ILLÉS BÉLA:* A Duna-parton Meggyőződésem, hogy aki egész életét egy Duna-parti városban vagy Duna menti faluban tölti, az sem tud mindent a Dunáról, sőt a dunai halászok, meg a dunai hajók matrózai sem ismerik minden oldaláról a ml nagy folyamunkat. Csak az tudja igazán, hogy mii jelent — milyen nagy és milyen gazdag, milyen színes — a Duna, aki hosszú évekig, évtizedekig távol volt tőle, és csak álmában látta viszont, hol ritkán, hol igen gyakran. Álmunkban a Duna, mikor nagyon messzi vagyunk tőle, és nagyon vágyunk utána, egyszer olyan, mint egy fiatal, fürge, átlátszó vizű hegyi patak, máskor meg valóságos óceán, amelynek partján állva látni nem lehet, csak sejteni a másik partot. Az álom százféle alakban hozza elénk, egyik álomkép sem hasonlít a másikra, és mégis valamennyi kép a Dunát mutatja, azt a Dunát, amelyik ott folyik valahol Budapest mellett. A Dunát, amelyről gyerekkorunkban azt tanultuk, hogy aki sokáig és hiába vágyik utána, az nagyon jól tudja, hogy milyen ízük van a könnyeknek. Akit hosszú betegség kínoz, előbb-utóbb rákap az orvosi szakkönyvekre. Akit hosszú időn át gyötör a honvágy, az minden oldalról kitanulmányozza elméletileg is ezt a betegséget. Egy könyvben azt olvastam, hogy a honvágy a hazai ételek íze utáni vágyakozás. Másutt azt, hogy visszavágyás az ifjúságba. Egy költő barátom, aki huszonkét esztendős korában került el Magyarországról, és negyvenegy éves korában halt hősi halált Spanyolországban, azt erősítgette, hogy ő csak az akácvirág illata után vágyik. Egy ízben Dél- Ukrajnában, a Szovjetunióban, amely olyan jó fogadott anyánk volt, hogy édesanyának is mesébe illően jóságos lett volna — Dél-Ukrajnában egy akácerdőben sétáltam vele — a költővel. A fákon csodálatos, aranyzománcos fehér virágfürtök himbálóztak. Barátom magához ölelt egy virágos ágat, a virágokba temette arcát, és sokaig-sokáig állott mozdulatlanul. Mikor az ágat elengedte és felém fordult, szeme könnyes volt. Mikor megszólalt, hangja tompa volt, színtelen. — Nem igazi akác! — mondotta. Más alakban ugyanezt a csalódást éltem át én, aki 1931- ben (amikor már tizenkét esztendeje voltam távol Magyar- országtól), egy ízben hosszú autóutat tettem Németországban, hogy lássam a Dunát. Kár volt a fáradságért! Az a Duna nem az igazi Duna, legfeljebb valami távoli rokona. Németországban a Duna csak egy folyam. Szép, nagyon szép, de hát sok szép dolog van a világon) ... Nem ez után vágyakoztam. Ki egy sírdomb után vágyik a távolból, ki egy kert, egy asszony, egy gyerek, egy másutt sehol fel nem található alkonyat után vágyik, ki maga sem tudja, hogy mi után vágyik, de azért nagyon-nagyon meggyötri a vágyakozás. Én az újpesti Szúnyog-szigetre vágytam, a Margitszigetre, a Lágymányosra és Csepelre. A Duna akkor a távoli édesanya volt. Most, hogy pár napig haragudnunk kelleti rá az árvíz miatt, én úgy haragudtam, ahogy a fiamra vagy lányomra haragszom, amikor haragudnom kell rájuk: azt akarom, hogy haragom segítségükre legyen. A Duna nem volt hálás hozzám a nagy-nagy szeretetért. Feltűnően barátságtalanul fogadott, amikor végre-végre viszontláttam. Pedig én sokat tettem ezért a viszontlátásért. Három és fél esztendőn át meneteltem Moszkvától Kispestig, és tíz napig tartott az út Kispesttől a Margithíd pesti híd- főjéig.