Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-24 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor: ARCOK, KÉPEK, EMLÉKEK 1974. II. 24. Április ©lején, amint felszikkadt a hóié a hegyi utakon, hátizsákkal a vállamon elindultam haza­felé. Pőstyén határában, a Lipótvár felé vezető országúton egy földimmel sodródtam össze. Há­zunkat az utolsó légitámadáskor bombatalálat érte, mesélte együttérző, óvatos szavakkal. Az utolsó években annyi baj és keserűség ért, hogy fel se vettem az új csapást, mintha földim valami távoli, engem alig érintő eseményt tett volna szóvá. Lipótvárig egy orosz katonai terepjárón zötykö- lődtem, az állomáson sikerült felkapaszkodnom az első induló vonatra, öreg este lett, mire hazaér­tem. Kiderült, hogy a kár nem olyan tetemes, a ház lakható maradt, csak a tetőzete sérült meg s az ablakok javát betörte a légnyomás. Néhány nap múlva a feleségem is megjött a hegyekből két kislányommal. Együtt voltunk me­gint régi otthonunkban, s kezdődő új életünket még a tegnap gondjai, szívszorongató nehéz emlé­kek kísérték. Vajon kihez volt irgalmas a sors, kit hoz vissza ebek harmincad jára jutott otthonába — ezzel a gonddal feküdtünk le, s ezzel ébredtünk. Negyvenegy tavaszán meghalt az anyám, egy esztendővel később, egy fagyos februári délutánon eltemettük az apámat is. önmagával meghasonlott, a világgal hadakozó vénember lett, irtózott az új­ságoktól, átkozta az életet, melyből kiveszett a tisztesség, az ember becsülése, az a méltóság, amelyben hitt, a lét értelmét látta. Szerettem volna, hogy tiszta öntudattal élje meg a felszabadulást, de a múló évekkel megbékéltem a halálával, legalább nem szenvedte át velem a várakozás gyötrelmeit. Még egyre reméltem, szikrányi hittel még egyre reménykedtem, a véletlenek csodájában bízva, az­tán szembe kellett néznem a valósággal: elhur­colt fivéreim egyike sem tért haza, elpusztította őket sorra a gyűjtőtáborok pokla. És ottmaradtak az asszonyaik és gyerekeik is. Mihail Szamojlov Május közepén egy szovjet tisztet szállásoltak el nálunk. Őrnagyi rangja volt, és úgy emlékszem, Mihail Szamojlovnak hívták. Magam előtt látom kissé görnyedt alakját, sovány, beesett arcát, szá­jába csüngő szőke egérbajuszkáját; az első pilla­natban hátországi felcsernek tartottam, olyan lom­ha volt a járása, tiszthez nem illő a testtartása. A hanyag külső, a civiles lomhaság azonban me­rőben ellentétben állt az emberrel, akit megismer­tem. Az udvarunkban kenyeret és konzerveket rako­dó katonák mondták, hogy parancsnokuk a had­test egyik legkiválóbb tisztje, többször is megse­besült, sokféle nyavalyát átvészelt, és van egy tu­cat kitüntetése. A frontújságban gyakran szerepelt a neve, regényt lehetne írni arról, hogyan esett fogságba, és kivégzése előtt hogyan sikerült visz- szavergődnie csapattestéhez. Nem, egyáltalában nem festett harciasnak, a bátrak legbátrabbjának, iskolakönyvekbe kívánkozó legendás hősnek ez a rekedtes hangú, kopott hajú, kopottas zubbonyú katona. Kefét régen látott csizmáiban sem volt rangosság — azért emlékezem ilyen élénken erre, mert mindig émelyítő viszolygás élt bennem, ha tükörfényes nácicsizmát hallottam csattogni vala­hol. Mihail Szamojlov ott állt a könyvszekrényem előtt, amikor beléptem a szobába, hogy üdvözöl­jem. — Szép könyvei vannak — mondta elismerően. — Véletlenül maradtak meg, ahogy engem is csak a véletlen tartott meg. Vendégem fordította németre a szót, amikor a könyvek közt felfedezte a müncheni Kurt Wolff és a berlini Malik Verlag kiadványait, köztük Gorkij Ff>ma Gorgyejevét és drámáit, Szeráf imovics, Konsztantyin Fegyin és Fagyejev regényeit. Barátságosan nézett rám, mintha régtől ismerne. Szemlátomást meglepte, hogy a húszas évek nagy orosz regényeinek német