Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-17 / 299. szám, hétfő
zon a télen harapott a A fagy, a levélhordó lépései úgy ropogtak az utca kátyúinak jegén, mint az állomáson a vagonokba rakott káposztafejek. Tenyere a kilincsre ragadt, alig bírta lerángatni; huhókázva köszönt be öreg Öllé Jánosékhoz, és a levelet az asztalra ejtette, aztán ujjaira fújta a meleget. Öllé az asztalfiókból elővett késsel felvágta a borítékot, az ablakhoz fordult, de úgy sem látott sokkal jobban: kint már ereszkedett až alkony, nagyon magasan már fickándozva rebe- gett egy kis csillag. Olléné még egy marék rozsét tört a tűzre, azzal az ablakhoz ment: mit írnak? Csak a gyerek írt, hogy édesapa hozzon fel káposztát; az élelmezési őrmester, az a zsub- rák, még a dohos savanyúkáposztát is megfőzette, igaz hogy egy szikrányit sem ettek belője. Hazait is hozzon, írta a gyerek. Gazsi Miskáné is hallotta a levelet; a kis morzsolószéken ült, a szavakra felpanttant: „Akkor mi is készítünk valamit a gyerekünknek, hiszen elviszed, ugye, elviszed, János?“ — Miért ne vinném el, ha egyszer hazait, meg káposztát viszek a fiamnak? Legjobb lesz, ha zsákba teszitek, — mondta elgondolkodva Öllé. — A sorok, a szavak már megmozgatták az észét és a szívét, az asztalra tette a levelet, szemüvegét a falon előrebukó tükör mögé dugta; fejében szaladgáltak a gondolatok: mit, hogyan? Gazsiné összeszaladta az utcát, hogy Öllé felmegy katona- fiálioz. A parasztházak kürtői körül egykettőre kalácsszag tér- jenget, a házakban mozsarak zuhogtak: törték a mákot. Az állomás épülete a földbe akart roskadni, nyáron a magas fák lombja vidáman súgott fölötte, a kis kávédaráló mozdonyok lihegve futottak a végállomásra: elegük volt, itt a vége az útnak; az ütközők után két lépésnyire van a poros kocsiút, az meg a folyó tövében szalad. Az állomásfőnök fáradtan, ezerszer látottan nézte a beszaladó mozdonyt, amely lihegett, zihált. Jó lenne megbotolni ezt a dzsungelt, gondolta, amint az olajat izzadó kis mozdonyt nézte, azzal bement az irodába, leült az asztalhoz, kinézett az ablakon, de már azt is únta: széllel szemközt lépegető, rebbenős túzokok sétálgattak a vadvizekben, most azok sincsenek, fehér hólepedő lapul a földre. Szivarozott; a cigaretta hamar elfogy, a szivart tovább nézhet- te-forgathatta, tovább tartott rajta a kemény hamu, mesz- szebbre nézhetett az el csavargó kék füst után. Öllé János bement a főnökhöz, hogy vagont kér. — Káposztának, Öllé bácsi? Van, az van. Hová kéri, mert, tudja, így őszies télben nem olcsó a szállítás; decemberben járunk. — Kocsinak-lónak lesz a vagon, miegymás is lesz rajta. — Tehát, hogy úgy mondjam — mondta ásítozva a főnök, felfogad egy vagont?? — Fel. — Irány? Mert aszerint van a taxa. — Egyenesen Prága. — Atyaisten! Innen? Egészen odáig? — bökögette ceruzájával a főnök az asztalt. — Megfizetem. — Azt nem is lehet másképpen. Gyo>rstehe>rhez, vagy gyorsvonathoz csapjuk a kocsit? — Gyorsteherhez. Nagyon jó volt, hogy bekopogott Öllé és vagont kért, a főnök és az állomásépület felébredt, mint amikor a távíró berreg, amely végefogyhatatlan muzsikát ver. A főnök felkelt, begombolkozott, intézkedett a kocsi