Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-04 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
B ecsengettünk a prágai Vinafská utca egyik sarokházának ötödik •ineieti lakásába. Apró termetű, karcsú asszony nyit ajtót. A szobanövényekkel díszített lakásban mindenhol tökéletes tisztaság uralkodik. A rend és a pontosság nemcsak a példás háziasszonynak, de a katonának is a jellemzője Mert bizony Anna Benešová — a frontbarátok között csak egysze rüen Anička vagy Anka — katonai ľartalékos hadnagy, a Szovjetunióban megalakult első csehszlovák hadtest tisztje. Néhány hónap múlva tölti be 64. életévét. Mint a film a fehér vásznon, úgy peregnek le egyszerre szemei előtt életének évei. Emlékeiben visszatér gyermekéveihez, amelyeket szülőfalujában Konecchlumíban és a szeretett Öriáshegység alatti Ostromefi községben élt ie. Amikor lö éves lelt, Prágába ment, hogy munka után nézzen. De nem volt szerencséje. Az úri családok cselédlányainak és mosónőinek mostoha élete lett az ő sorsa is. Európa egén ekkortájt már jelentkeznek a fekete felhők. Anna Benešo vá rejtekhelyek után kutat a német kommunisták számára, akik a nácizmus elől menekülnek hazájukból. Csakhamar azonban neki magának is nenekülnie kellett. Az antifasiszta agyesületekben való aktív részvétele smeretes volt közeli környezete előtt, ís a protektorátus egyre szűkebbé vá lik számára. 1939 áprilisában emigrál Sok viszontagságon megy kérésziül, amíg szeretett Prágájából Lengyelországon keresztül a Szovjetunióba jut. Bu^dosásának első napjai, hetei oly tá ^ol hazájától bizony nem voltak köny- nyüek a fiatal nő számára. Amikor Buzulukban megalakul az önálló csehszlovák katonai egység, Anna egy percig sem gondolkodik. Máris siet az uráli kisvárosba, hogy mint önkéntes jelentkezzék. „Buzulukban ugyanolyan katonai kiképzésben részesültünk, mint a férfiak“ — mondja mosolyogva. „Bizony ez nem volt könnyű dolog. De kibírtuk. Bátorított minket az a tudat, hogy rövid időn belül bekapcsolódunk a Vörös Hadsereg oldalán a hadműveletekbe, és így — habár kismértékben is — de hozzá járulhatunk a fasiszta hadsereg leveréséhez és részt vehetünk letiport hazánk felszabadításában.“ Ezután a ÖRÖK EMLÉKÜL harcokra, katonatársaira emlékezik. Ez mind egész életre szóló emléket jelent. Mint például az is, amit egy férfi aligha ismerne be. „Amikor Buzuluk ban búcsúzkodtunk, csontfagyasztó hideg volt. Egyszerre csak 'jött a pa rancs: puskával tisztelegj! Es azon nyomban elkezdték játszani a csehszlovák állami himnuszt. Mindnyájan moz dulatlanul álltunk, akárcsak a szob rok. Csak a hidegnek köszönhettük, hogy a meghatódás könnyei nem voľ tak láthatók. Odafagytak az arcunk ra...“ Mint a képeslapok egy hosszú útról, egymás után tűnnek elő az emlékek. „Harmincharmadik születésnapomat a szokolovi csatában ünnepeltem meg — ha ezt egyáltalán így mondhatom. A harcban mint egy aknavetőszakasz egészségügyi katonája vettem részt. Különleges egy érzés volt ez a számomra.“ A háborúból nem hoznak emléktárgyakat, csak sebesülést, krónikus betegségeket; testi és lelki sebeket, szóKorszerűen, ízlésesen EGY HÁZ LAKÓI „Születtem, szerettem, szültem .. .