Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-02 / 1. szám, szerda
JAROSLAV IWASZKIEWICZ: i Breug.helnek van egy festménye, Ikarosz a címe. Amikor ránéz az ember erre a képre, látja a magas tengerparton szántó parasztot, a nyájat legeltető közönyös pásztort, a horgászt, amint épp kihúzza horgát a tengerből és a békés várost a távolban. A tengeren kibontott vitorlákkal hajó úszik, fedélzetén a kereskedők üzletekről tárgyalnak. Egyszóval az életet látjuk mindennapos gondjaival és a szokott emberi törődés és fáradozás mindennapos erőfeszítéseivel. De hol van itt Ikarosz? Hol van az, aki megkísérelte, hogy felrepüljön a napba? És csak amikor jól szemügyre vesszük a képet, pillantjuk meg a tenger egyik sarkában a vízből kiemelkedő két lábat és a víz fölött libegő néhány tollfoszlányt, melyet az elmésen szerkesztett szárnyból kitépett a zuhanás ereje. Egy pillanattal előbb zuhant le Ikarosz. A vak erő, aki szárnyat csinált magának, s — a görög rege szerint — magasra, olyan magasra emelkedett, hogy a nap közelébe jutott. A napsugár megolvasztotta a viaszt, amellyel szárnnyá rótta össze a tolisorokat, és az ifjú lezuhant. Beteljesült a tragédia — s íme, éppen süllyed és alámerül a tengerbe, de az emberek észre sem vették. Sem a földet szántó paraszt, sem a távolban hajózó kereskedő, sem az égre bámészkodó pásztor — senki sem vette észre Ikarosz halálát. Csak egy költő vagy festő pillantotta meg ezt a halált és hagyta az utókorra. Mindig eszembe jut ez a festmény, valahányszor egy élményemre gondolok. 1942 vagy 1943 júniusában történt. Szép nyári este szállt Varsóra, rózsaszínű fények dobáltak díszítő árnyékot a kopott falakra, és a hirtelen támadt forgalomban — mindenki igyekezett haza, sietett, hogy még a kijárási tilalom előtt elérje a villamost — a civilruhások tömege eltakarta az ekkor már ritka egyenruhát. Ha valaki ebben a percben rávetette szemét a megélénkült és júniusi időtől megszépült Varsó utcáira, egy pillanatig azt hihette, hogy a város megszabadult a megszállóktól. Egy pillanatig... A Trebacka és a Krakowskie Przedmescie utcák kelresztező- désénél, a villamosmegállónál várakoztam. A villamosok vörös, lomha testükkel nagy csi- lingeléssel sorjáztak végig a Krakowskie Przedmiescién. Az emberek tömegesen nyomultak a kocsikba, álltak a lépcsőkön, kapaszkodtak az ütközőn, lógtak fürtökben oldalt, hátul. Né- ha-néha elsurrant egy vörös „nullás“, csak a németek számára fenntartott, tehát üres kocsi. Elég sokáig kellett várni olyan kocsira, amelyre köny- nyebben fel lehet szállni. Mikor végre jött, már nem akartam felülni, hirtelen kedvem leltem ebben a tömegben, amely körül fogott, s közömbösen vett rólam tudomást. Előttem magasan állt talpazatán Mickiewicz, a szobor körül szerény virágok nyíltak és illatoztak, az autók csikorogva fordultak a karmeliták temploma előtt, a fiúk hangosan ordítozva újságot árultak, a cigaretta- és süteményárusok csak úgy rajzoltak a csillogó üzletek előtt, zajosan húzták le a redőnyöket, a raktárajtókra és ablakokra rácsot raktak, a parkban az utolsó helyig megteltek a padok öregekkel és fiatalokkal, csiripeltek a verebek, amelyek sűrű tömegben lepték el a csenevész fákat — és mindez lassan elmerült a nyári este kékes homályában. Ebben a pillanatban meghallottam Varsó szívének dobogását, és akaratlanul is húztam az időt az emberek között, hogy még egy kicsit együtt lehessek velük, és velük együtt érez- zem ezt a városi nyári estet. Egyszer csak megpillantottam egy fiatalkorút, aki a Bednar- ska utca felől jött, s eléggé meggondolatlanul került elő a megindult villamos vörös törzse mögül, és arccal a járdának, háttal a forgalomnak, a kis szigeten megállt; szemét egy pillanatra sem vette le a könyvről, amellyel előbukkant a szürkülő homályból. Tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehetett. Olvasott, néha-néha hátracsapta szüntelenül homlokába hulló rakoncátlan hajtincsét. Oldalzsebéből is kikandikált egy könyv, a másikat meg kettéhajtva tartotta szeme előtt, látszott, hogy nem tudja abbahagyni az olvasást. Biztosan nemrég kapta pajtásától vagy valamelyik titkos kölcsönzőből, és nem várta meg, míg hazaér, tartalmával azon melegében az utcán akart megismerkedni. Sajnáltam, hogy nem láttam, milyen könyv volt az, messziről tankönyvnek tetszett, de talán egyetlen tankönyv sem ébreszt fel ekkora