ügyében. Öllé ezalatt befogott, kocsiját megrakta görögdinnyével, káposztával és zsákokkal, melyekben kalácsok, zsírból kivett húsok, sonkák, kolbászok, kulcsos kalácsok, pogácsák voltak. Gazsiné egy kis gebrében mézet Is küldött fiának. Púposra rakták a kocsit, ropogtak a kerekek, Öllé kikattogott az állomásra, berakodott, a főnök az első vonathoz kapcsoltatta a vagont. Öllé János mindent körülnézett: itt van a kocsioldal dinnye, a káposzta, a zsákok, a szilva nyelű ostor, a ragyogó szőrű Gidrán és Gazai. Magát is körülnézte: csizmáján remegett a fény, kék köténye balcsücskét nadrágjába dugta, arafint ezt otthon ete* téskor szokta. Fejében is elrendezte a dolgokat: drága ez a felrándulás, de fel kell rándulni, amit be kell keresni. A „zseniszták“ kaszárnyáját fogja keresni-kérdez- ni: eligazítják, mert miért ne igazítanák el, ha már egyszer kocsival-lóval Prága kövein kocog? Fiának, de senkinek egy sort sem írt, senki sem tudta, hogy Öllé János felrándul Prágába. Pedig felmegy, már ott is van, kivezeti a két lovat a vagonból, segítséggel kitolja a kocsit, amit megnéznek: ki ez az ,,indián“, aki kocsival-lóval jön tehervagonban, zsákokat, káposztát, meg — uramatyám! görögdinnyét hoz? MORVAY GYULA: Decemberi dinnyevásár Komótosan befogott, felült az ülésdeszkára, megkérdezte a „zseniszták“ laktanyáját. „Igen, amint az állomás elé ér, jobbra vágjon le, jobbra, és csak menjen, kérdezősködjön. A kapuban álló őr azt se tudta, mit csináljon: kaput nyithat-e az ilyen „civil“ közlekedési eszköznek... — Az ügyeletes tiszt is tanácstalan, de 01* lé már befordul az udvarra, leszerelő öregkatona megy tolmácsnak, Öllé hívatja „az élelmezési tisztet“, azaz az őrmestert, aki homlokára tolt szemüveggel, könyökén fekete klott könyökvédővel jön, hunyorog, kopasz fején gyomszálakként mozognak a baba-pihés hajszálak. — Mi ez, kérem, mi ez? Mindig csak zavarják az embert. Na, mi az? — Káposzta — mondja Öllé, és rábök a káposztára. Ezt nyugodtan megfőzetheti a legényeknek, nézze meg ezeket az acéltömböket! — Miféle „acéltömböket?“ — A káposztafejeket; ezt főzesse meg, ne a poshadtat. Igen, a fiam itt szolgál, a zse- nistáknál, másképpen a hidászoknál. — Aha, aha! Panaszkodtak a katonák, hogy milyen káposztát főzetek? Ugye, hogy panaszkodtak? — Előfordul. — Na, és mondja, mibe kerülnek ezek az „acéllömbők“? — Magának, meg a katonaságnak, azaz a hadseregnek, olcsón számítom. — De, jóember, én csak nagyban, állami helyről vehetek. 1900 egynéhányat írunk, köny- nyen megjegyezheti: 1900 egynéhány embert' étkeztetek; kicsiben nem vehetek. — Dehogynem. Piaci nyugtára vehet. Kézi-vétel; nem csinálok görbe dolgot. Nálunk az ilyen gyönyörű káposztafej 5 korona, mármint darabja, magának megszámítom négyért. Szorozza meg, aztán megyek a fiamhoz. Az őrmester fejét, orrát va- kargatta ceruzájával, aztán legyintett: egye fene, nagyon szép a káposzta, karácsonyra a tiszteknek megfőzeti, Meg magának is visz haza. A laktanya összeszaladt: az irodákból, a raktárakból mindenki Öllé kocsija körül állt; Feri fia vállán hordta be a zsákokat, melyeket a szobákba ál- logattak. Az őrmester három nyolcvanéval kifizette a káposztát. Öllé