^ És ez a menetelés nemcsak hosszú volt, de nagyon nehéz is. Huszonkét kiló terhet cipeltem a hátamon és a vállamon, és nincs mérleg, amelyik meg tudná mutatni, hogy milyen nehéz volt útköz- ban a szívem. Hisz nem mérföldkövek, hanem tömegsírok, romba dőlt városok, porrá égett falvak szegélyezik a megtett utat. De végül mégis elérkeztem a Dunához! 1945. január 18-án. * Ma 78 éve született. Illés Béla (Jász Dezső felvételei Déli tizenkét óra tájt egy szétlőtt német tank mögött feküdtem, a piszkos havon. A tank mögül óvatosan kémleltem Buda felé. A fejem fölött ágyúgolyók visítottak, a felszabadító Vörös Hadsereg lőtte a fasiszták állásait. Buda szürke volt és fáradt a szennyes hótakaró alatt, és még szürkébbnek láttam és szomorúbbnak, amikor felvillant a rosszul álcázott ellenséges ütegek torok- tüze. A fasiszták Pestet lőtték. Sok mindenre gondoltam akkor, de (hogy, hogy nem) az nem jutott az eszembe, hogy az ólomszínü senki földje, amely a mi állásainkat elválasztotta a németekétől, és amelyen sötétzöld és fekete foltok voltak a csonttá fagyott holttestek, hogy ez a néma, százszor veszedelmes terep, amelynek szélességét szemmértékkel igyekeztem megállapítani —r a Duna jege, azé a Dunáé, a sokszor megálmodott, az igazi Dunáé. Amikor az eszembe jutott, egy másodperc tizedrészére elérzékenyedtem. Többre nem volt időm. Egy német gránát a közelembe csapott le. Behúztam a fejemet, és a hideg földre lapultam. Valaki megfogta az egyik csizmámat. Dühösen fordultam hátra. Nemcsak szemem, a revolverem is hátranézett. Nem volt szükség a revolverre. Haragudni sem kellett. Inkább csodálkozni. Egy asszony kúszott mögém. Nem tudom, fiatal volt-e vagy öreg, csak azt tudom róla, hogy sírt. Sírva nyögött ki egy mondatot, amelyről bizonyosan azt hitte, hogy orosz mondat, és amelyet egy orosz sem érteit volna meg, vagy ha igen, azt is csak úgy, ahogyan én értettem meg a sírós szavakat: szívvel. A síró asszony kenyeret kért. Hátizsákomból kivettem egy tégla alakú orosz katonakenyeret. Az asszony nem akarta elfogadni. Az ajándék olyan nagy volt, hogy nem mert hinni ebben a nagy, nagy váratlan szerencsében. Szinte rá kellett kényszeríteni az ajándékot. Most magához ölelte a szögletes, száraz fekete kenyeret. Ügy tartotta, mint anya a beteg gyerekét, és a fekete kenyérre sűrű könnyek hullottak. Egy szót sem szólt a szegény asszony, de én megértettem a ki nem mondott szavakat, a könnybe fulladt szavakat. Az égő várost siratta, a halott embereket, és azokat az élőket, akiket nem talált meg az életet adó, százszor áldott fekete, szovjet katonakenyér. Ismét gránát robbant a közelben. Mozdulatlanul kellett feküdnöm. Csak a kiégett tank falát láthattam, az eltakarta előlem a világot. De most már nem is kellett látnom a Dunát, tudtam, hogy a költőnek igaza van: a nagy folyó hullámai hazánk könnyei... Nagy tettek idején az embernek nincsenek nagy szavai; És mégis-mégis én ekkor fogadalmat tettem, és a fogadalmat nagy szavakba öltöztettem: mindent-mindent el fogok követni, hogy a Dunát tápláló könnyek ne a fájdalom köny- nyei legyenek, hanem örömkönnyek.