érdeklődést egyetlen fiatalban sem. Talán verseskötet volt? Talán valamilyen közgazdasági könyv? Nem tudom. A fiú egy pillanatig a szigetecskén állt, elmerülve, az olvasásban. Nem törődött a lök- döséssel, a kocsiba nyomakodó tömeggel. Néhány vörös csík elvonult mögötte, és ő meg most vette le szemét a könyvről. És ezzel a könyvvel a szeme előtt — talán azért, mert megunta a lökdösődést és a kTá- bálást, vagy mert hirtelen ösztönösen megérezte, hogy sietnie kell haza —, láttam, hogy lelépett a kis szigetről az úttestre, egyenesen egy száguldó kocsi elé. A hirtelen megrántott fék vészes csikorgása, és a gumi fütyülése hallatszott. Az autó nem ütötte el a fiút, hirtelen oldalra fordult, és a Trebacka utca sarkán váratlanul megállt. Rémülten vettem észre, hogy Gestapo-kocsi volt. A könyves fiú megpróbálta elkerülni az autót. De ugyanebben a pillanatban a kocsi ajtaja kinyílt és két halálfejsisakos legény kiugrott az úttestre. Az egyik mély torokhangján rá- kiálltott, a másik meg egy karlendítéssel gúnyosan a kocsiba invitálta. A mai napig látom a fiút, hogyan állt ott a kocsi ajtajánál, zavartan, egyszerűen, szégyenkezve. .. Hogy tiltakozott naiv fejmozdulattal, mint egy gyermek, aki megígérte, hogy most már soha többé nem teszi.... „Én nem csináltam semmit — úgy rémlett, hogy szól hozzájuk — én csak úgy..a könyvre mutatott, figyelmetlenségének okára. Mintha itt ugyan meg lehetett volna valamit magyarázni. Nem akart bemenni a kocsiba, elveszett életének utolsó ösztönével tiltakozott. A zsandár iratokat követelt tőle, elkapta a kivett kennkar- tent és erőszakkal belökte a fiút a kocsiba. A másik segített neki. A fiú leült, mögötte a Gestapo-legény. Az ajtócskát becsapták, és a kocsi nyomban nekiiramodott, gyors tempóban száguldva a Szucha-fasor felé. .. Eltűntek a szemem elől. Körülnéztem, igyekeztem valakinél megértést keresni, együttérzést az itt történtekkel. Hiszen az ifjú könyvvel pusztult el. Megdöbbenve láttam, hogy senki nem vette észre ezt az esel- ményt. Mindaz, amit leírtam, olyan gyorsan, olyan villámgyorsan történt, s az utcán tolongó tömeg annyira el volt foglalva a rohanással, hogy a fiú elrablása észrevétlenül ment végbe. A közelemben álló hölgyek vitatkoznak, hogy melyik villamossal kényelmesebb utazniuk, két férfi villamososzlop között cigarettára gyújtott, egy asszony a fal tövébe állított kosár mellett, mint valami buddhista- ráolvasást, szüntelenül ismételte: „Citromot, citromot, szép citromot tessék“. Fiatal fiúk futottak át az utcán a távolodó kocsik után, kockáztatva, hogy más autó alá kerülnek.... Mickiewicz nyugodtan állt a helyén, és a virágok illatoztak a szobor mellett, a nyírfácskák és a berkenye hajladozott a lágy fuvallattól, annak a fiatalembernek az eltűnése nem jelentett senki számára semmit. Csak én vettem észre, hogy Ikarosz elmerült. Sokáig álltam még azon a helyen, vártam, vártam, míg a tömeg megritkul. Azt gondoltam, „Michas“ — így neveztem el gondolatban —, talán visszatér. Magam elé idéztem otthonát; szülei várják hazatérését, anyja vacsorát készít; és sehogy sem tudtam elképzelni, hogy szülei már soha nem tudják meg, hogyan veszett el a fiuk. Nem tételeztem fel, ismerve a megszállók szokásait, hogy karmaik közül kiszabadul. S olyan ostobán bukott le! Ennek az elrablásnak esztelen kegyetlensége mélyen megrendített, s megrendít a mai napig. Azok, akik harcban estek el, azok, akik tudták, hogy miért esnek el, talán abban leltek vigaszt, hogy haláluknak van valami értelme. De hányán voltak olyanok, mint az én Ikaroszom, akik saját gondolatlanságukból süllyedtek el a feledés rettenetes tengerében. Leszállt az este, a város lázas, egészségtelen álommal szenderedett el... Végre megindultam, elhagytam a Mickiewicz szobrot, gyalog baktattam haza... Gondolatban állandóan üldözött Michas képe, ahogy fejével tapidólag int, mintha azt mondaná: „Nem, nem, csak a könyv a hibás...