fordításai sorakoznak a polcokon. — Nem félt, hogy baja esik, ha ezeket a szovjet könyveket felfedezik? — Jó helyen voltak — mosolyogtam rá. — Egy hétpróbás gárdistánál, akinek fogalma sem volt arról, mit adtam át neki megőrzésre. — Nem jó a tűzzel játszani — mondta elkomo- rodva. — Igaz, minden a véletlen dolga. Örüljön, hogy megmenekült. És a családja? — Megvagyunk mind, már mint a szűkebb csa­ládom. De a fivéreim odavesztek. — Deportálták őket? — Volt, aki már itt pusztult el. — Még hazajöhet valamelyikük. Ne adja fel a reményt. Hitetlenül ráztam a fejem. Nem élt bennem ilyen remény. Minden okom megvolt rá, hogy ne áltas­sam magam. Éjszakákon át gyötröm magam, ki ho­gyan halt meg, éber álmaimban beszélek velük, szólítom őket, és nincs felelet. Olyan ez, mint a pergőtüzek kínja, az első világháború emléke — de nem, ez gonoszabb gyötrelem, a halálomig kí­sér és mindennap feladja nekem a kérdést: vajon ilyen bűnökre létezhet megbocsátás? És mindig ta­gadnom kell: nem! Sem az én megbocsátásom, sem a másoké nem hozhat tisztulást, és senki sem adhat nekik felmentést életünk szörnyű perében, amíg odaát, a másik oldalon, a bűnüket maguktól messze taszító vétkesek közt meg nem indul a tisztító tűz munkája! — Magának bizonyára nincs ennyi rossz emléke — pillantottam újra az őrnagyra. Árnyék hullt az arcára, meg kellett éreznem, hogy valami sebét érintettem. — Leningrádi vagyok — felelte. — Civilben egy leánylíceumban német nyelvet tanítottam ... Ta­lán már hallott valamit a leningrádi ostromgyűrű­ről, az éhségblokádról. Ott halt meg a feleségem, meg a lányom. Az apám is — folytatta olyan arc­cal, mintha minden izma és ina kővé keményedatt volna... Esztendők múlva egyszer Helsinkiből repülőgé­pen jövet fent a magasból láttam az ágyútölcsére­ket, a vastól meghasgatott földet a város határá­ban, a pulkovói csillagvizsgáló táján. Azóta bizo­nyára eltűntek a tölcsérek, behegedtek a föld se­bei, de vajon eltűnhettek-e a szíven ejtett sebek? A Piszkarjovi temetőben, ahol a holtak százezrei­nek csontjai porladnak, azóta szünet nélkül szól a Leningrádi szimfónia. Sosztakovics az ostrom ideje alatt írta fagyos pincelakásában, és az éhha- lál rémségével küzdő, fagyott ujjú zenészek ját­szották először a Filharmónia hangversenytermé­ben. Az elmúlt évtizedek során sok verset és regényt olvastam a Hős Város ellenállásáról, láttam képe­ket és filmeket, mégis a legmélyebben Mihail Sza­mojlov sorsa kavart fel, talán mert olyan szemé­lyes annak a csendes esti beszélgetésnek az emlé­ke. Alighanem túlzott érzékenységgel reagálok mindenre, felesleges érzelmesség él bennem, hiá­ba próbálnám takarni, eltitkolni. De ez az érzel­messég — akár a szenvedés — tanulságot is ad­hat, hogy a megértést, az emberi kapcsolatokat örökké keresnünk kell, amíg képesek vagyunk em­lékeket őrizni magunkban, s amíg agyunk sejtjei szét neun bomlanak ... Azóta tudom, ami akkor, azon az estén csak sej­tésként fordult meg a fejemben, hogy mi volt ven­dégem legendás bátorságának táplálója. Gyötrel­me® képek, kínzó emlékek. Az ostromgyűrűbe fo­gott város rettentő szenvedése. Családja, rokonok és barátok, ismerősök és ismeretlenek lassú seny- vedése. Halál, ezer, tízezer és százezer halál. — Ha leszerel, visszamegy Leningrádba? — kér­deztem. — Csak oda mehetek vissza. Ott vannak az én halottaim. Úgy hangzott ez, mintha azt mondta volna: ott élnek a halottaim. És igazat mondott volna, mert a halottaink mindaddig élnek, amíg emléke­zünk rájuk. — És mindazok után, amit átélt, tudna-e még német nyelvet, német irodalmat tanítani? Elfutott a pír, tapintatlan volt a kérdés. Vendé­gem meghökkenve nézett rám, csak nagysokára felelt: — Megértem, hogy kérdi... Soká gyötrődtem, vajon képes leszek-e rá... Nem