elmosolyodott: otthon 40 fillér egy fej káposzta, de igaz, hogy a vagonos felrándulás se olcsó. Öllé pénzolvasás közben csak annyit mondott, hogy decemberben járunk, olcsó is az a 3,80 egy fej káposztáért, azzal megkérte a parancsnokot, hogy a „legények“ estére kijöhessenek az „Arany Kacsába“, „Földijeim — vendégeim“, mondta. — Talán az Arany Libába — mondta a parancsnok. — Kacsának mondjuk, de legyen liba. Elhoztam a 15 zsák hazait, körülnézek „aranyos, magos“ Prágában. Azzal kocsijával visszament az állomás elé, hogy igazodni tudjon; onnan a múzeum elé kotíbgott, rá a Vencel térre, amely nem is tér, hanem utca, csak a vége nyílik széjjel. Jobboldalt, a gyalogjárda mellett recsegett Öllé kocsija, a rendőr már éppen noteszét szedte elő, amikor látja, hogy Olló ostorát csizmaszárába dugja, bal lábát az első saroglyának veti, és felvág egy hatalmas görögdinnyét. Szétpattant a két fél, a tűzpiros dinnye szikrázva nevetett a bágyadt téli napra. A rendőr eltette noteszát. Öllé rápipált. Az asszonyok összejöttek Öllé kocsijánál. — Görögdinnye, decemberben? Nem csalás ez? — Kóstolja meg, asszonyom! A ropogós cukros lé az aszszony ujjain csurgott: mind a tíz ujját megnyalogatta, leszopogatta. — És hogy darabja, vagy kilója? — Kérem. Mikor vettek decemberben ilyen ropogós, vér- bélű görögdinnyét? Mostand december van, nem augusztus; és ilyenkor az ilyen görögdinnyének, ni, kilója 20 korona. — Ez a gömböcske? Ez öt kiló — egy százas. Jól saccolom, kérem, nem tévedek, ezer darabot mórt a kežem. — Mert nehéz a jó dinnyét és a jó asz- szonyt kiválasztani, mondják, de itt, kedves asszonyok, itt az én kocsimnál nem kell válogatniuk: mind csudálatosén szép és finom portéka. Hajadonfőit szaladt oda a főpincéir, az Alhambrából, a mulatóból és a bárból, a vendéglőből odajöttek a vevők, körülrajongták Öllé kocsiját: miféle csudabogár ez? Turkesz- tánból jött ez a kocsi dinnye? Állt a dinnyevásár, kapkodták a görögdinnyét, röpködtek a százasok Öllé bugyellárisába, amely kék köténye alatt volt. Nem volt az más, mint vászontarisznya. — Van még? — Van. — Mikor hoz? — Nem mindig és nem mindenkinél áll el ropogósnak a görögdinnye decemberig — mondotta Öllé János, és vászontarisznyájába tömködte, gyömöszölte a százasokat. Az Arany Kacsában Öllé karjával kanyarintott: — Ezek — mind! — Ezeknek a szentséges csontoknak most prágai kislagzit gsapok, a földieknek, k a t o n a -1 e g é n y eik n ek! És megettét a prágai kis-lag- zit. Otthon, a petróleumlámpa alatt összeszámolta pénzét; felesége oldalról sandított oda. — Árulni jól árultál, mert üres kocsival jöttél haza, de elég sok a pénz híja. Hol maradt a többi? Tán prágai menyecskék akadtak utadba? Hozni hoztál haza pénzt, de hol. a sokja? — A legényekre maradt, meg a fiamra ment. Felesége csak fúrta a szemét János bajusza alá, hogy látta volna ura nevetését, de nem látta, ami úgy is jól volt, mert helyére ért a hazai, a gyerekek megették a lagzit ós itt a pénz. Mindenre futotta, még maradt is. TÖRÖK ELEMÉR: Lovam ki terelve Ülök a hajnali őszben a körémtömörült füzek sötétje felett időm zászlaja leng fényháló terül a magányos térre s kihalássza az égről a csillagokat a mindenségbe