“ most már vigyázni fogok... Fordította: Bába Mihály TÖRÖK ELEMÉR: MÁR SOHA MÁST Itt van bennem benned békességem békességed hókönnyű nyugalma már soha mást mindig ezt akarjam akarjad hogy múljék el tőlünk a keserű pohár DÉNES GYÖRGY: KÖRFORGÁS Éjre éj napra nap megtiporva felocsúdva elmenőben lefekvőben lankadatlan lankatag Éjre nap napra éj kihantolva elföldelve szomjúhozva be is telve csillagokig lök a mély Csendre szó szóra csend felbukkanva elmerülve testetlenné testesülve bejárom a végtelent MÖRA FERENC: Diszting válás Három napja ásatom a Basahalmot. A basát ugyan nem találtam, de rátaláltam magamra. Már oly anformán, hogy megtudtam, ki vagyok. Azaz, disztingváljunk, megtudtam, hogy én nem én vagyok. Bőrösöknek hívják a legöregebb napszámosomat, ő mondja, hogy beszélhetek én, amit akarok, ő jobban tudja, hogy ki vagyok én, mint én magam. Persze, nem nekem mondja, a szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgámnak, de úgy, hogy én is halljam. — Mondja má no, hogy csillagja van a maga gazdájának? — Mölyiknek? Börcsök a válla fölött a gödör felé bök az ujjával, amelyikben vallatom a kutyafejű tatárt. — Uneki. A tisztölt kincskereskedőnek. — Láthatja, nincsen annak egy se. — Nono! Most. De otthon? Mikor a parádés ruháját fölveszi? Hány azon a csillag? Kapitány, avagy ezredes? — Mög van kend keveredve — mondja bosszúsan a szolgám. Börcsök megpróbál egy sokatmondó kacsintást, már amennyire a ráncai engedik. — Nézze, neköm mögmond- hatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt a rettentő nagy titkos munkát, akit üvégeztet, nem bízzák mezítlábos embörre. Börcsök az olyan ember fölényével nevet, akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle. — Tudok én mindönt, kérőm. Maguk azt a kád aranyat keresik, amit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth- apánk kiadta neki a nyargálót. Más ember azt mondaná erre a történelmi fejtegetésre Bőrösöknek, hogy vén szamár. A szolgám azonban tudja, mivel kell éreztetni tanultságát ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Bőrösöknek, amitől egyszerre meg kell benne állni az ütőnek. Azt mondja neki: — Kend nem tud disztingvál- ni, tatám. Erre csakugyan nem tehetett mást Börcsök, mint hogy elhallgatott, s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok hazaszéledtek, s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteríti a subáját a sírok felett, és nézi a csillagokat, amíg el nem alszik. És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is vannak. És mikor leveszi a bográcsot a szolgafáról, odaszól a szolgának: — No, tartson velem maga is. Hadd lássa ez a városi úrféle, hogy a pusztai ember is tudja ám, mi a becsület. A városi úrféle köszöni szépen az invitálást, nem is kéreti magát. Egyelőre azonban csak a halhatatlan szaga élvezhető a töpörtyűs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá közeledni, mert mind leszedné róla a bőrt. A bográcsnak egy darabig a homokon kell tartózkodni hűlés tekintetéből, a puli felügyelete alatt. A puli nem városi kutya, szó se férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi úrfélével a szőlők között, a napszállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki, hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert, ha már vendéget adott az Isten, adjon egy kis vendégnek valót is. Ad is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással röpködő cserebogarak zavarják a két összebékült embert a közgazda- sági tevékenységben. — No, hagyjunk holnapra is — mondja Börcsök, mikor megtelik a kalap. Feleúton kaffogva gurul eléjük a puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van, várja a bogrács a magas uraságokat. — Most mán ügön — kóstol bele Börcsök a tarhonyába, és ülést szerkesztve a subából, megkínálja vele a városi cimborát. — No, maga erre helyhöz- ködjön, neköm jó a földön is. A városi ember nagyon meg van illetődve. Különösen, mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elül a töpörtyű- ket, és őeléje tologatja a kanalával. Ha látná a vénember mosolygását a bajusz alatt, még jobban meg volna hatva. De a városi szem előtt minden elmosódik már a szürkületben, a városi gyomor azonban a vaktában is érzi, hogy ezért a töpörtyűért érdemes volt kijönni, ilyent nem árulnak a hentesboltban. Már a bogrács feneke felé ütődnek a kanalak, de Börcsök még egyre kedveskedik a cimborának. — Ugyan, mit csinál már kend? — szabódik illendőségéből a városi ember. — Mit csinálok? — mondja kedvetlen Börcsök. — Nem csinálok én sömmit, csak diszting- válok. — Hogyhogy disztingvál? — Hát csak taszigálom én- elülem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba. Fogadok, hogy őszre már járja a közmondás a határban: disztingvál, mint Börcsök a bográcsban. 1974. I. 2. / N Ifi 3 vC _>■ o t_ 'O JĽ N cn o CL
