Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-10 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
A TERMÉSZETTUDÓSOK TÁRSADALMI FELELŐSSÉGE 1974. II. 10. 3_ (A TANULMÁNY ELSŐ RÉSZE A VASÁRNAPI ÚJ SZÓ ELŐZŐ SZÁMÁBAN JELENT MEG) A tudomány humanista hagyományai és a mai imperialistaellenes harc Ahogy a tudományos módszertan területén a természetkutatók támasza évszázadokon át az ösztönös, természettörténeti materializmus volt, úgy a tudósok világnézete is régóta a hagyományos természettudományos humanizmus alapján formálódik. A humanizmust meghatározott filozófiai, etikai, politikai nézetek és elvek összességének és egyszersmind a társadalmi harcban elfoglalt, meghatározott politikai álláspontnak tekintjük. A humanizmus eszméi sajátos értelmezést kaptak a természettudományban. A természettudomány humanista elvei a természettudományoknak és a műszaki tudományoknak a társadalomban elfoglalt objektív helyzetéből fakadtak, minthogy e tudományok társadalmi funkciója a termelés szolgálata, szakadatlan haladásának biztosítása, a természet erőinek és anyagainak elsajátítása az emberi gyakorlat szükségleteinek kielégítése érdekében. Ugyanakkor a kutatók humanizmusának szubjektív forrásai is voltak. A tudósok világnézete a társadalom haladó filozófiai, etikai, jogi, politikai és esztétikai nézeteinek hatására formálódott ki. A haladó tudósok soha nem tartották távol magukat a társadalmi problémáktól, koruk szükségleteiből, a társadalmi erők harcától. A természet objektív törvényeinek feltárásával ftgyszersmind igyekeztek terjeszteni a tudást a nép között, felhasználni ezeket a törvényeket az emberek javára, a munkafeltételek megkönnyítésére. Ebben fejeződik ki a tudósok és a dolgozó tömegek alapvető érdekeinek egysége, és ez a természet- tudományos humanizmus alapja. Nem véletlenül él a néptömegekben ősidőktől fogva az a mély meggyőző dés, hogy a tudás és a jó között felbonthatatlan szövetség van. Ám a természettudományban mindig létezett egy másik tendencia is. A kizsákmányoló osztályok mindig korlátozták a tudomány szabadságszerető lendületét, humánus törekvéseit. Különösen ellentmondásos jellegű a ludományos eredmények tőkés felhasználása. A burzsoázia abban a mértékben segíti elő a tudomány fejlődését, amennyire az osztályuralmát erősíti, biztosítja profitjainak növekedését. A kapitalizmusban bizonyos tudományos felfedezéseket, melyek felhasználása valamilyen okból nem előnyös a monopóliumoknak, szándékosan befagyasztanak. Előfordul, hogy a laboratóriumok azt a feladatot kapják, hogy dolgozzanak ki egy eljárást valamely termék minőségének rontására vagy élettartamának megrövidítésére. Olyan gyógyszerek technológiáját, amelyekre minden ország betegeinek szükségük van, eltitkolják — indok a monopolprofit. Hogy a fogyasztóra rásózzák az árut és legyőzzék a konkurrenst, élelmiszergyártó «égek cikkeikbe élénk színű szintetikus festékeket kevernek, holott ezek sok esetben károsak az egészségre, ft kapitalista trösztök bűnös könnyelműséggel kezelik a készítmények el- lenői'zését és kipróbálását. A szomorú nevezetességű Talomid altatószer sok szörnyű tragédia okozója lett, mert azok az asszonyok, akik szedték, torz gyermekeket szültek. A tudomány eredményeinek a reakciós erők által az emberiség ellen való felhasználása már régóta aggodalmat keltett a haladó természetkutatókban. Erre V. I. Vernadszkij ismert szovjet geokémikus már 1922-ben felhívta a figyelmet: „Nincs messze az az idő, amikor az ember kezébe kapja az atomenergiát, azt az erőforrást, amely lehetővé teszi, hogy úgy alakítsa életét, ahogy akarja ... Képes-e az ember felhasználni ezt az erőt, a jóra irányítani, nem pedig önmaga elpusztítására ...? A tudósoknak ... felelősséget kell érezniük felfedezéseik követelményeiért. Munkájukat össze kell kapcsolniuk az egész emberiség jobb megszervezésével.“ (V. I. Vernadszkij: Tanulmányod és beszédek. II. köt. 1922. 3. old.). A tudósoknak a tudományos és műszaki vívmányok politikai felhasználásáért való felelőssége olyan kérdés, mely ma különösen fenyegető formában merül fel. A tudomány tőkés felhasználásának ellentmondásai korunkban nagyon kiéleződtek. Lenin többször hangsúlyozta, hogy „a politikai reakció az egész vonalon az imperializmus lényegéhez tartozik." (Lenin összes Művei. 30. köt. Budapest 1971. L59. old.) Ez a reakció a burzsoá társadalom életének minden oldalára kiterjed, behatol a laboratóriumokba és az egyetemekre, hatással van a tudósok elméjére, tevékenységüket alárendeli az uralkodó osztály embertelen törekvéseinek, kiforgatja és eltorzítja a tudomány céljait. Éppen az imperializmusban minőségi ugrás következett be az antihumánus tendenciák virulenciájában: a malthusiánus fecsegés gázkamrákká változott, a nacionalista gőg népirtássá, az elaggott reakciósok minden új, haladó iránt táplált gyűlölete radioaktív stronciummá. Természetesen a tudomány rohanó léptekkel tovább halad útján, mélyebben hatol be a természet titkaiba, egyre újabb eszközöket hoz létre az emberek munkájának megkönnyítésére. De a mai kapitalizmusban a társadalom életének militarizálása végzetesen rányomta bélyegét a tudósok tevékenységére is. Azelőtt a műszaki újításokat és felfedezéseket eleinte rendszerint békés célokra használták fel, és csak azután kerültek háborús alkalmazásra, ezzel szemben korunk sok nagy felfedezése elsősorban a rombolás eszközévé, háborús fegyverré vált. A burzsoá természetku- tatók egy, a humanista hagyományokat lábbal tipró részének az imperializmussal való szégyenletes szövetsége deformálja a tudomány igazi rendeltetését, megrontja a tudósok lelkét. Bertold Brecht Galilei élete című filozófiai drámájának a szerző e szavakat adja hőse szájába: „Idővel talán mindent felfedeztek, ami felfedezhető, s haladásotok mégis csupán az emberiségtől való eltávolodás lesz. A szakadék közietek és az emberiség között egy szép napon talán akkora lesz, hogy egy új felfedezés miatti diadalkiáltásotokra az iszonyat általános jajkiáltása lesz a válasz.“ Ezek a sorok mintegy fényt vetnek arra, miért keletkezik a tőkésországokban egy monopolista körök által támogatott tudományellenes mozgalom — antitudomány. Ez igyekszik a tudományra, a tudósokra hárítani a felelősséget azon veszélyekért, amelyek a tudományos felfedezések imperialista alkalmazása következtében fenyegetik az emberiséget, mint ahogy a ludditák a gépekben látták a tőkés kizsákmányolás forrását. Akadnak tudósok, akik megpróbálják valahogy igazolni a humanizmussal való szakításukat. Közöltük van Jordan ismert német fizikus, aki szív- vel-lélekkel szolgálta a náci rezsimet, és még 1935-ben nyíltan védelmezte a háborút mint természeti jelenséget. Ma Jordan ugyanilyen nyíltan fellép a természetkutatók humanista célkitűzései ellen. Például arra való hivatkozással „nyugtatja meg“ kollégáinak nyugtalan lelkiismeretét, hogy a mai tömegpusztító fegyverek semmivel sem rosszabbak, nem erkölcstelenebbek a középkori kézíjnál, és az emberek megszokják majd őket a küszöbönálló háborúkban. Holott világos, hogy itt nem arról a szofisz- tikus vitáról van szó, hogyan „erkölcsösebb“ meggyilkolni az embert, hanem arról, hogy ki kell rekeszteni a termonukleáris háborút a társadalom életéből! Bár a burzsoá kutatók humanizmusa korlátozott jellegű, ma ez is hatékony erő a békéért, a tudomány emberellenes felhasználása ellen vívott harcban. Azonkívül e humanizmus korlátozottsága a kapitalizmus körülményei között dolgozó egyetlen természettudósnak sem róható fel személyes bűnéül, ezt mindenekelőtt objektív osztályok határozzák meg. Nincs kizárva, hogy sok polgári tudós a következetes természettudományos humanizmus segítségével fokozatosan eljuthat a munkásosztály ideológiai-politikai álláspontjához, a marxizmus—leninizmushoz, amely örökségként átvette a múlt humanizmusának legjobb demokratikus és szocialista elmeit, és minőségileg új színvonalra emelte ezt a humanizmust. A tudomány mai nagy jelentőségének megértése sok olyan tudóst is együttműködésre késztet a következetesen antiimperialista erőkkel, aki mégnem fogta fel a marxista — lenlnista világnézetet. Ma, amikor ez a feladat, hogy irreverzibilissé tegyük a nemzetközi porondon elért pozitív változásokat, amelyek a szocializmus békeoffenzí- vájának köszönhetők, igen fontos a tudósok összefogása az imperialista reakció, a militarizmus és a szolda- teszka azon törekvésével szemben, hogy zavarossá tegyék a tudomány forrását, emberellenes célokra használják fel a tudományt, visszafordítsák az enyhülés folyamatát. Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a tudósok Pugwash-mozgalma. A tudomány haladásának objektív követelménye az, hogy a természet- kutatók világméretekben egyesítsék erőfeszítéseiket. Ez visszatükröződik azokban az egyezményekben is, amelyeket az utóbbi időben kötöttek különböző társadalmi rendszerű országok, így a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. A tudósok nemzetközi együttműködése az enyhülés körülményei között nemcsak a tudomány további haladásának az eszköze, hanem a békés egymás mellett élés objektív alapjai megszilárdításának egyik fontos tényezője is. Néha a szűkkörű szakosodás negatív következményei akadályozzák a tudóst abban, hogy világosan megértse társadalmi felelősségét. A szakosodás szükségességét a tudományos és műszaki ismeretek volumenének rohamos növekedése diktálja. A tudósnak ahhoz, hogy tanulmányozza szakmáját, ne legyen dililetáns, egy szűk területre kell összpontosítania figyelmét és tehetségét, tudatosan ügyelve arra, hogy ne forgácsolódjék szél. Bemard Shaw alkalmazta azt a szellemes hiperbolát, hogy a specialisták hamarosan mindent fognak tudni a semmiről. A túlságosan szűk szakosodás olykor azzal jár együtt, hogy a tudós gyermeki ártatlanságú tájékozatlanságot árul el az emberi tevékenység más szféráiban, vagy — ami még rosszabb — azt, hogy híresztelésekből, divatos szólamokból, pontatlan információk alapján ismeri ezeket. Ebben az esetben felmerül az a veszély, hogy felelőtlen és köny- nyeimű döntéseket hoznak akkor, amikor egy természettudományos vagy mérnöki probléma túlnő saját keretein, és az emberi tevékenység más szféráit is érinti. Napjainkban a tudós társadalmi tekintélye, elsősorban a szocialista társadalomban, igen nagy. S ez nagy felelősséget ró a tudósra, különösen akkor, amikor ítéleteiben és értékeléseiben átlépi a tisztán szakmai tevékenység kereteit. Sajnos, ezt a felelősségérzetet teljesen elvesztette Szaharov akadémikus, akinek múltbeli tudományos érdemeit a szovjet állam nagyra becsülte. A tudományos tevékenységtől eltávolodva, szakítva a haladó orosz tudományos értelmiség hagyományaival és népünktől idegen, tudományellenes „elméletek“ ideológiai befolyása alá kerülve, Szaharov akadémikus a feszültség enyhítésének politikája ellen is fellépett, az izraeli agresszorok oldalára állt, és lényegében támogatta az ellenforradalmi chilei juntát, amely lábbal tiporja mindazokat az emberi szabadságjogokat, amelyekért Szaharov állítólag síkra szállt. Ezzel kapcsolatban a „L’Unita“ című lap helyesen jegyezte meg, hogy az ilyen állásfoglalás fel kellene hogy nyissa azoknak a tőkésországokban élő embereknek a szemét, akik Szaharovot komoly embernek tartották, mert így végső soron kiderül, kivel van dolgunk. A tudósok új, fiatal nemzedékének át kell vennie az idősebbektől a tudomány humanista hagyományait és eszmei fundamentumát. Különben tragikus szakadék keletkezik, amelyet „Max Born komplexusnak“ nevezhetnénk. Max Born nemcsak nagy fizikus, hanem igaz humanista tudós. Hogyan történhetett, hogy két tanítványa — Teller és Jordan“ az anti- humanízmus táborába került? Erről Born keserűen írja: „Nagyszerű, ha az embernek ilyen okos és tehetséges tanítványai vannak, s mégis azt szerelném, ha inkább bölcsek volnának, mint okosak. Valószínűleg az én hibám volt, hogy csak kutatási módszereket tanultak tőlem és semmi többet.“ (Die Humboldt Universität Gestern — Heute — Morgen, Berlin 1960. 