Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-21 / 17. szám, hétfő
KONSTANTIN BIEBL: LENIN Aki Leninnel beszélget nagyszerű játékba kezd amelyre királyok s királynők vigyáznak maratoni futó lesz aki hírt hoz az új győzelmek menetéről Mindenre volt ideje gyermekeket is simogatott Mikor Petrográd volt a tét mikor az forgott kockán Legjobban a gyerekeket szerette Látjátok dt szétvetett lábbal áll szemben a Téli Palotával Férfikorának ifjú hevével Fogjam a Földgolyót amelynek mindkét sarkát örökös jég és hó borítja Kezébe veszi véres történelmével s égszínkék óceánjaival együtt Egy ideig gyúrja-alakítja lenini Ujjaival összenyomja az elöregedett isteneket s a semmirekellő filozófusokat a kegyetlen és bamba cárokat Rövid és heves küzdelem után miközben az egész világ remeg - bár ezt nem jelzik Lisszabonban a földrengés-jelző készülékek - s kezével omely éppen új forgást szab a világnok Télikabátjáról a havot lesöpri és a világ minden égtája felé száll mosolya Láthatták kik néma csodálattol álltak oldalán és hétköznapi kolocsnijábon még néhány lépést tesz a szikrázó hólepelben és egész egyszerű mozdulatokkal lép be a körülötte egyre növekvő tömeg szívébe Lenin a Halhatatlan VÉGH GYÖRGY fordítása Lenin Zakopanéban. 1914 TSJ'fSSrSSSSSSSS/S/SSSSSSfSrSS/*fJ-jrjrfSSffrSSSSrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSf. Az ablakon át szürke félhomály kúszott a szobába, s nyomban beleveszett a sötétbe. Szedelőzködnöm kellett, s indulnom Moszkvába. Zuzenko bekopogott az ablakon, s tenyerét a szája elé tartva kiabálta be, hogy ne is próbáljak neki ajtót nyitni, mert a fagy úgy nekibőszült, hogy égeti a tüdőt. — Nem szabad Moszkvába mennie! — kiabálta az ablakon át. — Maradjon itthon! Feküdjön le! Én megyek, hamarosan visszajövök, és mindent részletesen elmesélek. Se erőm, se hangom nem volt vitatkozni. Zuzenko elment. Mégiscsak felvettem a kabátomat, kürülbugyoláltam a nyakamat egy kopott sállal, fülemre húztam a sapkámat, s kiléptem a házból. Éppen akkor értem a vasúti átjáróhoz, amikor az utolsó reggeli vonat elment. Lekéstem. A sínek mentén elindultam gyalog Moszkva felé. De alig tettem meg két kilométert, szédülés fogott el. Szerettem volna leülni a töltésoldalban a hóba, csak egy kicsit pihenni. De tudtam, hogy ilyen rettenetes fagyban nem szabad. Ezért csak mentem, mentem, botladozva, míg rá neim jöttem, hogy tovább gyalogolnom semmi értelme, vissza kell fordulnom. Győzködtem magam, hogy ebben a törékeny csendben biztosan meghallom a moszkvai gyári szirénák távoli, együttes búgását, sőt talán a sortűz dörgő sóhaját is. De néma csend volt. Csak az erdő recsegett-ropogott a fagytól. Végül is Puskino felől egyre erősödő zaj csapta meg a fülemet: füst- és gőzoszlopokat eregetve robogott a szibériai expressz Moszkva felé. Ez a vonat mindig ebben az időpontban haladt el Puskino mellett, de nem állt meg, nem is fékezett, csak átcibálta a váltókon a nehéz pullmankocsi- kat. Egyre úgy rémlett, hogy a vagonok szeretnének lemaradni, megpihenni, de a mozdony könyörtelenül robog velük tovább, s nem hagyja, hogy kifújják magukat. A vonat közeledett. Hirtelen megrándult. Csörömpöltek, csikorogtak a fékek. A kerekek zakatolása megszakadt, s a szerelvény megállt az erdő közepén. A mozdony fújtatott, mint