Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-03 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
mert eszembe jutott, hogy életemben nem símogattai még ki a gyöngédség ilyt lásából... Szorosan a ré tehát elég lett volna elti nyújtani a karomat és tei megsimogatni őt... Az való félelmében azonban \ ta meg akkor a leopárdc cigaretta égő végéhez. M következőképpen magyar; azt, hogy az ember halam dalom, amit magamnak ok az ember aszkézis utáni v< — Vavrinec ugyanezeke ismételte, aki megszakítás és ette a virslijét. — Mit fogunk csinálni? — Gondolom, lemehetné vasolta Vavrinec. Michal 1 tak az asztal melllől, fölht vették a kabátjukat és ki Azt, hogy abban a negyí kott, nincsenek valamilyei házak, tudta Vavrinec is, c mában látott, ar ^,-ybe b ütötte őt: füst, gőz, zaj. A; szeg, lehet, hogy notoriki gon egy szalmaszálhoz, ar feküdt. Még csak el sem t ken, amikor egy másik az rinecnek magyarázni: — álmodsz, elszalajtasz egy csáss, fia lövöldözésről ál győzni fogsz... — Rögtö rinecet a csaphoz egy sö úgy tett, mintha követné a helyére. A férfi eltűnt gek egyik csoportjában, három állt, meg előttük: mester vagyok — szólt a2 lágháborúban Perzsiábán Vavrinec és Michal mellé, lamivel fiatalabbak, szint« széküket. Énekelni kezdte lehetett venni, hogy mint hordanak össze. Vavrinec meglepődött. — Perzsa n< jük Zuberec kőművesme; éneklést. Egyáltalán nem sen ezek a dalok, sőt, in lamiféle ismeretlen szerta miféle mágia sugárzott bel chal mintha ősapáink b volna magukat. A férfiak hallgattak. Zuberec, kőmű\ hajolt: — Figyelj csak, fi ülni fogsz, soha ne egyél szomjazol... — súgta a fi kérdezni akar valamit— de hoz fordult: — ör.~ - p vetlenül a zsebéből! húzza önt. Az italt először Zuber többinek is. — Sietnem kell — szó csontjait is átjárja a pálii keznem kell mindenneJl, r porsó már csakhamar a \ A cimborái nevetnek. — Miért mondod azt, h az egyik —, amikor csak V avrinec kiszáll a vonatból, bőrönddel a kezében a dohánybolthoz megy és cigarettát vesz. Nem gyújt rá azonnal, mert ki kell térnie az embertömeg elől. A lépcsők fellé veszi inkább az útját, eltűnik a föld alatt, s a peron alatti átjárón keresztül rövid idő múlva az állomásépület elé jut. Itt habozni kezd. Trolibuszra, autóbuszra vagy villamosra is szállhatna, de mert hirtelen nem tud dönteni, gyalog indul el. „Járok egy kicsit, megmozgatom a csontjaimat..— gondolja. És így egész addig megy az aszfaltjárdán, mígnem befordul a parkba. Körös körül senki, csak maga előtt lát két férfit: valószínű munkások. Magas pléhdobozokon ülnek egymással szemben és gázlámpás ég előttük. A gázlámpás fölött egy háromlábú állvány, valószínű öntöttvasból, s az állványon bogrács. Vavrinec közelebb lép és látja, hogy a bográcsban víz forr. „Forróvíz“, gondolja, „valódi forróvíz“. Hirtelen kedvet érez ahhoz, hogy hozzájuk üljön és csak úgy otthoniasan megszólítsa őket. „Hát maguk?“ — ejti ki a száján. Azoknak megmozdul a fejük, s jól megnézik őt, mintha valakit fel akarnának benne ismerni. — Virslit akarunk főzni.. .1 — szűri ki a fogai között az idősebbnek látszó férfi, s mindketten, akár egy jő viccen, nagyot nevetnek, Vavrinec nem lepődik meg ezen, előveszi a cigarettáját és megkínálja őkelt. Azok minden gátlás nélkül vesznek belőle, majd az egyikük kiemeli a gázlámpást a háromlábú állvány alól, rágyújt és tüzet ad a másik kettőnek is. — És téged, mi szél hozott erre? — kérdezi az a másik, amikor észreveszi Vavrinec bőröndjét. — Temetésről jövök — feleli Vavrinec. A válasz nem érinti őket különösképp, csak nem fürkészik tovább Vavrinecet. Ismét a forrásban levő vízbe bámulnak, s néha kifújják magukból a füstöt. Vavrinec megérti, hogy a velük való beszélgeltés befejeződött, megkerüli őket és tovább folytatja útját a parkon keresztül. Száz lépés után megáll és körülnéz. Még mindig látja őket, amint a forrásban levő víz fölé hajolnak, de a tüzet és a bográcsot már csak odaképzeli. „Nem is sajnálkoztak, s a részvétüket sem nyilvánították,“ gondolja. És e>z így jó, mondja magában, valóban így jó. Szomorú képet vágva azt is megállapíthatták volna, hogy az ember még csak fejlődésének kezdetén áll, amit halandósága bizonyít. De ugyanezt ki is bővíthetjük: az a tény, hogy halandóak vagyunk, azt bizonyítja, hogy az ember fejlődésének még csak a kezdetén áll. Nem marad tehát semmi más hátra, mint sajnálkozni afölött, hogy nem hárommillió évvell később kezdtünk el élni... Vavrinec mosolyog, s mivel már kiért a parkból, az utcán a legközelebbi villamos- megállóhoz siet és felszáll. Háromszor csöngetett, míg kinyitódott unoka- fivérének, Michalnak az ajtaja. — Én! Bemehetek? Michal kitárja az ajtót és Vavrinec belép. Bőröndjét a fogashoz állítja és leveti a cipőjét. — Mit csinálsz? — kérdezi Vavrinec. — Virslit főzök — feleli Michal —, megéheztem. — Virslit? — Igen! Mi van ezen csodálkozni való? —■ bámul Michal. — Honnét jösz! — tette hozzá néhány pillanat múlva. — Temetésről — szólt Vavrinec —, meghalt a nagyapánk. — Az öregünk? — hitetlenkedik Michal. — Mikor, hogyan ...? Vavrinec azonban nem válaszol, leveti a kabátját és papucsot húz a lábára. A folyosóról a szobába lép, az asztalhoz ül és cigarettát vesz elő. — Van valami innivalód? — kérdezi Michalt. — Nincs, az nincs — szól amaz —, csak virslivel kínálhatlak meg ... — Nem kell! — Beszélj hát! — Mit? Mindent elmondtam már! — Mikor halt meg? — kérdezi Michal. — Négy nappal ezelőtt. Hirtelen és egymagában ... A táviratot az én nevemre küldték és megjegyezték, hogy értesítselek téged is. Nem voltál itthon, így hát egyedül indultam el... Igazoltalak... Michal kimegy a kicsi konyhácskába, hallani, amint elzárja a gázt és a forróvízből a tányérra emeli a virslit. Egy kiskanál mustárt és két szelet kenyeret tesz még mellé. Az illatozó étellel tér vissza. — Bocsáss meg, ennem kell — mondja. — Kár, hogy nem kérsz ... — Egyél! Csak egyél... Michalt lekötötte az evés, Vavrinec pedig a cigarettáját figyeli, főleg azt, hogy nő rajta a hamu. „Ha a tüzes végéhetz érnék, lehet, hogy a mutatóujjam is hamuvá égne,“ gondolja és szinte kényszerét érzi annak, hogy ezt megtegye, de nem mozdul. „Arra emlékeztet ez az egész,“ gondolkodik tovább, „mikor az állatkertben meg akartam simogatni a leopárdot, Julo Sloboda illusztrációja történet asszonytörténet. Nem olyan érdekes, mint a nagy embereké, de ha akarja megírhatjaRendhagyó volt az életem. Valahogyan nem úgy alakult, ahogy általában másoké szokott. Anyám valami lappangó betegségben sorvadt el, apám a kocsiról esett le, úgyhogy részben nyomorékká vált, s nem volt asszony, aki másodszor hozzámenjen. így lényegében asszony és férfi nélkül maradt a ház. Tizenhét éves voltam, amikor úgy döntöttek, férjhez kell mennem. Kell a férfi a házhoz, mondogatták a rokonok, a végtelenségig nem támaszkodhattok ránk és az ismerősökrei Engem nem nagyon kérdeztek. Tanyán abban az időben, ezer- kilencszáztizennyolcban, nem nagyon szokták kikérni a véleményét annak, aki férjhez megy. Nem felejtem el azt a napot. A tavasz már korányárba ment át. Szépen sütött a nap, és akácillatot hozott a szél. Apámmal a konyhában voltunk. — Holnap meglátogat a vőlegényed — mondta apám minden beve-> zetés nélkül. — Légy kedves hozzál A bejelentés váratlanul ért, bár mór gondoltam ilyesmire. A tányér majd kiesett a kezemből. De aztán erőt vettem magamon, és megkérdeztem: — Ki lesz az? — Nem hiszem, hogy Ismered ... A faluból való. Molnáréknál szolgál. Azt mondják, jóravaló ember. Ennyi volt az egész. Apám többet nem mondott. Vártam a másnapot. Amikor megjelent, nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem, hogy apámék valami ötigsetudszámolni legényt szereznek, s íme