Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-11 / 35. szám, hétfő
AZIZ NESIN: Párbaj örök időktől Mostanában új módszerhez folyamodnak a regényírók: megölik, majd hosszú évszázadokra — mondjuk az ötödik századtól egészen napjainkig — feltámasztják a hőst; az új alakot öltött személy aztán elbeszéli kétezer esztendeje történt kalandjait. Valami efféle esett meg velem is. De nehogy azt gondolják, ópiumot szívtam, ,vagy mindezt csak álmodtam. Asztalomnál ültem, és szokásomhoz híven adósságaimat számolgattam egy papíron. Egyszer csak kitárult az ajtó, és belépett szobámba egy tetőtől talpig páncélba öltözött keresztes vitéz. Szakasztott olyan, amilyent történelmi filmekben látni. — őfelsége, VI. Lajos, Frankhon uralkodója, üdvözletét küldi, és egyben megparancsolja, hogy tekigyelmed íziben jelenjék meg az udvarnál. Először azt hittem, egy két kerékkel több van a fickónak, és harsányat kiáltottam: — Gyerekek! Berohant a fiam meg a kislányom. Mindjárt térdet hajtottak a vaspáncélos lovag előtt, aki a legigényesebb ócs- kavas-kiszerelö vállalat reklámjának is beillett volna. Gyermekeim meghajolva, kórusban üdvözölték: — Isten hozta, lovag! Ügy bizonyl Azt kérdem: — Megbolondultatok, gyerkőcök? Hogyan élhetnének lovagok a huszadik században? — Álmodsz, pap? Hogyhogy huszadik század?! Hiszen a tizenkettedik században élünk! Évszázad-számlálásnál köny- nyen tévedhet az ember, de nem nyolc századot egyszerre! A ház előtt négy harci mén kapált türelmetlenül. Mindegyik mellett kengyeltartó vitéz. Ez biz nem tréfadolog. Nyeregbe pattantunk, és elkocogtunk a királyi udvarba. Jókor reggel volt. VI. Lajos btt ült a trónon. — Hallgass ide — mondta. ■— De Gargarin lovag megsértette a párizsi Notre-Dame plébánosát. — Jól tette. — J61-e vagy rosszul, ez a pápa őszentsége dolga. Csakhogy a pap párbajra hívta a lovagot. A lovag már talált egy ágrólszakadt fickót, aki megvív majd helyette. A főtisztelendő úr pedig rád gondolt... Beszélik, keserves gondot okoz neked a lakbér fizetése. A főtisztelendő atya szívében szánalom ébredt irántad, és kegyesen beleegyezett, hogy te vívjál meg helyette. — Felség, hírét se hallottam soha ennek a papnak. És ezt a lovagot életemben nem láttam. A hiú bölcselkedés persze mit sem ér ... De nem lehetne mégis úgy csinálni, hogy a lovag, a pap, az az ágrőlsza- kadt meg jómagam békével búcsút vennénk egymástól? — Törvény az törvény. Irány: az erdő! Lefüggönyözött kocsink a hajnali derengésben megérkezett az erdei tisztásra. A tisztelendő így szólt hozzám: — Gyermekem, tíz líra üti a markod, ha párbajozol helyettem. — Majd ha fagy — mondok. — Ha már éppen jótékonykodni akarsz irányomban, fizess dollárban. — Elment az eszed?! Amerika még fel sincs fedezve. Honnan kerítsek dollárt? Ha meghalsz, kapsz tíz lírát. Ha megmaradsz, kettő és felet... Mitévő legyek? Hiszen tíz líra akkortájt annyit ért, mint manapság tízezer. Ördögbe is! Az életről mondjak le vagy a tíz líráról? Fogas kérdés. Miként Hamlet, magasba emelt kézzel megszólaltam: — To be or nőt to be... — Lenni vagy — tíz líra? Ez itt a kérdés! Rásanditok a