tudom, de talán meg kell tennem. Csak azért, mert van egy másik német is, nemcsak a fasiszta fenevad. Fiatalok, akik talán nem is tudják, hogy volt egy Goethé­jük és Beethovenük. És Marx és Engels is néme­tek voltak. Mialatt ezt mondta és további neveket sorolt fel, a zene, a költészet, a filozófia német nagyjainak nevét, tovább kutatott könyveim között. Amikor egy Petőfi-kötetre bukkant, szomorú szemének tükre felfénylett. — Nagy költő, nagy hazafi volt ez a maguk Puskinja. Vacsora után kijött a konyhánkba. Szemes ká­vét, cukrot hozott, és megkérte feleségemet, főz­zön hármunknak jó erős feketét. Akkoriban így este felé igen népes volt a kony­hánk. Az utcánkban letelepedett Vojentorg eláru­sítónői sütötték nálunk apróra vágott új hagymá­val ízesített kolbászos rántottájukat, főzték fok­hagymás levesüket és elmaradhatatlan teájukat. Vendégünk a fekete mellett Puskin-verseket sza­valt, a Falut meg a Cigányokat. Lermontovot is tudott betéve. Akkor hallottam először Majakovsz­kijt, a Beszélgetés Lenin elvtárssal és a Szovjet útlevél című verseit. Amennyire visszaemlékszem, tanárosan iskolás volt az erősen hangsúlyozott versmondás, alig értettem, mégis jólesett, ahogy fülemet megütötte Mihail Szamojlov kopott, fény­telen hangja. Fellelkesített már a puszta gondolat, hogy íme: négy esztendeig tűzben és vérben gázol egy sokat megpróbáltatott szovjet ember, és ahogy ráköszön egy tiszta, békés pillanat, a gyűlölet sa­lakja lehull róla, költők nyelvével mond üzenetet, elmerül a szép és mély gondolatok áradó tavában. Talán akkor este éreztem meg igazán, hogy vé­ge a tébolynak, a vad és esztelen gyilkolásnak, mindannak a gyásznak és kínnak, amivel a fasiz­mus éveken át gyötört minket, és a kétségbeesés­be kergetett. Másnap vendégünk egy gyors kézszorítással bú­csút vett tőlünk. Sohase látom többé, de ha be­hunyom a szemem, recehártyámon megjelenik ko­pottan, és mégis oly megindítóan tisztán. Látom állán a sebforradást, melynek vörössége akkor még égett, látom gyűrött zubbonyát, fénytelen csiz­máit, és hallom fakó hangját is: Légy újra üdvöz, oh elzárt falusi zug Boldogság, alkotás és ihlet menedéke; Hol napjaim patakja elrejtőzve fut medrében, mely felejtés, békéi Különös, hogy legelébb ez a békeóhajtás jut az eszembe, amikor rá gondolok, csak aztán villan fel emlékezetemben Puskin keserű pátosza, hogy a Fa­lunak van lázadásra szító képe is: A földeken sovány, kisajtolt szolgahad Lihegve görnyedez az ostorszíj alatt Az irgalmatlan úr javára. Ha még él, bizonyára tovább tanít, és lehet, hogy ismét megnősült, mérnöknek készülő, elpusztult lá­nya helyett fia született. Azok a régen ütött sebek még ott élnek a lélek mélyén, de már nem sajog­nak olyan tüzes kínnal, nem keltenek többé égő haragot, mert az élet természetes rendle, hogy a gyász és bánat idővel megenyhüljön. Ügy képzelem, hogy esténként eljár egy otthon­ba, és ha felkérik, szívesen elszaval valamit. És bizonyára egyike azoknak az ezreknek, akik leve­leikkel felkeresik kedvenc öreg íróikat, talán a fia­talok valamelyikét is, Vinokurovot, Rozsgyeszt- venszkijt, és elmondják nekik, mi az, ami írásaik­ban tetszik, és mit kifogásolnak. És bizonyára egy- egy új verset is betéve megtanul a maga és mások gyönyörűségére, mert ez is hozzátartozik ahhoz, hogy az életét teljesebbnek és szebbnek érezze. Mr. Brown Ugyanebben a májusban egy másik katonaláto­gatóm is akadt. A világ másik feléből vetődött ide mihozzánk. Fiatal, alig harmincesztendős amerikai tiszt volt. Lehet, hogy nem Brown volt a neve, hanem Smith vagy csak Jack, minden családnév nélkül, egyszerűen Jack, ahogy a darling szólította tün­tetőén, kedveskedve. Kis dzsipjén jött Budapestről újdonsült felesé­gével, egy harisnyagyáros leányával, a