* (LÁNYI SAROLTA) A gyermeknevelés sok gonddal, lemondással jár és nagy felelősség. Az állam igyekszik különféle segítséget nyújtani a több gyermekes családoknak, de mégis nagyon kevés fiatal házas tervez több. mint két, esetleg három gyermeket. — Mi nem terveztünk, de azt tudtuk, hogy kettőnél több gyereket akarunk, és végül tizet szültem — mondja moso lyogva Hegedűs Mari néni. Patak partján keskeny gyalogút -ve zet Hegedűsék házához. Turňa nad Bod- voutól kb. 20 percnyi járásra Bebek várának lábánál kis település, négy öt ház Egyikben a Hegedűs család lakik. A házhoz közeledve egy hatalmas fekete kutya ugrik elém. Egy másodperc múlva két kisfiút pillantok meg. Az egyik tüstént nyakánál ragadja a hatalmas állatot. Jó barátok, mert a kutya engedelmeskedik neki. Később velem is megbarátkozik. Géza, aki a segítségemre sietett, hatéves. Elsős, ő a csa Iád legfiatalabb tagja, mindenki ked vence. Péter tí éves, ő kísér a házhoz Az udvaron a kilenc gyerek közül az egyedüli lány, Marika ruhát tereget. — Nagymosás van? — Igen. — Rosszkor jöttem, zavarok? — Nem, már éppen befejeztük. Nálunk minden nap van nagymosás. A két kisebbik öcsémén bizony gyorsan piszkolódik a ruha. Marika, Péter és én együtt megyünk be a 19 évvel ezelőtt épült háromszobás lakásba. Mari néni unokáját, Zsuzsikat dajkálja. Élvezettel gügyög neki, a kislány visszamosolyog a nagymamára. Az anyja mos — magyarázza —, addig szívesen el játszadozom vele. — Húszéves voltam, mikor férjhez A két legfiatalabb: Péter és Géza És végül tíz gyereket szültem ... mentem — emlékezik vissza az ötvenéves asszony. Az első fiam háromhetes korában meghalt. — Níigyon elszomorodtam. — Egy év múlva megszületett a második gyerek, az is fiú lett. Utána még nyolc fiam és egy lányom született. — Nem volt nehéz kilenc gyereket felnevelni? — Könnyű nem volt. az igaz. Sokat dolgoztunk mindketten a férjemmel, de gyermekeinknek mindig meg tudtuk adni, amire szükségük volt. Mint fiatal házasok — folytatja — apósoméknál laktunk Péderben. Azután a férjem öccse is megnősült, a család egyre gyarapodott. Kicsi lett a lakás. Mi ide költöztünk Tornára. A mostani házunk mögött lévő kis házat vettük meg. Most az egyik fiam lakik benne. De rövidesen ő is új házba költözik. Egy szoba, kis konyha és öt gyerek. Szűk volt. Elkezdtünk építkezni... Akkor még nem adtuk kölcsönt, fillért fillérhez rakva takarékoskodtunk. Férjem abban az időben sokszor dolgozott idegenben, a gyerekek nevelése, a ház körüli munka teljes egészében nekem jutott. Az öt fiú nőtt, épült a ház ... Végre 1954-ben beköltöztünk, és új életet kezdtünk ... — Ha még egyszer húszéves lehetne, akkor is így döntene? — Természetesen. A legszebb érzés anyának lenni... — Nyolc fiú és csak egy lány. Ezek szerint a háztartásban nem sok hasznát veszi a gyerekeknek ... — Nem mondhatnám. Az igaz, a lányom segít a legtöbbet, de a fiúk is elmosogatnak, kitakarítanak. A három kisebbnek Ilyen munkát nem kell végeznie. Feri 15 éves, a Medzevi (mecenzéfi) Mezőgazdasági Szaktanin- tézetbe jár. Az ő feladata már évek óta a bevásárlás. Innen, a vár alól, messze vannak az üzletek. Nyáron még csak könnyű, de télen néha 20—30 cm-es hóban bukdácsolva jutunk el a községbe. — A gyerekeknek az iskolába járás nem okoz problémát? —A korai kelés nem nagyon tetszik nekik. A hosszú utat, sarat, havat, szelet, esőt pedig már megszokták. — Nem volna jobb a községben lakni? — kérdezem a körülöttem sün- dörgö Pétert. — Nem — hangzik a válasz, — mert ükkor messze lenne a vár. Igen, itt közel az erdő, a széles mező, teljes a szabadság. A Hegedűs fiúk alig tanultak meg járni, máris felmásztak az egykori vár romjaira, onnét látták meg először tulajdonképpen szülő falujukat. — Mikor csappant meg a család? — Négy évvel ezelőtt nősült meg a legidősebb fiam. Először nagyon hiányzott, hogy nem jön mindennap haza, de azután megszoktuk. Eddig négy fiam hagyott itt bennünket, mert megnősül tek. — Reggel, mikor Géza, Péter és Marika iskolába mennek, kiürül a ház. Egyedül maradok itthon. Mosok, takarítok, főzök. De már csak öt embernek. Elhallgat egy pillanatra, elgondolkodik, azután folytatja. — Pali fiam, aki még nem nős, csak egy héten egyszer jár haza. A férjem is csak egyszer jár haza hetente, Zvolenban dolgozik. Mariku a jövő évben fog érettségizni a Moldava nad Bodvou-i (szepsi} Gimnáziumban.. Lehet, hogy főiskolára megy __ Az unokát közben sikerült elaltatnia, lassan beesteledik, vége egy napnak, és holnap minden kezdődik értőiről. Reggel kiürül a ház, estére megtelik, de most már csak öten ülnek asztalhoz, nem úgy, mint pár évvel ezelőtt, mikor még 11 éhes száj várta a friss vacsorát. Karácsonykor, húsvétkor, mikor ösz- szejön a nagy család, a menyek is, unokák is eljönnek. Mindannyiuk arcán mosoly, megelégedettség. Legutóbb az édesanyjuk 50. születésnapján találkoz tak. Mari néni könnyes szemmel ült 9 gyermeke, négy unokája gyűrűjében. Milicky Jolán A női ruha a prágai Prago- dév nemzeti vállalat egyik Üzemében készült, a férfi öltöny pedig a Trenčíni Ruhagyárban. A nianekeneken jól mutató és egyébként is nagyon szép és jó minőségű anyagból készült ruhák bizonyára megnyerik a tetszésüket. A ruhákról készült felvételek közlésével segítségére szeretnénk lenni azoknak a fiatal nőknek, akik crimplénből kimenő ruhát, és azoknak a fiatal férfiaknak, akik korszerű, divatos, ízléses öltönyt akarnak varratni, vagy vásárolni. raorú emlékezést a hősi halált halt barátokra és barátnőkre. És mégis. Az asztalon néhány kifakult, beszakított szélű fénykép fekszik. Együtt vándoroltak Anička Benešovával, az egyenruha zsebében Buzuluktól egészen hazáig. A fényképekről fiatal arcok mosolyognak reánk. Az egyik fénykép hátsó oldalán ajánló sorok vannak: örök emlékül katonatársamnak, Aničkának. Benešová elvtársnő kezébe veszi a fényképeket, amelyekről szovjet katonák tekintenek reánk. „Kijev jelé vonul tunk, telefonszolgálatot teljesítettem akkor a mozdonyon. A mozdonyvezető megkérdezte: „Anna joszifovna, nebo- jítesz? Nem fél? Lőszert szállítottunk Moszkva alá, s mindig sikerrel jártunk. Ekkor Is sikerült. Vendéglátónk egyszer csak elhallgatott. Egy kis, barna noteszt vesz a kezébe. Ebben a füzetecskében férjének megsárgult leveleit tartja. Mikor átnyújtja, nem tudja visszafojtani a könnyeit. Röviddel Dukla előtt látta utoljára. A háború után tudta meg, hogy néhány héttel a felszabadulás előtt elesett. Megtalálta sírját és azt a családot is, ahol férje, Oskár Beneš, a Szovjetunióban megalakult csehszlo vák hadsereg hadnagya, utoljára rejtőzködött. A frontharcos asszonynak, a Dukla- hágóért folytatott harcok részvevőjének tekintete most a legkedvesebb barátnők fényképére összpontosul. „Tud ja ön, hogy ezek a lányok, akik közül egyesek még itt igen fiatalok voltak, mindnyájan valóban bátrak voltak? Mindnyájan hősök voltak. Akár egészségügyi katonaként, akár szakácsnőként, mosónőként dolgoztak is ... És a harctéri bajtársiasság? Azt nem lehet még szavakban sem kifejezni. An nak a polgári életben talán még párja sincs. Egyik a másikért a végsőkig képes volt áldozatot hozni, vagy biztatni, segíteni a másikat...-djk1973. XI. 4.
