Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-17 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó
7] A „Watergate“ szó sok millió amerikai számára azonos jelentésű a „botrány“ szóval, mások számára viszont az amerikai fővárosban található egyik legértékesebb ingatlan-objektumot jelenti. Ezenkívül az irodákból és öröklakásokból álló hipermodern épületkomplexum a demokrata pártnak itt átmenetileg berendezett választási központjába történt betörés óta a Capitolium (kongresszus épülete) és a Fehér Ház mellett az egyik legnagyobb idegenforgalmi attrakció lett. Az elnökválasztási harc idején a demokrata párt a Potomac-folyó partján az elnöki hivataltól alig két kilométer távolságra épült két fényűző pompával megépített irodaház egyikének hatodik emeletén bérelt szobasorban rendezte be hivatalos helyiségeit. Az épületkomplexum többi részében 260, többnyire kiadott A Watergate — csábítja C5 turisták at szobával rendelkező szálloda helyezkedett el. A másik három úgynevezett lakosztályházban az egyszobás lakások ára időközben 50 ezer dollárra emelkedett! Sőt, egy „Penthouse“ — padláslakás — kilátással az egész tájra — a Watergate- ben már csak 290 000 dollárért kapható. A helyi ingatlanügynökök, abban a reményben, hogy a Watergate néven ismert kormány- botrányból még nagyobb hasznot húzhatnak, a demokraták által időközben régen kiürített szobasort a hirdetésekben a következőképpen reklámozzák: itt biztosan nincsenek „bug“-ok (szó szerint férgek, átvitt értelemben lehallgató mikrofonok). A Watergate-háztömb lakónévsora már a botrány által felkeltett érdeklődés előtt azt a benyomást keltette, mintha a washingtoni „ki kicsoda“ egyik kivonatát helyezték volna el a ház bejáratánál. Itt lakott John Mitchell volt igazságügymi- niszter, aki később maga is mélyen belekeveredett az ügybe —, valamint csípős nyelvű felesége, Martha asz- szony. A Watergate-házban a névjegyek szerint ezenkívül számos szenátor lakott, s a névjegyzékben találjuk Rose Mary Woods nevét is, aki hosszú éveken át Nixon magántitkárnője volt. A Watergate-tömböt 1961- ben a „Societa Generale Im- mobiliara“ (SGI) olasz cég építette állítólag 75 millió dollár költséggel. A washingtoni ingatlanügynökök a teljes értéket ma legalább a kétszeresére becsülik. Az SGI lakás- és üzletlétesítményén már korábban mutatkoztak hiányosságok, igaz, hogy valamivel gyakorlatibb természetűek, mint a jelenlegi botrány. Már „lékek“ is keletkeztek, amelyeket ki kellett javítani a tetőn. Ezek rendbehozatala kereken 250 000 dollárt emésztett fel. Watergate valamikor a főváros egyik szórakozóhelye volt; a „Watergate-színház- ban“ hetenként katonazenekarok adtak koncertet, volt itt egy szabadtéri színpad is betonülőhelvekkel a Potomac-folyó partján. A turisták ma nem ezekre kíváncsiak, hanem felfelé, a hírhedt 6. emeletre néznek. Japán-ellenes hangulat Kínában Annak ellenére, hogy nagymértékben megjavult Kína japánhoz fűződő viszonya, a kínai színházakban mostanában előadott új darabok tartalma mégis Japán- ellenes. A legismertebb e darabok közül a „Harcok a síkságon“ című musical, amelyet most játszanak Pekingben. A negatív hős egy japán tiszt, akit oly kegyetlennek és nevetségesnek mutatnak, hogy fellépése egy szamurájfilm paródiájaként hat. Még a japán kardjáték gesztusait is kigúnyolják ebben a jelenetben, amelyben a darab hősével, a kínai