az agyonhajszolt ló. A vonat megállt, mert most, ebben a pillanatban búcsúztatták el Lenint. A gőz vastag sugárban tört elő a mozdony gyomrából, s a mozdony fütyülni kezdett, és fütyült egyfolytában. Ugyanazon a hangon szólt, mégis kétségbeesés, harag, harci riadó hallatszott ki belőle. És betöltött mindent, az erdőt, a fagyot, a földeket, melyeket vastagon elborított a szűz hótakaró. Múltak a percek, és a mozdony még mindig épp olyan nyomasztóan, bánatosan és állhatatosan fütyült, hírül adva a világnak, hogy Moszkvában a Vörös téren most temetik Lenint. Az expressz ezer meg ezer kilométert hagyott maga mögött a nagy orosz télben, mégis elkésett. Talán negyven percet késett. Ügy éreztem, hogy nemcsak a szibériai expressz üvöltését hallom, hanem egész Moszkva jajkiáltását is. Ebben a pillanatban megállt az élet. Még a tengerjáró hajók is egyhelyben vesztegeltek, és óriási szirénáik sírása megremegtette az ólmos téli vizet. A fütyülés hirtelen elhallgatott, s a vonat elindult a ködös távolba, a már közeli Moszk vába. Mindennek vége volt. Elindultam hazafelé. A dácsák ormán holtan csüngtek a gyászlobogők. Visszafelé egyetlen emberrel sem találkoztam. Úgy rémlett, kihalt az egé9z világ, kialudt az élet, kihunyt az utolsó rideg fény is ezen a januári napon, csak a gyűlöletes fagy kínozza tovább a természetet, s a füst keserű szaga száll az ég felé. R. D. FORDÍTÁSA F ekete, gyantás füst go- molygott a tüzek rőt lángja fölött. Az éjszakai tűz füstje és a januári fagy ködje fojtón rátelepedett Moszkvára. A villamosok csikorogva kúsztak át a füstön. A kocsikat belül zúzmara lepte be, olyanok voltak, mint a jégbarlang. Egész rönkökből és régi távíró-oszlopokból raktak tüzet a tereken. Milicisták melegedtek körülötte szürke prémes, vörös csúcsos sapkájukban. A „pirókok“. így hívták a milicistákat akkoriban. A kantárszárba kapaszkodva tartották féken a deres, türelmetlen lovakat. A Vörös tér felől robbanások hallatszottak. A kővé fagyott földet robbantották szét. A tűzzel és a füsttel Moszkva vörös-fekete gyászba öltözött. Vörös-fekete szalag díszítette az emberek karját, akik az Oszlopcsarnok felé haladó, végtelenül lassan kúszó sorokat figyelték. Ott feküdt Lenin. A sorok nagyon messze kezdődtek, Moszkva külvárosaiban. Én éjjel két órakor a Kurszk! pályaudvarnál álltam be az egyikbe. A Ljubljanszkaján már hallani lehetett az Oszlopcsarnok felől a gyászinduló távoli hangjait. E hangok lépésről lépésre erősödtek, a beszélgetés elhalkult, egyre nyugtalanabbul szakadozott le a pára az ajkakról. A zsarnokság dőzsölt és ülte torát, ifis százezrek vérével festette bíborát . .. — kezdte valaki halkan énekelni, de nyomban elhallgatott. Minden hang feleslegesnek tetszett ebben a sarki éjszakában. A sok ezer láb alatt ropogott a hó — csak ez volt törvény- szerű, állandó, és fenséges: vonultak a ravatalhoz az emberek a külvárosokból, a Moszkva környéki településekről, a földekről, a leállt gyárakból. Jöttek mindenünnen. A csend megdermedt a város fölött. Még a távoli vasútvonalakon sem füttyögtek a mozdonyok, mint máskor. Az ország csak vonult a magas katafalk elé, ahol a virágok és a bíborvörös zászlók között nem is vette észre rögtön az ember az elcsigázott arcot, a sápadt, magas homlokot, a lezárt szemeket. Eljött mindenki, mert nem volt egyetlen olyan ember sem, akinek az életére ne hatott volna Lenin léte, egy sem, aki ne tapasztalta volna az ő akaratát. Ügy megmozgatta az életet, mintha csak egy óriási földrengés rázta volna meg alapjaiban egész Oroszországot. A dermesztőén hideg Oszlop- csarnokban párává állt össze a sok ezer ember lehelete. A zenekar méltóságteljesen hullámzó hangjain időnként áttörtek a fanfárok metsző iajdulásai. De gyorsan elhaltak, s ismét fenségessé vált a zeme, ünnepélyessé avatva a szomorúságot, de nem enyhítve a bánatot. Zuzenko temgerészkapitány, a Na vahte című tengerészlap munkatársa jött mellettem a tömegben, aki egyébként dácsaszomszédom volt Puskinóban. Lelassítottuk lépteinket. A ravatal mellett egészen lassan mentünk el, hogy még egyszer utoljára emlékezetünkbe véssük Lenin arcát, boltozatos homlokát, összeszorított ajkait, kis kezét. Halott volt az az ember, aki oly titánt akarattal átalakította a világot. Mindnyájan arra gondoltunk, hogy mi lesz ezután. Mi lesz az országgal? MiK sdövszkij: lyen sors vár a forradalomra? Mintha csak megállt volna az idő. A kor eljátszotta szerepét, elnémult, s aligha akad valaki, aki meg tudja tartani az eddigi úton. — A gyerekeink irigyelni fognak bennünket — mondta Zuzenko, amikor kiléptünk az Oszlopcsarnokból. — Hacsak nem lesznek tökfilkók. Mi a történelem kellős közepébe másztunk. Nem igaz? De igaz; így éreztem én is, és így érezte mindenki, aki abban a nyugtalan, viharos korban élt. Egyetlen nemzedék sem élte át azt, amit mi. Se olyan fellendülést, se olyan reményeket, se olyan szorongást, csalódásokat és győzelmeket. Az éhségtől zöld és a harcoktól fekete győzteseket csak a törhetetlen hit éltette: hogy a holnap diadalt hoz. Aztán sokáig zötyögtünk Zu- zenkóval a néptelen helyiérdekűn, Puskino felé. A vonat álmosan dohogott a sűrű gőzfel- hőben. A kerekek dallamosan zakatoltak a síneken. A zakatolást felerősítette az éjszakai visszhang. Ügy rémlett, hogy a visszhang is megfagy, ezért cseng-bong, ropog, mint a ha- sadozó vékony jég. Szívesen be-bekukkantottam Zuzenkóhoz. Kis dácsája egészen az ablakok pereméig süppedt a hóba. Némán megittuk a teát, fekete kétszersültet ropogtattunk hozzá. Aztán Zuzenko megkérdezte: — Elmegy holnap Lenin temetésére? — Hát persze. — Mit vesz fel? Holnap még hidegebb lesz. A maga vékonyka felöltője tiszta kender, hogy mást ne mondjak. De hiszen már most is rázza a hideg. Sajnos, nincs hőmérőm. — Nekem van. — Mérje csak meg a lázát. Majd holnap reggel átmegyek. Elmentem. Az én szobámban szintén olyan hideg volt, mint egy jól bezárt jégveremben. Megraktam a kályhát, s azonnal lefeküdtem, le se vetkőztem, csak magamra húztam a kopott medvebőrt. A fejem zúgott. Arra gondoltam, hogy most, ezekben a napokban egyszerűen nem szabad engedni a kusza és szomorú gondolatoknak, nem szabad átadni magunkat a szomorúságnak. Megrendült a világ. A dühöngő fagy sem tudja kiölni a bánatot az emberek szívéből. Moszkva gyásztüzek lángjában ég. Az emberek azt várják, hogy teljesen megszabaduljanak az ezeréves tehetetlen szenvedésektől. S eltávozott az ember, aki tudta, mi a teendő. ö tudta. De mi tudjuk-e? Az óráért nyúltam. A tűz leégett. A parázs fényénél láttam, hogy már hat óra. Nagyon fájt a fejem. Lenin FAGY