itt áll előttem egy Igazi férfi. Széles mellű, erős karú, a naptól, széltől barna a bőre. öt-hat évvel lehetett idősebb, mint én. Szombat volt, és másnap, vasárnap is eljött. Aztán rendszeressé váltak látogatásai. Szombaton és vasárnap mindig eljött. Pontos volt, mint a svájci óra. Ha tehette, segített a gazdálkodásban, a ház körül. Dudorászott, vagy fütyült, amíg dolgoztak. Minden lassan megváltozott körülöttem. Apám is visszanyerte jókedvét. — Gyerünk, Pista bácsi — szokta mondani apámnak. — Csináljunk még valamit! De ahogy mondta, mindig engem nézett. És ez így ment minden héten — egy éven keresztül. Boldogok voltunk, nagyon boldogok. Vagy csak én voltam az? Már az esküvő napját is megbeszéltük, amikor egy napon elmaradt. Rossz előérzet fogott el. Ügy éreztem, mintha minden üres lett volna, ápolatlan és elhanyagolt. Az egész világ, az udvar, s én magam is. — Biztosan valami közbejött — áltattam magam egész reggelig. — Biztosan, de estére már itt lesz! Itt kell lennie. Nem jött. És nem jött másnap, sem harmadnap. De még hír se jött felőle. Mikor aztán a következő szombaton se jött, apám bement a faluba. Tíz óra múlt, amikor megjött. Spicces volt, és levert. — Volt vőlegény, nincs vőlegény — mondta apám, s lehajtotta a fejét. — Azt mondják, ilyen nyápic gyereklánynak, minek még a férfi. De mást Is hallottam, s azt hiszem, ez a lé- nyegesl Molnárék, ahol szolgált, mindig a kedvében jártak. Most jött meg a lányuk valamilyen intézetből. Idősebb, mint te, és teltebb, asszonyosabb. Csak egy kicsit süket, meg a fejével is baj van. S az orvosok azt tanácsolták, mihamarabb menjen férjhez. Józsit szemelték ki vőlegénynek, hogy szakadna rájuk az ég! Ha elveszi, rászáll a vagyon, és nem kell szolgának lennie, ö tarthat szolgákat. GyóRcy : buktam. Egy elhagyott szeretőt akkor kikopottnak tartottak. Különösen, ha már úgy álltak, mint mi. Két év múlva találkoztam velük újra. Egy vásáron. Lomhán fogták egymás kezét, úgy sétáltak. Hanyagul, ráérősen, mint akiknek semmire sincs Ez pedig nagy érvl Egyike a legnagyobbaknak. Különösen éreztem magam. Egyet billent velem a szoba, és valami furcsa hangulatba kerültem. A második csapás akkor ért, amikor meghallottam, hogy a házasság létrejött. Nem akartam elhinni, hogy minden befejeződött. Érveket, és ellenérveket sorakoztattam fel magamban, támadtam és védekeztem, bár ennek már semmi jelentősége nem volt. Voltaképpen csak most fogtam fel teljes egészében, mi is történt velem. Ágynak dőltem, s úgy éreztem, felordít tizennyolc évem minden fájdalma. A tények lebunkóz- tak. Tudtam, az ismerősök előtt is elgondjuk, csak arra, hogy minél ha- nyagabbul lóbálják a kezüket. Rájuk támadtam. Észrevették szándékomat, s lefogtak. Két pofont kaptam a csendőröktől, s ezt apóm otthon még eggyel megtoldotta. Fel, álá járkált a szobában, szidta a világot, no, meg engem. Feleseltem és sírtam, de nem haragudtam apámra. Haragom már rég elpárolgott. Csak szomorúság maradt a helyén. Havonta egyszer, vagy kéthavon- ként bementem a faluba. Volt ott egy rokonom, hozzá mentem. Hallottam a híreket, örültem minden balsikerüknek. Hallottam például, hogy az öreg Molnárné kikötötte, amíg ő él, a fiataloknak ne legyen gyerekük, ö nem kíváncsi a g' még a szilvás mólja, amit örültem ezekr falut, ismeri 1 ember tudja, talán a pletyk ság . . . Aztán futott az évek. HÜS2 kor eljöttek é Tizenöt évvel vénlegény, s h tutyi-mutyi. 1 kor elvett, eK vei. Ezt az ág tem. Tanyasi i a nők -^lkiv mint r_ °myi1 ról: tudom, h( dohányzott, as se volt részeg te. Alacsony ’ a gyomrára ] volt. A légyn« nem lett. Hog dóm. Pedig ni rekre. És Józsiékn asszony megh túl volt a váli Aztán gyors nyék. Az én gyomra vitte naszkodott. Jť dőlt. Három év\ Józsival. Akk( találkozás vái tetlen. • — Hogy vaj — Ügy, mi! Mert az asszc lehet nevezni kodta magát. — Az orge