hadsereg tisztjével harcol. Végül is lelövik. Könyörtelenül kigúnyolják a darabban az antihősnek még a hanghordozását is. Miután Kína intenzív kampányt folytat, hogy Japánnal barátságos viszonyt alakítson ki, enyhén szólva meglepő, hogy a felszín alatti Japán-ellenes érzéseket ilyenformán tarthatják életben. Miután Kínában minden színdarab politikai célokat szolgál, az állandó em- lékeztetés Japán háborús cselekményeire arra enged következtetni, hogy a kínai vezetők még mindig komoly fenntartásokkal élnek a jelenlegi japán kormány politikájával szemben. A kínai politikai elmélet szerint a japán militaristák cselekedeteinek semmi közük sincs napjaink japán tömegeinek érzéseihez. De, aki tud valamit Japánról, azzal Is tisztában van, milyen sok japán találná visszataszítónak, hogy szamurájhagyományaikat kigúnyolják a kínai színházakban. Általában a bemutatott darabokból azt a nyilvánvaló következtetést kell levonni, hogy a kínai—japán kapcsolatoknak még sokat kell fejlődniük. Először is, Kína azt kívánja, hogy Japán korlátozza Tajvanhoz fűződő kapcsolatait, hogy ilyenformán még inkább elszigetelődjék az ottani rendszer, és rákényszerüljön, hogy valamiféle megbékélést keressen Pekinggel. Másodszor pedig, Peking nem akarja, hogy Japán fejlessze gazdasági kapcsolatait a Szovjetunióval. Kína hajlandó lenne arra is, hogy hosszú távon segítse Japánt olajellátási problémái megoldásában. A japán militarizmus állandó kigúnyolása a kínai színházakban talán közvetett figyelmeztetés Japán címére, hogy ne váljék arogánssá Kínához fűződő új kapcsolatában, és ne próbálja gazdasági túlsúlyát érvényre juttatni Kínával szemben. Az ilyesfajta veszélyek szükségszerűen aggasztják a kínaiakat, akik újra tanúi annak, hogy Japánnak nyersanyagokra és piacokra van szüksége, s ugyanakkor túlszárnyalja Kínát a gazdasági fejlődésben és a technika legtöbb területén. Társadalmi és környezeti problémái ellenére, a japán kapitalizmus még mindig erős, és éppen ezért politikailag döntő fontosságú Kína számára, hogy bebizonyítsa: a kínai szocializmus képes a két ország közötti életszínvonal-különbség leszűkítésére, s egyidejűleg elkerülheti azokat az áldozatokat, amelyeket Japánnak fejlődése érdekében hoznia kellett. (times) Nyuqfdíiasok az NSZK-ban Az alacsony nyugdíiak és nemegyszer a rossz egészségi állapot problematikussá teszi az idősebb nyugatnémet állampolgárok elhelyezését, amenyiben családjukon kívül kell élniük. A dolgozók azzal vigasztalják magukat a jelentős szociális levonásokért, hogy ezzel az áldozattal saját életük alkonyát biztosítják. Ez azonban csak jó adag szerencsével sikerül. Már egy lábtörés vagy egy gutaütés alapvetően megváltoztathatja egy havi 1000 márka nyugdíjából élő, életerős 65 éves életét, és 50 márka zsebpénzt kapó szociális segélyezetté fokozhatja le. Az NSZK öregeket gondozó otthonaiban élő embereknek a kétharmada már ma sem képes nyugdíjából fizetni az otthon költségét. A reklámozás elérte, ami eleinte elképzelhetetlennek tűnt, mégpedig azt, hogy az öregekről szinte ugyanolyan természetességgel beszélünk, mint az időjárásról. Alkalmazva a |ó erőben levő déd- nagyapát, hogy jégkrémet hirdessen, a virágzó nagymamát, hogy tortát varázsoljon elő a zacskóból. Szinte elfújták az öregek szürke tömegét, akikkel az átlagpolgár elméjében a tehetetlenség és a rokkantság képzete kapcsolódik össze. A