darlinggal. Szomszédunk rokona volt a darling, Bécsbe utazó­ban egy napra megszakították itt nászútjukat. Ám lehet, hogy a harsány szépségű, erősen kifestett rokonlány csak szeretője volt a tisztnek. Nem fir­tattuk. Szomszédunk hozta át hozzánk a nászutasokat, hogy elbüszkélkedjen velük. Mr. Brown is megállt a könyvszekrény előtt. Az üveglapok mögött tetszetősen hatott a sok rozsda­barna, püspöklila, borsózöld és kénsárga könyvhát, a címek és nevek feketéje. Alighanem ez az ele­ven, ám csöppet sem vásári színesség kötötte le néhány pillanatra a figyelmét. Amikor felém for­dult, ünott szépfiú arcán az érdeklődésnek leghalvá­nyabb jelét sem fedezhettem fel. Egy szót sem vesztegetett a könyvekre, megjegyzés nélkül sar­kon fordult, és mosolyogva belekarolt a már kora délelőtt pillangószínes selyemben pompázó hitve­sébe. — Innék valamit, darling! — Azonnal, Jack! A darling a szatyrába nyúlt, volt benne whisky- palack meg pohár is. Talán elegáns krokodílbőr táska volt a szatyorrá degradált holmi, vagy feke­telakkos tasak-tünemény, de ebbe a leírásba csak a szatyor illik, kofák kezébe illő szatyor. Megkínáltak, mondván, hogy hamisítatlan skót pálinka, de elhárítottam. Ügy illett volna, hogy ón szolgáljak itallal, frissítővel, volt néhány üveg bor a házban, a Vojentorg bárisnyái hozták ellenszol­gáltatásul, hogy a konyhánkban edényeinket, lába­sainkat használták, ám csak igyák a magukét, ha fényes délidőben, ebéd előtt szeszre szomjaznak. Ahogy Mr. Brown poharát önelégülten felhajtot­ta, kedvem támadt, hogy vallatőra fogjam. Vajon mit ismer ez a frissen vasalt nadrágos, ró­zsásra borotvált, kisportolt testű amerikai az eu­rópai irodalomból? Mit csipegetett fel hallatlanul gazdag kincsestárából? Nem vártam, hogy Tolsz­tojt vagy Dosztojevszkijt emlegesse, azt sem, hogy Dante vagy Villon nevét fölényesen odavesse, any- nyit mégis biztosra vettem, hogy a nagy angolo­kat, Shakespearet, Dickenst, Thakerayt még az is­kolából ismeri, és a nagy szórakoztatók, Walter Scott, Josef Conrad regényeit élvezettel olvasta, és látott egy Shaw-vígjátékot, talán a Pygmaliont. Csalódtam: a nevek nem vertek visszhangot ben­ne. Felelet helyett csak legyintett, sietve újra te­letöltette poharát: — Az utolsó, ebéd előtt, darling. Otthon bizonyára jégkockákkal hűsíti az italt, de jéggel nem szolgálhattam. Szódánk sem volt, a friss vizet elutasította. Hát az otthoni amerikai irodalom? — próbálkoz­tam tovább. Ismeri-e Lewis Sinclair könyveit, ol­vasta-e valaha Walt Wittmann verseit vagy Poe Hollóját? Bizonyára nagyon furcsának találná, ha elmondanám, mennyi nagy költőnk ültette át ma­gyarra a Hollót. Ismét tévedtem: ezek a nevek sem mozgatták meg agya lomha sejtjeit. Még a kalandíró Jack London nevére sem figyelt fel. Tömény sötétség ült abban a szép fejében, sziklánál is keményebb, terméketlen, tömény sötétség. Vajon mi érdekelte ezt a civilizációtól gondosan tetszetőssé vasalt, ereje és kivételes helyzete tu­datától gőgös embert, akinek szemében — a gyor­san felhajtott három pohár szesz hatására — va­lami hideg és kegyetlen élesség fénylett. Ragado­zók néznek így zsákmányukra, s úgy éreztem, hogy mélységesen lenéz. Hát igen, rugby és ökölvívás, ez az én minden­napi programom, mondta a szeme, aztán természe­tesen ital és nő, pénz és üzlet, a biznisz — de könyvek, versek? Eh, merő unalom! Elég néhány képes magazin, egy izgalmas kalandregény. Nem faggattam tovább. Ott állt előttem pőrén, szelleme szegénységével, sivár testi tökéletesség­gel, mint egy pompásan karbantartott báb, akit megtanítottak járni-kelni, ütni és verekedni, pa­pagájmódra beszélni, de akinek agyát elfelejtették néhány szép gondolattal termékennyé tenni. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom