Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-03 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
leopárdot még soha i és neki sem jutott n apró megnyilvánu- csok mellett felküdt, kélni magamat, ki- yeremmel gyöngéden ísetleges fájdalomtól avrlnec nem slmogat- t és most sem ért a ndezeket magának a ízta: „Ha megérteim ló, akkor minden fáj- ozok, ellentétben van gyávái.“ t Michalnak is meg- nélkül hallgatta őt — kérdezte végül. nk inni egyet —, ja- »ólintott és így föláll- izták a cipőjüket, fölléptek a lakásból, idben, ahol Michal la- í elsőosztályú kávéle amit abban a kocs- eléptek, mégis meg- 5 előtérben valami ré- ís, beszélt nagy han- nely a koszos padlón lellyezkedhettek a szé- álmokat kezdte Vav- Ha halászatról, vízről lányt; ha elsülsz, bo- modsz, bumm, bumm, n meg is hívta Vav- rre. Vavrinec fölállt, őt és Ismét visszaült a hangoskodó része- de nemsokára újabb — Zubelrec, kőműves- : első —, az első vi- harcoltam. — Leült s a másik kettő, vain közelebb tolták a ;k, de azonnal észre lenféle zagyvaságókat és Michal azonban ^pdal — vetette felé- íter, és folytatta az hangzottak nevetsége- ikább tragikusan. Va- rtás hangulata, vala- őlük! Vavrinec és Mi- arlangjaiban találták azonban hirtelen el- /esmester Vavrinelchez acskám, ha valaha is halat, mert attól csak ilébe. Vavrinec bólint, Zuberec a cimborájá- arancsoija. A fiú köz- i elő a poharakat és ecnek nyújtja, majd a 1 Zuberec, amikor a nka. — Valóban igye- nert testemmel a korízbe csobban... ogy csobban — kérdi a víz csobbanhat...?! — Hát nem láttad még, hogy eresztik a gödörbe a holtat? Mi? Nem tűnt még neked úgy, hogy amint eltűnik a koporsó a földben, utána mintha a föld is összecsukódna ... — Óóó, ne beszéljen erről — szakítja őt félbe az, amelyik szétöntögette az italt. — Igazad van — szól a másik —, a halál itt van közöttünk, minek még emlegetni is. Zuberec, kőművelsmester egy pillanatra meg- ütődik ezen, de aztán mintha meggyőződött volna róla, elneveti magát és húz egyet a pálinkából. Vavrinec felé fordul. — I, i, ízlik? — kérdezi nevetve. Vavrinec bólint, de egy szót sem szól. — Az ilyen pálinkával a lovat is be lehet törni, nem hiszed? — folytatja Zuberec. — Még nem is olyan régen vad lovakat vettem potom áron, amellyek bármilyen hevedereket is széttörték. Na és mit gondolsz, mit csináltam velük? Hahaha, fél liter ilyen pálinkát öntöttem a pofájukba és olyan szelídek lettek tőle, mint isten báránykát. Azután pedig olyan árat kértem értük, mintha elsőrendűek lettek volna, hahaha... A férfiak nevetnek és Vavrinecnek van ideje arra, hogy Michal felé bólintson. Fölállnak, elbúcsúznak és a csapszékhez mennek. Ujjúkkal egy üveg pálinkára böknek, fizetnelk és távoznak. Michal szobájában óvatosan fölnyitják az üveget, öntenek és egymással szemben állva, szinte egyszerre szólalnak meg: — Legyen köny- nyű a föld az öregeknek! Alkonyodik és az üvegből egyre fogy az ital. Néha szólnak két-három szót, cigarettájukról leverik a hamut stb. Csak hosszabb idő után, majdnem egy óra múlva válik összefüggőbbé a beszéd. Lehet, hogy azért, mert elmlékeikhez tértek vissza; először valamikori halászataikhoz. A neveket, a környék dombjainak, vizeinek elnevezéseit egyikük sem említi, csak ezek a szavak hallhatók: (első hang) —... igen, a víz még hideg volt, főleg hajnalban, szinte égette mezítelen lábainkat, gumicsizmánk pedig nem volt. Éppen akkor kaptak viszont leginkább a pisztrángok, emlékszel, milyen homályosan lehetett csak látni őket a sötét vízben? — És ismét csönd van néhány pillanatig, csak kor- tyolgatás és cuppogás hallható, majd később: (második hang) — ...jól emlékszem én arra, a víz olyan hideg volt, hogy kénytelen voltam fából egy kis tutajt összetákolni... De hiába volt az egész, a vad folyás, a hegyi patak árja olyan erős volt, hogy állandóan átcsapott, átfolyt a tutajon, s amikor ismét a fűzfához kötöttük, a tutaj merülni, süllyedni kezdett.... Hiábavaló igyekezet volt az egész, de legalább fölmelegedtem egy kicsit.... — Az első hang (Vavrinec) szólal meg ismét: — Az egészben az volt a legjobb, hogy mindjárt meg is ettünk mindent, amit fogtunk ... Gátlástalanul öltük meg a halakat, mintha fadarabok lettek volna azok... — A második hang (Michal) ezt még kiegészíti: — És az az illat, amikor lapulevélbe csavartan kezdtük kikaparni őket az izzó közül. .. Halványfehér hús, szúrós csontocskák. .. Már teljesen besötétedett és kigyulladt az éjjelilámpa, de az is csak azért, hogy látni lehessen a hamutartót, az üveget és a poharakat. Tulajdonképpen azonban minden más félhomályban van a szobában és sok tárgyról el lehetne mondani, hogy majdnem sötétben. —■ yereknyávogásra. Vagy: igombócokat is megszá- a fiatalok esznek ... íek a híreknek. Ismeri a i pletykát. Ott az egyik mit csinál a másik. S ákban is van némi igazak a napok, a hónapok, :önöt éves voltam, ami- irtem. Jó férjet kaptam, volt idősebb, mint én, ogy őszinte legyek, kissé Negyvenéves volt, ami- Jttem még sose volt nő- yban mindjárt észrevet- :seléd volt. A nőkről, és ilágáról annyit tudott, t én tudyk a dalai lámá- )gy van. Nem ivott, nem :t mondta, hogy még so- Az ábécét sem ismerőit, és sovány, mindig panaszkodott. Jó ember ik se ártott. Gyerekünk y ki hibájából, nem tu- igyon vágytam egy gyeak se lett. Mire a vénalt, Józsi felesége mór ozás korán. ;an peregtek az esemé- uram is meghalt. A el, melyre mindig pa- >zsi felesége Is ágynak el ezelőtt találkoztam >r már Ide költöztek. A •atlan volt, és előkészí?y? — kérdeztem, nt te. Senkim sincsen, ínyt már csak senkinek — mondta és kipanaszmabokor az udvarunkban, tavaly másodszor is kivirágzott — mondtam csak úgy mellékesen. Megértette. Hogy szerelemre gondoltam-e? Ámor már ebben a korban nem nagyon pazarolja ránk nyilait. Talán a magány . . . Vagy magam sem tudom. Másnap felkerestem őket. Józsival együtt mentünk be a felesége szobájába. Nehéz pillanat volt, megismételhetetlen. Azt hittem, menten összedől a ház, ránk szakad a tető, vagy a föld nyílik meg alattunk. De nem történt semmi. Csak felesége szemeiben a tehetetlen riadtság. Egy ideig néztük egymást, aztán elfordultam. Nem bírtam ki a tekintetét. És most? Az egyedüllét őrjítő. Kikezdi az idegsejteket. Senkim se volt. Hozzájuk költöztem. Mosok, főzök, takarítok rájuk, az asszonyt megetetem. megigazítom az ágyát, hogy nyugodtan aludjon, és hordom utána az ágytálat. A faluban Józsi rokonának tartanak, s nemegyszer hallom: „Ez aztán a rokoni“ Pedig nem tudják, mit érzek! Szeretnék Józsival nyugodtan egy takaró alatt feküdni, de köztünk áll ő a szívbajos rohamaival. Már arra gondoltam, megnyitom előtte a mennyország kapuját. Nem kellene se megfojtanom, se megmérgeznem. Csak három-négy napra megszüntetni a gondoskodást, elfelejteni beadni a gyógyszert. így talán mindhármunknak jobb lenne. De nem tudom megtenni. Hát ennyi volna. Egyszerű asz- szonytörténet ... De jöjjön, kísérjen el egy darabon. Tudja, szeretek ilyenkor az utcán járni. Ilyenkor májusban. Mintha Capriban sétálnék. Hogy voltam-e ott? Nem, nem, csak hallottam róla. Mióta Józsival vagyok, szeretem a falunak ezt az utcáját, és általában szeretek sétálni . . . — Na, mi az, testvér — szólal meg Vavrinec —, mit gondolsz, fogunk mi még valaha pisztrángokat? Mit gondolsz, fogunk mi még? — Hát — sóhajt föl Michal —, nehéz azt megmondani, nehéz azt megjósolni... 1 — De te még szeretnél, mondd, szeretnél, ugye? — unszolja őt Vavrinec. — Nem is tudom. Nem akarlak becsapni, de valóban nelm tudom — szól Michal. — De mondd meg az igazat, pisztrángot, azt még tudnál fogni... Na, mondd meg, tudnál? — Pisztrángot? Tudnék... Biztos, hogy tudnék, nem felejtettem még azt el, s ha egy kicsit mégis, az első magától repülne a kezembe. .. — Ű, milyen jó nekem — szól Vavrinec. — Tudod, Michal, mondok neked, elárulok most neked valamit... Nagy gondolat ez, vagyis jobban mondva, nagyságban elsőrendű... Figyelsz? Elárulom ezt neked, mert az unokafivérem vagy, de azért is, metrt valamikor együtt halásztunk... Hallgatsz engem? — Miről van szó? — Tudom azt, hogy lehet megfeledkezni a halálról, hogy legalább néha, hogy lehet teljesen megfeledkezni róla... Nem hiszed? — Mondd! — Arról van szó — kezdi Vavrinec —, hogy tudom, miként lehet leggyakrabban az időn, a téren, az anyagon és önmagunkon kívül érezni magunkat... Érted? Az időn, a téren, az anyagon és önmagunkon kívül érezni magunkat... Például így: mondjuk, azt kérdezed tőlem, hogy Vavrinec, mit elszel ugyan te a legszívesebben? Azt felelem, hogy kenyeret, húst, hagymát és más zöldségféléket.... A válaszom után, ha jó ember vagy, kenyeret és hagymát, húst és zöldséget teszel elém és magamra hagysz... Nem szoktam telezabálni magam, de míg nem lakom jól, addig mintha az időn, téren, anyagon és önmagamon kívül lennék.... — Egyszerű felejtés ez az egész — szól Michal. — Várj csak, hogy mennyire nem egyszerű fellejtésről van szó, megértheted, ha hangsúlyozom azt, amit előtte mondtam. Szereted például azt, ha a nő a hajszálaid közt matat? Gyakran ülsz a karosszékbe, az asszony mögéd áll és a hajszálaid közt kezd matatni. Nem mondhatjuk azt, hogy ez neked egyszerűen csak jő. Azt sem mondhatjuk, hogy egyszerűen csak elfeledkeztél magad körül mindenről és magadba süppedtél, ha mindez így is van, nem, mégsem lehet azt mondani. Inkább igaz az, hogy az időn, téren, anyagon és önmagadon kívül találtad magad, s megfeledkelztél a halálról is... Michal az asztal fölé hajol, fölemeli az üveget és önt. A cseppek az asztalra fröccsennek, s az egyik az égő cigarettacsikken sistereg föl. A kezek a pohár után nyúlnak: — Semmi újat nem mondtál nekem, mert a halált nem elfelejteni, de eltávolítani, megszüntetni kell... — Érts már meg — könyörög Vavrinec —, én csak azért belszélek a feledésről, mert a feledés az már fél siker ... így gondoltam ezt... A két példa, amit említettem arra, hogy miként érezheti magát az ember az időn, téren, anyagon és önmagán kívül is és így miként győzheti le magában legalább egy pillanatra a halált, nem a legjobbak közül való, inkább másodlagos bizonyítékoknak nevezném... Egyszerűen csak meg akartam mondani és sokkal meggyőzőbben is bei lehetne bizonyítani: az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor hirtelen az időn, téren, anyagon és önmagán kívül találja magát. Mindez a boldogsággal, vagy a jó tetteink után érzett örömünkkel, a haláltól való szörnyülködésünkkel, a csodálkozásunkkal, rémületünkkel, a megértéssel, az orgazmussal, a hirtelen halállal, a megszületéssel szorosan együtt jár... összegezve, azt az állapotot, amelyben akkor érezheti magát .z ember, a jónak is nevezhetnénk. Tehát netm is a nirvána, az abszolútum ez, de az eksztázis, a metempszi- hózis és a transzcendencia sem... Azért beszéltem néked, barátocskám, erről az állapotról, mert létezik... Nem jelenti viszont mindez azt, hogy ilyen állapotban hasonló esetekben és hasonló körülmények között kell kerülnöd, mint én... Igen, az ilyenfajta j ó-nak, az ilyenfajta örömnek végtelenek, kimeríthetetlenek a lehetőségei ... Tudd meg hát, egy valami olyan különös dolognak világítottam meg előtted az elvét, amit én a jónak nevezek, s amelynek segítségével ezen a világon, a téren, az időn, az anyagon és önmagunkon kívül helyezhetjük magunkat. .. — Köszönöm! — szólal me|g Michal. — De ugyanúgy, ahogy a legtisztább költészetnek is megvannak a maga hibái, ami természetes is, hiszen milyen naivak lennénk, ha azt hinnénk, hogy a nők, imádatunk alanyai például nem járnak vécére, ugyanígy a te elméletednek is megvan a maga hibája, hiszen, ahogy már mondtam, nem győzi le a halált... — Igazad van — szól közbe Vavrinec —, d* megkísérli ezt. — Igen, megkísérli... Melgisszák az utolsó pohár italt is, s a poharakat leborítják. — Berúgtunk? — kérdi Michal. — Be — mondja Vavrinec. — De mindezt csak az öregünk emlékére... — Hogy örülne nekünk, ha tudná, miként igyekeztünk legalább a halálban megmenteni őt... — Ha élne, nem engedte volna! Tulajdonképpen ez a beszélgetés utolsó mondata, mert Vavrinec és Michal hirtelen elalud. tak a mély karo'Sszékben, s csak az éjjelilámpa világítja melg őket részben, de az is inkább azokat a tárgyakat, amelyeket megérintettek: « poharakat, az üveget, a két hamutartót, gyufát és a cigarettát. Alszanak, vagy eddig már meg is haltak, de az tulajdonképpen majdnem ugyanaz. Csak a nap keljen föl és nyugodjon le rendszeresen. TÖTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSA Könözsi István felvétele