lovam kiterelve homloka üstökén a nap lángoló arany nyelve. ZIRIG ÄRPÄD: Zöld-álmú éjszaka gyalázva letörve mondani már késő rándulj vas-ökölbe ne hallgass sírásra ülve és ütötten jaj szót ki se mondva (megtaposott Holddal bújni felhő-rongyba?J vigasz sima mása napra napot hozni játszva csillagokkal törtszárnyú hajnalon küzdve a korommal győzni mindig győzni kár a nagy bánatot újabbal tetőzni Ljubomir Dalcsev: Anyóka □ Pierre Boulez elhagyja a BBC első karmesteri posztját, s hazatér Franciaországba, ahol egy modern zenetudományi intézet vezetését bízzák rá. □ A Szovjetunióban új folyóirat indult A könyvek világa címmel, amelyben a műfordítások problematikájával foglalkoznak ezután a szovjet irodalmak és más irodalmak leg* tapasztaltabb írásművészei. □ Oszkár Davidovics Strok, az Öcsi csornije című híres orosz sláger szerzője, nyolcvanadik születésnapján a húszas évek zenei stílusának feléledő divatjáról nyilatkozott a szovjet sajtóban. „Az emberek megunták már az elektromos gitárok lármáját, ezért, tiltakozásképpen fordulnak vissza a régi zenéhez.“ □ Egy szovjet felmérés szerint a Szovjetunióban az elmúlt 25 évben végzett pedagógusok 27 százaléka nem a közoktatásban, hanem a népgazdaság különböző területein dolgozik. Szükséges — állapítja meg a felmérés —, hogy a jövőben a tervezést jobban igazítsák a KULTURÁLIS HfREK tényleges szükséglethez, számolva az objektív tényezőkkel. □ Húsz éves az Encounter, ez egvik legnépszerűbb angol folyóirat, a baloldali liberális értelmiség szócsöve. Az Encounter politikai, szociológiai és történeti esszék és interjúk mellett színvonalas irodai- mi- és filmkritikáiról híres. A lap ünnepi számában Melville J. Lasky, Sidney Hook és Arthur Koestler próbálja értékelni az elmúlt húsz esztendő tanulságait. ■ Svédországban — kísérletképpen — a gimnáziumi és egyetemi oktatás közelítése céljából úgynevezett kombinált képzést vezettek be néhány egyetemen, illetve gimnáziumban. A képzés lényege: bizonyos pályákra a középiskolai és egyetemi tanulmányok egyidejű végzésével lehet felkészülni, úgy, hogy a hét bizonyos napjain a hallgatók az átalános műveltséget adó gimnáziumban tanulnak, míg más napokon szakirányú képzésben részesül* nek az egyetemen. ■ Franciaországban az elemi iskolák tanulóinak valamivel több mint 50 százaléka legalább egy osztályt ismétel, ami egyértelműen a legfontosabb fel* adattá teszi az óvodai hálózat fejlesztését, az elemi iskolai oktatás módszereinek javítását, a pedagógusképzés és továbbképzés tökéletesítését. A középiskolai oktatásban ugyanakkor jótékonyan érezteti hatá^ sát az az intézkedés, miszerint a tananyag 10 százalékát az intézmények szabadon határozhatják meg. Ennek nyomán nőtt az iskolák kezdeményező, újító kedve, javultak a módszerek, növekedett a felelősségérzet. H Svájcban az iskolák többsége fiú-, illetve leányiskola, a koedukáció igen ritka. Mivel a leányiskolák tanterve, óraszáma eltér a fiúiskolásokétól, a továbbtanulásban a lányok hátrányos hellyzet- ben vannak. Az érettségizetteknek mindössze 28 százaléka leány, a főiskolákon pedig a lányok aránya a hallgatói létszám egynegyedét sem adja. 1973. Xll. 17. Zöld-álmú évszaka