fickóra, akivel meg kell vívnom. Látom, szakasztott olyan szegény éhenkórász, mint én. A pap meg a lovag, a két sértett fél pedig — akik helyett ölre kell mennünk — vidáman tereferélnek. — Szépreményü lovag úr, ezer lírát egy ellen, hogy az én emberem másvilágra küldi a kigyelmedét. — Főtisztelendő atyám, az én legényem kiszáradt az éhségtől, olyan, mint a bolha — Kétezer líra, hogy ő lesz a győztes. Törvényes szokás szerint bírák és ügyész is megjelentek a párbajnál. — A győzőnek joga van kedve szerint agyonverni a legyő- zöttet — jelentette ki az egyik bíró. — Még a felesége is a győztest illeti, minden vagyonával együtt. Ezért, vakmerő barátaim, bátran küzdjetek! Sok sikert! Segédeink közelebb léptek. A főrendező megkérdezte: — Kész? PETRIK JÓZSEF: HÓDÍTÁS Egy asszony, aki kétezer halottnál is szótlanabb lett, megkövültén ott áll, ahol utam törzséből szabad ágak törnek értelmes öröm égtájénak. Bezárt ajtón, ketté törött kilincsen tapasztalom: hogy a reménynek nincsen bejárata, de cél, út várva tótog, ha merek, ha célt, utat magam vőgokl Merek. Hódítom s vesztem a világot, mert egyre szűkül. A torz időráncok olyan képet vetnek lelkem falára, mint kék égre a sasok kitárt szárnya. Megrántottam a nadrágom, és kifújtam az orrom: — Kész. Hű, de nehéz ez a ménkű kard! Csitt, csatt! Csitt, csatt! A nagy viaskodás közepette ügyesen odasúgom ellenfelemnek: — Sose erőlködj, te ostoba... Elnyúlok a földön, mintha halott lennék. Véget vetünk az egésznek ... De partnerem — úgy látszik — még nálam is gyengébb és ágrólszakadtabb. — Majd ha fagyi — súgja vissza. — A halottnak többet fizetnek... Nem látod, hogy folyvást úgy fordulok feléd, hogy végezhess velem! Ekkor úgy beledöftem a kardom ellenfelembe, mintha pörköltté akarnám aprítani. A hasa szinte hihetetlenül üres lévén, vasam úgy szaladt keresztül rajta, mintha szalmazsákba döftem volna. Partnerem azonban még ügyesebb volt, és úgy kettéhasított, mint egy uborkát... Most aztán törhetem a fejem: miként is fejezzem be ezt a történetet. Alkalmazzam a klasszikus módszert, mondván: „... és ekkor kinyitottam a szemem?“ Nem, ez így nem helyénvaló. Hisz az elején leszögeztem, hogy szó sincs álomról. Megszeghetem-e nyilvánosan adott szavam? Mondjam, hogy mindez a bolondokházában történt? Úgysem hinnék el. Legjobb lesz bevallani az igazat — én csakugyan meghaltam akkor. És azóta lelkem szüntelenül átalakul, Cserélgetve külső burkát. Csakhogy olyan mamlasz, hogy mindig valami ágról- szakadt fickó külalakját ölti fel. Ö, mennyire unok már éhező koldussá változni és elpusztulni a néhány krajcárért vívott küzdelemben! Ezt mifelénk úgy hívják, hogy harc az életért. Sehogy se sikerül egy tehetősebb emberbe költöztetni lelkemet. De ha egyszer mégis szerencsém lesz, és vas-, gyapjú- vagy cukorkirállyá változom, akkor majd megmutatom! Ha megjelenik Azrail a lelkemért, azt mondom neki: „Fogja, barátom, itt van tízezer dollár — vagy mondjuk százezer... Jó néhány tökkel- ütött halandó szaladgál a földön, aki kész a másvilágra költözni helyettem ennyi pénzért!“ RADVÁNYI ERVIN fordítása H árom öregember üldögélt a Kil- milick-rakpart hullámtörő gátján, háttal a tengernek, arccal a nap és a falu felé. A tengerről könnyű fuvallat főtt, s magával hozta a napfényes vízinövények édessós illatát. Csendes volt a falu. Semmi sem mozdult, csak a kékes füstoszlopok, melyek lustán hanyatt dőlve bodorodtak elő a kunyhók kéményeiből. Vasárnap, ebben a kora délutáni órában minden fiatal férfi és nő Kil- murage-ban volt, a futballmérkőzésen. A három öreg pedig ifjúkori horgászatokról, a nagy-nagy halakról anekdo- tázgatott. Hirtelen vitorlavászon surrogását hallották, s kis fehér jacht fordult a kőgát mellé. A három öregember egyszerre talpra ugrott és a móló pereméhez sietett, hogy szemügyre vegye. Patsy Conroy, aki a legmozgékonyabb volt közülük, elkapta a kötelet és kikötötte a hajót. Azután visszament a társaihoz és együtt figyelték, amint a jacht két utasa kiszálláshoz készülődik. — Szép hajó — mondta az öreg Brian Manion, akinek bepólyált lába volt, meg egy daganat a füle mögött. — Hijnye — szólt, és megvakarta a vékonyát. — jó pénzbe kerülhet a fenntartása. Nézzétek azokat a csillogó rézvereteket meg a szőnyeget, még az is van a kabin padlóján, idelátni a fedélzeti nyíláson át. Hajaj, fiúk! — Ha egy hétre nekem adnák, halászniI — mondta Mick Feeney, és hangosan szuszogott, hosszú bíborszínű orrán át. Kivörösödött kék szeme, úgy látszott, majd kiugrik a gödréből. Két kézzel ragadta meg a botfa végét, és kurta lábait szétvetve, csak bámult lefelé a jachtra. Patsy Conroy nem szólt semmit. Kissé távolabb állt, s keze mintha beleragadt volna a derékszíjába. Noha már a hetvenkettediket taposta,, szálegyenes voltt ruganyos és mozgékony, de arca sárga és gyűrött, mint régi pergament és öreges mosolya látni engedte fogatlan, vörös ínyét. A rekkenő hőséggel mit sem törődve, sárga sálját többször is körültekerte a nyakán, egészen fel az álla hegyéig. — Hol van itt a legközelebbi vendéglő? — kérdezte elnyújtott hangon a jacht egyik utasa, fehér vászonru hás, piros arcú férfi. A három öreg kórusban válaszolt neki. ta: képtelenség lemászni a létrán, felkapni a shillinget és visszamászni anélkül, hogy észrevennék. Lent a hajó- kabinban ugyanis egy kerek, fehér sapkás férfi ügyködött. Sapkája háromnégy percenként felvillant a fedélzeti nyílásnál, s közben a kabinból edénycsörömpölés, mosogatás zaja hallatszott. A shilling pedig csak lépésnyire volt a fedélzeti nyílástól... Es az öregemberek túl öregek voltak — kivéve Patsy Conroyt —, hogy csak úgy leLIAIVI O’FLAHERTY: lír/í/ shiHing — Gyerünk, Totty, igyunk egyet — mondta a piros arcú. — No jó, —felelt a társa. Amikor a piros arcú ember felfelé kapaszkodott a vaslétrán a kőgátra, farzsebéből kihullott egy egyshillinges. Hangtalanul esett, épp rá a kötélcsomóra, mely ott hevert a hajó fedélzetén, pontosan a létra tövében. A piros arcú észre sem vette, csak ment a mólón a barátjával. A három öregember észrevette, de nem szóltak a piros arcúnak. Egymásnak se. Abban a pillanatban, amikor a shilling földet ért és csillogva megpihent a kötélcsomón, mindhárman olyan fájdalmas tudatossággal érezték jelenlétét, hogy nyelvük szinte megbénult, egyetlen ép gondolat nem fordult meg agyukban. Lopva, sietve mindegyikük odalesett, aztán elkapta tekintetét, mint a kutya, mely megpillantja a nyulat a bokorban, mellső lábát lendítve megtorpan, de a zsákmányt figyeli akkor is, ha másfelé néz. Mindhárom öreg tudta, hogy a másik kettő is látta az egyshillingest. Mégis hallgattak róla, azzal a titkos reménnyel, hogy ki-ki megőrizheti magának a felfedezést. Mindegyikük tudföl szaladjanak a létrán. Különben is, nagyon jól tudta mind: ha senki sem lenne a kabinban, s ha könnyedén mászna le a létrán, a másik kettő akkor is megakadályozná, hogy megszerezze a shillinget, mert ha övé nem lehet, ne legyen egyiküké sem. Es mégis oly nagy volt a csillogó pénzdarab vonzása, hogy a három ember dobogó szívvel, lázasan bámult valamit a shilling egylépésnyi körzetében. Nézgelő- désük csendje olyan harsány és túlfűtött volt, mint egy parázs vita. Mick Feeney ziháló lélegzete épp úgy leleplezte terveit, mintha lassú részletességgel ecsetelte volna őket barátainak. Brian Manion idegesen dobolt az ujjaival, összedörzsölte tenyerét, s a másik kettő ezt látva, átkozta őt a kapzsiságáért. Csak Patsy Conroy nem mukkant. De épp a hallgatása nem tetszett a többieknek: sejteni sem engedte, hogy mi minden fordul meg barátjuk csavaros agyában. A nap melegen sütött, a tenger egészséges, sós illata növelte szomjúságukat. Es finom, jéghideg, habos sört kértek Kelly kocsmájában. Mindez együtt okozta, hogy hármójuk közül már egyikük sem gondolt rá: az a shilling másé is lehetne. Mindegyikük mélységesen felháborodott a másik kettő szégyentelen kapzsiságán. Már- már gyilkos gondolatokat kezdtek táplálni egymás iránt. Három perc telt el így. A jacht tulajdonosai eltűntek a látótávolból. Brian Manion és Mick Feeney remegett, és az ajkát nyalogatta. S akkor Patsy Conroy lehajolt, felvett egy kavicsot a földről, és ledobta a jacht fedélzetére. A másik kettő alig észrevehető mozdulatot tett; botjukkal próbálták elhárítani a hulló kavicsot — ösztönös, megmagyarázhatatlan mozdulattal. De hirtelen leesett álluk: Patsy Conroy megszólalt. Tölcsért formált a tenyeréből és lekiáltotta: — Hé, maga ott! Sápadt, komor arcú, fehér kötényes férfi jelent meg a feljáró második fokán, s megkérdezte: — No, mi kell? — Bocsánat, uram — szólt Patsy Conroy — lenne szíves felnyújtani a shillingemet, most pottyant ki a kezemből! ... A férfi bólintott, fogta a shillinget: „Ne!“ — dünnyögte — és kihajította a pénzt a partra. Patsy sapkájához billentette a kezét, aztán elrohant érte. A másik két öregembernek földbe gyökerezett a lába, még csak nem is dulakodtak vele. Csak elnézték, hogy Patsy megköpködi a pénzt, aztán zsebrevágja. Hangosan szuszogva végigmegy a mólón, hosszú, nyurga alakjával, ősz östöké- vel, meg a sárga sállal a nyaka körül és olyan feszes ünnepélyességgel mozog, mint egy rendőr. Egymásra néztek, arcuk eltorzult a dühtől. Es mindkettő egyazon pillanatban botját felemelve acsargott rá a másikra. — Miért nem tartottad vissza te bolond! ZILAHI JUDIT fordítása Róbert Dúbravec: Ének a munkáról és a békéről