pénz találékonnyá tesz — s itt 60 milliárd márkáról, a nyugdí jállományban levő hölgyek és urak évi vásárlási potenciáljáról van szó. A nagyapát és a nagymamát igencsak tisztelik mint „piaci hézagot". Természetesen csak akkor, ha a 65 éven felüliek azon egyharmadához tartozik, akik 600 márkánál többet kapnak, és meglehetősen egészségesek maradtak. A betegség azonban, amely az öregek otthonában való elhelyezésre kényszerít, egy csapásra mindent megváltoztathat. Ezekben az otthonokban a rendszeres havi költségek már 600 és 1500 márka között vannak, s ekkora összegből a nyugdíjas saját négy fala között jól élhetne. A gondozási díjak az utóbbi években 8—10 százalékkal emelkedtek évente, a nyugdíjkiegé- szítés ellenben 7,5 százalékban elmaradt emögött. Az összes szövetségi tartományban évente újonnan rögzített napidíjak — Hessenben 1973-ban 18,40 és 48,50 márka között vannak — a magánkezelésben levő otthonokra is érvényesek, amelyek azonban az egész ország összes helyeinek csupán tizedrészével rendelkeznek. A legmagasabb gondozási díjat a súlyos betegeknek kell fizetniük. Nyugdíjuk ezért gyakran nem elegendő a költségek fedezésére. (F. R / Korrupciópiramis Huszonhárom év múlva lejár Nagy- Britanniának a Hongkong koronagyarmatra vonatkozó, Kínával kötött bérleti szerződése. Bizonyosra vehető, hogy 1997- ben Hongkong visszakerül a Kínai Nép- köztársasághoz. Addig azonban minden hongkongi lakost, akár angol, akár kínai, kizárólag az a gondolat foglalkoztat, hogy milyen gyorsan és könnyen tud vagyont gyűjteni. A „kapuzárási pánik“ légkörében Hongkong a korrupció mocsarává zülli^t. Ebben a koronagyarmat rendőrsége is ludas. Miután Hongkong két magas rangú brit rendőrségi tisztviselőiére rábizonyították, hogy törvénytelen módon gazdagodott meg, a hatóságok Sir Alec Alastair Blair- Kerr bírót bízták meg azzal, hogy alaposan vizsgálja meg a megvesztegetési ügyeket. A bíró abban reménykedett, hogy bebizonyíthatja: a megvesztegetések a hatóságoknál csak kivételes esetek. Ámde az általa indított nyomozás egészen más eredményeket tárt fel. Nyolcvannyolc oldalas jelentésében a jogász arra a kiábrándító következtetésre jutott, hogy a hatóságoknál „korrupciópiramis“ épült ki, s ebben a csúcstisztviselőktől kezdve az alacsony rangú beosztottakig szinte mindenki „benne“ van. A hatóságok — pénzérti — építési engedélyeket és gépjárművezetői igazolványokat adnak ki, anélkül, hogy a kérel. mező az előírt törvényes rendelkezéseknek eleget tenne. A munkatörvények megsértésére — elsősorban a gyermek- munkára vonatkozó tilalmat — megvesztegetés fejében elnézik. A koronagyarmat rendőrségén belül Blair-Kerr bíró olyan „szindikátusokra“ bukkant, amelyeket a maffiával hasonlított össze. A rendőrkapitányság egész osztályai és a kerületi rendőrszobák együttesen zsarolják meg a csirkefogókat, akiket tulajdonképpen üldözniük kellene. Engedély nélkül dolgozó textilvállalkozók, betiltott bordélyházak, kábítószer-kereskedők és játékbarlangok rendszeres juttatásokkal vesztegetik meg a rendőrséget, ezért büntetlenül folytathatják üzeL meiket. Az egyik kínai ügyvéd kiteregette, hogy 1972-ben 200 rendőrtisztviselő osztozott azokon a milliós összegeken, amelyeket a játékbarlangok fizettek nekik. A szegények, akiknek nincs elég pénzük vesztegetési célokra, nem mernek följelentést tenni a korrupt tisztviselők ellen. Attól félnek, hogy olyan bíróhoz kerülnek, aki maga is a „korrupciópiramis“ részese. Jelentésében Blair-Kerr azt ajánlja, hogy a bíróság által büntetlennek minősített tisztviselőket állítsák becsületbíróságok elé. A jövőben a megvesztegetési esetek kivizsgálásánál ruházzák föl a ható. Ságokat azzal a joggal, hogy a gyanúsított férfiak feleségének vagy szeretőjének folyószámláiba is beletekinthessenek. fdtl A közelmúltban egy kis történet Jelent meg a lapokban a CIA munkatársáról, aki Thaiföldön a helyi gerillák hamisított levelét juttatta el a thaiföldi kormányhoz. A CIA bocsánatot kért az incidensért, torzulásnak nevezte az esetet, és közölte, hogy soha többé nem ismétlődhet meg. Micsoda megnyugtató történet! Biztosít bennünket arról, hogy még mindig számíthatunk a CIA embereinek színfalak mögötti „ügyködéseire“. Számíthatunk azokra a férfiakra, akik a Disznó-öbölbeli incidenst tervezték, titkosháborút folytattak Laoszban, külföldi politikusokat támogattak, és technikai segítségben részesítették a Fehér Ház betörőcsoportját. Bár Thaiföldről kiutasították a CIA komoly hibát elkövető tagját, és hivatalosan bocsánatot kértek, az Thaiföld és a CIA esemény feszültté tette Bangkok és Washington viszonyát. Súlyosbítja a helyzetet, hogy Thaiföldnek új kormánya van, amely nagyon érzékenyen reagál az ország diákságának magatartására, hiszen a diákság a legerősebb politikai erő pillanatnyilag Thaiföldön. William R. Kintner, az Egyesült Államok thaiföldi nagykövete és a CIA diáktüntetések célpontja lett. Tanaka japán miniszterelnököt hasonló tiltakozó csoportok akadályozták meg abban, hogy időben érkezzen a thaiföldi miniszterelnök díszebédjére. Kétségtelen, hogy az amerikaiak számára a tüntetéseket kiváltó CIA-ügy a legkomolyabb gondokat okozza. Az Egyesült Államok majdnem egész történelme során meglepő módon elkerülte azt a típusú hírszerzői tevékenységet, amely a legtöbb európai országban fontos, bár hosszú időn át nem szellőztetett szerepet játszott. A második világháborúban azonban az amerikaiak is arra törekedtek, hogy professzionista, hírszerző munkájukat kiterjesz- szék a megszállott országok polgári nyugtalanságot tükröző „sötét“ körzeteire is. A háború utáni nyugtalan békében, amelyet ingataggá tett a hidegháború, a CIA létrehozása meglehetősen logikus lépésnek látszott. Meg kell azonban mondanunk, hogy a kémszervezetre könnyű volt tüzet nyitni, különösen akkor, amikor Kubában és Vietnamban „kedvezőtlenül“ alakult a helyzet. Az amerikaiakban felötlik a kérdés: hogyan lehet összhangba hozni a háború és a béke kérdéseiben az olyan nagyhatalmú, titkos szervezetet a demokratikus kormányzattal? Az amerikaiak szempontjából nem sokat számít, hogy Franciaországnak és Angliának ez látszólag sikerült; semmivel sem csökkentette a CIA elleni bírálatok éles hangnemét. A legsúlyosabb terhet jelenti a CIA számára, hogy a lakosságnak csökkent az ország iránti bizalma, akár Johnson politikájára, akár pedig Nixonéra gondolunk. A CIA-t sohasem volt köny- nyű védeni, mert még a védelem is fokozhatja sebezhetőségét. Körülbelül ugyanazért sohasem volt könnyű demokratikus módon ellenőrizni tevékenységét. A thaiföldihez hasonló hibák nyilvánvalóan megtépázzák tekintélyét. Egyelőre alig mutat bármi jel is arra, hogy gyors és alapos választ lehetne adni azokra a kételyekre, amelyek az emberekben ébrednek a CIA szó hallatára.
