Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-10 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
MEGOLDÁST KERESVE.. Olajkonferencia Washingtonban • Következtetések, prognózisok • Válság a válságban HINT A-PALINT A .. Richari Nixon, az Egyesült Államok elnöke ez év január 9-én azzal a felhívással fordult Franciaország, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság Olaszország, Hollandia, Norvégia, Kanada és Japán kormányához, hogy február 11-én Washingtonban külügyminiszteri szintű értekezletet tartsanak, amelynek napirendjén az energiaválsággal összefüggő kérdések állanának. Köztudomású tény, hogy az olajválság rendkívül érzékenyen érinti a kapitalista országok gazdasági helyzetét, a kőolaj árának szüntelen emelkedése alapjaiban rengeti meg a kapitalista világ valutáris rendszerét és árpolitikáját, ugyanakkor kíméletlen konkurrenciaharcot. eredményez. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államokat szintén kényes helyzetbe hozták az energiaválság fejleményei, relatíve előnyösebb helyzetbe került, mint Japán és nyugat-európaL szövetségesei, hiszen kőolajszükségletének jelentős részét saját és az arab országokon kívüli forrásokból fedezi. Ehhez járul az a körülmény, hogy a kőolaj kitermelésével, szállításával és feldolgozásával foglalkozó nagy monopóliumok jelentős része az amerikai tőke befolyása alatt áll. Ezek a monopóliumok természetesen kihasználják a felettébb bonyolult helyzetet, szinte „szervezik“ az energia- válságot, s így magától érthetően jelentős jövedelemtöbblethez jutnak. OLAJ-DZSESSZ [Tilmann rajza) Nixon elnök a nyugat-európai országokhoz és Japánhoz intézett felhívásán kívül „körlevelet“ intézett a gazdag olajlelőhelyekkel rendelkező országokhoz is, amelyben javasolja, hogy a washingtoni tanácskozást követően közös erővel oldják meg a felmerülő problémákat. A washingtoni értekezletre meghívott országok valóban a kőolajimportra építették rá energetika! rendszerüket, fgy például Franciaország évi 31973 millió frank (az ország behozatalának több mint egynegyede) értékben importál kőolajat, illetve kőolajból készült alapanyagokat. Hasonló a helyzet hozzávetőlegesen az előbb felsorolt többi ország esetében is. Tagadhatatlan tehát, hogy a kőolaj rendkívül jelentős szerepet játszik a fejlett kapitalista országok gazdaságában. Viszont csupán az Egyesült Államok, Nagy- Britannia és Hollandia rendelkezik „hazai“ olajmonopóliumokkal. Igaz ugyan, hogy Olaszországban, Franciaországban léteznek állami olajtársaságok, ám szerepük korántsem meghatározó a hazai szükséglet kielégítése terén. Az összes fejlett kapitalista ortzág több energiát fogyaszt, mint amennyit képes kitermelni, így például az Egyesült Államok energiaforrásainak százalékaránya világviszonylatban 19, a fogyasztás ugyanakkor eléri a 38 százalékot. Nyu- gat-Európa a világ energiaforrásainak négy százalékával rendelkezik, ezzel egyidejűleg az energiatermelés 26 százalékát fogyasztja világviszonylatban. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet mindenekelőtt az Egyesült Államok számára kedvező, hiszen a legmagasabb százalékarányban részesedik a kőolaj kitermelésében és feldolgozásában világviszonylatban, ugyanakkor az amerikai olajmono- pőliumok keze szinte mindenüvé elér. Az arab olajembargó villámcsapásszerűen mélyítette el a világpiacokon immár régebben fennálló komoly ellentéteket. Viszont igaz az is, hogy a szóban forgó embargó csak kevésbé befolyásolja a nagy nemzetközi monopóliumok helyzetét. Érdekes megjegyezni — mutatott rá az „Economist“ című angol közgazdasági lap —, hogy a Perzsa-öbölből ez év első hónapjában több tankhajó távozott teljes rakománnyal, mint az elmúlt esztendő hasonló időszakában. És mégis az angol olajfinomítókba és a benzinkutak tartályaiba kevesebb nafta és benzin került, mint 1973 januárjában. Ez arra utal, hogy az arab országok egyébként teljesen indokolt lépése bizonyos szinten többlet- jövedelmet eredményez a nagy monopóliumok számára. S ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen az említett monopóliumok többszörösen felemelték a benzin és a kőolajból származó termékek árát. Annak ellenére, hogy a gazdag olajlelőhelyekkel rendelkező országok mintegy megkétszerezték a kőolaj árát, a monopóliumok, a szállítással, feldolgozással és elosztással foglalkozó cégek még mindig busás hasznot élveznek. Nem véletlen, hogy Hans Friderichs nyugatnémet gazdaságügyi miniszter ez év január 17-én a Bundestagban több alkalommal is hangsúlyozta: bár több vizsgálatot folytattak a kőolaj áremelkedésének az ügyében, tnind a mai napig fennáll a gyanú, hogy a nemzetközi társaságok különböző gyanús ügyletekbe bocsátkoznak és kihasználják az energiaválság folytán kialakult helyzetei. Friderichs gazdaságügyi miniszter véleménye szerint ugyanis a „nemzeti ellenőrzés eszközei“ nem elegendők ahhoz, hogy teljes képet alkothassunk a manipulációk méreteiről. Jellemző, hogy a nyugatnémet miniszter kijelentését egyes nyugati nemzetközi politikai megfigyelők túl óvatosnak és enyhének minősítették. Az Egyesült Államok elnöke, miközben hivatalos megnyilatkozásaiban az egyensúly megteremtését hirdeti, szem előtt tartja azt a tényt, hogy a prognózisok szerint 1985-ben a kapitalista világ kőolajfogyasztásának el kellene érnie a 3900 millió tonnát, szemben az 1970-ben fogyasztott 1850 millió tonnával. A növekedési ütem tehát hozzávetőlegesen évi 10 százalék. Ezt a növekedést egyébként lehetővé tette az a tény is, hogy amíg az olajmonopóliumok a termelő országoknak rendkívül alacsony árakat diktáltak, addig más monopolista csoportok mind magasabb áron dobták piacra termékeiket. A kőolaj árának a visszaszorítása a termelő országokban ahhoz vezetett, hogy a második világháborút követően a kapitalista világban megváltozott az energiahordozók (szén — kőolaj) aránya. így például 1945-ben az energiatermelést 60 százalékban biztosította a szén és 25 százalékban a kőolaj. 1971-ben ez az arány 21:54 százalék a kőolaj javára. A fennmaradó részt a vízi erőművek, földgáz, atomerőművek stb. szolgáltatják. Ennek tulajdonítható, hogy a fejlett kapitalista országok szinte „ordító“ aránytalanságokat engedtek meg maguknak a kitermelés és a felhasználás szintjén. így például az Egyesült Államok 473 millió tonnát termelt 1971-ben és ezzel szemben 715 millió tonnát használt el. A nyugat-európai termelés 22 millió tonna, a felhasználás 652 millió tonna. Ugyanakkor a „legforróbb“ helyzet Japánban alakult ki, amelvnek önálló termelése nincs és fogyasztása 1971-ben elérte a 220 millió tonnát. Ezzel szemben a közel-keleti arab országok 804 millió tonnát termeltek és 54 millió tonnát használtak fel, míg a többi afrikai ország termelése 281 millió tonna, a felhasználás 45 millió tonna. Az olajválság természetesen érezteti hatását pénzügyi vonatkozásban is. Viszont jellemző, hogy amíg az Egyesült Államok, Japán, a Német Szövetségi Köztársaság és a skandináv országok fizetési mérlege közösen a tervezett 10 milliárd dollár többlettel szemben csupán 5 milliárd dollárt mutat ki, addig Nagy-Britannia, Olaszország, Franciaország és a Benelux államok fizetési mérlege hiányos. A kapitalista országok stabilitását alapjaiban rengeti meg az árpolitika ingadozása. Az „Enterprise“ című amerikai lap egy előrejelzést tett közzé, amely szerint a kőolaj árának emelkedése az alumínium árának 120, a cement árának 30, az acél árának 60, az üveg árának 40, a szállítás árának 33 és a vegyi alapanyagok árának 180 százalékos emelkedését eredményezheti a közeljövőben. Viszont tény, hogy az árak évek óta — az arab olajembargót megelőzően is — szüntelenül emelkedtek. így azután a nyugati propaganda hiába tesz olyan kísérleteket, hogy az árak emelkedő tendenciájáért az arab országokra hárítsa a felelősséget. Az Egyesült Államok javaslatai magától érthetően az imperialista monopóliumok érdekeit védik. Nyilvánvaló tény, hogy a világ országainak MONOPOLISTÁK KALENDÁRIUMA (Kersin rajza) új energiahordozók feltárására kell összpontosítania figyelmüket. S ezekből tulajdonképpen akad bőven. Az atomenergia, a szénkészletek hatékonyabb kihasználása, a víz energiája, a tengerek energiája, a geometrikus energia, a kőolaj racionálisabb kihasználása, mind-mind mérhetetlen forrásokat rejt magában. A kapitalista országok, az olajmonopóliumok azonban féktelen profit- hajhászásukban megfeledkeznek ezekről. Francia- ország kivételével valamennyi fejlett kapitalista állam elfogadta Nixon meghívását. Hiszen attól tartanak, hogy az arab példa ragadóssá válhat. Ugyanis tény, hogy a világ nyersanyagkészletei néhány országban összpontosulnak csupán. Az alábbi felsorolás nem tartalmazza a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság készleteit. A réz túlnyomó többsége Chiléből, Peruból, Zambiából és a Zaire Köztársaságból kerül a világpiacra. A cink 70 százalékát Malaysia, Bolívia és Thaiföld adja, míg az ólom 60 százaléka Ausztráliából, Mexikóból és Peruból származik. A nikkelnek több mint 50 százalékával Oj-Kaledónia és Kuba rendelkezik. Nem titok, hogy a kőolajbehozatalra szoruló kapitalista országok a felsorolt nyersanyagokból sem önellátóak. Éppen ezért a nagy óvatosság, a félelem. Nem szólva arról, hogy az amerikai statisztikusok szerint az Egyesült Államok 1985- ben. a 13 „stratégiai“ fontosságúnak nevezett nyersanyag közül kilencből jelentős behozatalra szorul majd, beszámítva a bauxitot, a vasércet és a cinket. PIACI HELYZETKÉP aki bírja marja!... [Neues Deutschland) (Junge Welt) Nixon meghívásának nyugati sajtóvisszhangjából is kitűnt, hogy a nyugat-európai országok képviselői nem szívesen utaznak Washingtonba. A legmesszebb természetesen Franciaország ment, amely nem fűz reményeket a tanácskozáshoz, hanem inkább saját kétoldalú egyezményeire támaszkodik. Várható azonban, hogy a világpiacon hamarosan még élesebb konkurrenciaharc veszi kezdetét a nyersanyagokért. Ám nem feledkezhetünk meg arról a rendkívül lényeges momentumról, hogy a nyugati világ energiaválsága a kapitalizmus általános válságának a szerves részét alkotja. S mint ilyen, a monopolkapitalizmus objektív produktuma, a monopóliumok harácso- lásának szülötte. S ez a folyamat az elkövetkező időszakban nem csupán az energetika, hanem a kapitalista gazdaság egyéb területein is megmutatkozik majd. 1974. II. 10. 8