9L old.) Born beismerése fl- Syelmeztetéa mindazoknak, akik a tudományos utánpótlást nevelik. Az ifjúságnak a humanizmus szellemében, a tudomány nagyszerű hagyományainak szellemében való nevelése a tudósok idősebb nemzedékének nagy fontosságú feladata. Együtt a munkásosztállyal Az élet igazolja annak a marxista—leninista tételnek helyes voltát, hogy a tudósok a maguk módján, nemcsak a proletariátus osztályharcának eszméiből kiindulva, hanem saját tudományukoh keresztül is a munkásosztály oldalára állhatnak. Csak a munkásosztállyal együtt érhetik el a természettudósok azt, hogy kutatási céljaik és eredményeik valóban humánus jellegűek legyenek, hogy az ember javára használják fel őket. Nem véletlen, hogy a tudomány antihumánus, imperialista felhasználása elleni harc, amelyet valamennyi ország haladó természetkutatói vívnak, összekapcsolódik a társadalom szocialista, tervszerű átalakításáért folyó harccal. A proletariátus mint osztály és élcsapata — a komunista párt — érdekelt abban, hogy szilárd szövetségre lépjen a természetkutatók széles köreivel a békéért és a társadalmi haladásért, a környezet ésszerű fel- használásáért, a szocializmusért vívott általános demokratikus, antiimperialista harc jegyében. E feladat csak a tudósok társadalmi szerepének, működése sajátosságainak, világnézetének, eszmei hagyományainak és fejlődése tendenciáinak marxista elemzése alapján oldható meg jól. B'igyelembe kell venni többek között azt is, hogy a természetkutatók helyzete a mai burzsoá társadalomban igen ellentmondásos. Egyfelől, munkafeltételeit, szükségleteit, életmódját, hagyományait, szokásait és kiváltságait tekintve sok tudományos dolgozó objektíve és szubjektíve közel áll a burzsoáziához. Ez gyakran mes- sianisztikus illúziókat, elit hangulatokat,. a kiválasztottság érzését kelti, sok tudóst eltávolít a népétől. Ugyanakkor a tudósokat mint bérmunkásokat sújtja a tőkés kizsákmányolás, a tőke, a maga önző céljaira használja ki a kutatók tehetségét és tudását, munkájukat alárendeli a nyerészkedés céljainak, a konjunktúra szeszélyeinek, az alkalmazás és elbocsátás tőkés feltételei viszontagságainak. Annak idején Marx azt írta, hogy csak a munkásosztály „alakíthatja át a tudományt az osztályuralom szerszámából népi erővé, alakíthatja át magukat a tudósokat... a tőke szövetségeseiből a gondolat szabad szószólóivá! A tudomány csak a Munka Köztársaságban töltheti be igazi szerepét!“ (Marx és Engels Művei. 17. köt. Budapest, 1968. 510. old.). A tudománynak mint a történelmi fejlődés kvintesszenciájának egyetemes jellege csak a munka maximális társadalmasításának feltételei között, a szocialista társadalomban érvényesülhet. A szocializmus véget vet annak az állapotnak, amikor a tudósok munkája csak mint a tőkés profit gyarapításának eszköze részesül társadalmi elismerésben. Ma tudatosan realizálódnak mindazok az ösztönös szocialista tendenciák, amelyek a tudományban rejlenek, s így a tudósok szükségképpen felismerik a társadalom kommunista átalakításának szükségességét. A burzsoáziától eltérően a munkás- osztály mint a társadalmi haladás döntő ereje rendkívül érdekelt a tudomány maximálisan szabiid fejlődésében, hiszen, írta Engels, „minél kíméletlenebbül és elfogulatlanabbul jár el a tudomány, annál inkább összhangban áll a munkások érdekeivel és törekvéseivel.“ [Marx és Engels Művei. 21. köt. Budapest, 1970. 293. old.). A dolgozó osztályok birtokukba veszik a tudományt, a felhalmozott ismeretek egész gazdagságát, hogy felépítsék a kommunizmust, és végül megoldják a szellemi és a fizikai munka ellentéte felszámolásának történelmi feladatát. K. Tyimirjazev, a kiváló orosz tudós egykor ezt írta: „A demokráciára támaszkodó tudomány, a tudomány által erős demokrácia és mint e szövetség jelképe — az elmúlt századokban szinte ismeretlen jelenség — a tudomány demokratizálása — íme, ez a jövő prognózisa.“ [K. A. Tyi- mirjazev: Tudomány és demokrácia. Moszkva 1963. 374. old.) Ez a prognózis realizálódik ma a szocialista országokban. A szocialista országoknak tapasztalatai, amelyeket a tudománynak a széles tömegek javára való felhasználása terén, a tudományos eredményeken alapuló ésszerű népgazdasági tervezés terén, a tudományos alkotómunka ösztönzése és támogatása terén szereztek, fontos tényező a világ természetkutatói világnézetének és társadalmi állásfoglalásának kialakításában. Irta: JURU ZSDANOV, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja
