Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-12 / 269. szám, hétfő
T örténetünk hőseit valamikor a tizen« egyedik században faragta ki5 bükkfából egy népi faragómester. Sokat dolgozott velük, amíg megformálta hosszú, sápadt arcukafe Keresztelő János markáns kecskeszakíífiát és Mihány arkangyal erős orrát, egyszerre fenyegető és megbocsátó tekintetű szemüket, melyek fekete cseresznyeként domborodtak ki üregükből. A mester hosszan elidőzött az arkangyal szárnyainál és a Keresztelő korsajánál, különösen a repülésre képesítő végtagokkal pepecselt sokat, nagy gonddal lekerekítette, simára csiszolta és kerek tbllvégekkel csipkézte, hogy megbízhatóan szolgáljanak. Amikor elkészült különféle testrészeikkel, befestette őket. Hosszú, és bő ruhájukat égszínkékre, redős palástjukat bíborvörösre, dús fürtjeiket galambőszre; a népi mester művészi hitvallása az volt, hogy a szentek galambőszök legyenek. Ezután kifúrta Mihály arkangyal jobb kezét és a markába fából faragott, ezüstre festett kardot dugott. Gondos keze nyomán helyrevaló és komoly szobrok kerekedtek belőlük. A két férfiú egy középkori kisváros templomának az oltárára került, annak is a jobb szárnyára, Bűnbánó Magdolna mellé. Olyan szilárdan és keményen álltak talapzatukon, mintha legalábbis több ezredévre állították volna oda őket. Hosszú és eseménytelen évtizedekig álltak az oltár jobb szárnyán: Magdolna esdekelve nézett a templomajtó irányában, mintha várna valakit, János magasba emelte korsaját, és megkeresztelte az emberiséget, Mihály arkangyal pedig érdektelenül és kissé megvetően figyelte az oltár előtt térdepelő hívőket és ezüst kardjával fenyegetve, jámbor életre intette őket. Ezekben a nyugodalmas időkben semmi jel nem mutatott még arra, hogy a történelmi események változása vagy más külső körülmények folytán esetleg komoly bajba kerülhetnének. Elmúltak százévesek, amikor először forogtak - életveszélyben, amely Bűnbánó Magdolnára végzetessé vált. Az történt akkor, hogy egy forró nyári napon bágyadt szendergésiikből nagy harangzúgásra riadtak: valaki a toronyban félreverte a harangokat. Mi lehet ez, töprengtek álmosan a szentek, valami új ünnep talán? De nem sok idejük maradt a töprengésre, mert néhány perc múlva feldúltan és magából kikelve berohant a sekrestyés, villámgyorsan kulcsra zárta a templomajtót, az oltár előtt felkiáltva keresztet vetett, majd gyíkként kisurrant a sekrestyeajtón és kívülről azt is kulcsra zárta. Mi történik itt, álmélkodtak a szentek, Jakab apó megháborodott? Hihetetlen, morfondírozott magában Mihály arkangyal, úgy viselkedett az öreg, mintha nem tisztelne bennünket, ügyet sem vetett ránk ... Nemsokára a sekrestyés kirohanása után rettenetes dörömbölés verte fel a templom csendjét, hatalmasan döngették a templom ajtaját; honnan is tudhatták volna a szentek, hogy a messzi nyugatról jött huszita hadak ostromolják a templomot, majd amikor szöges buzogányaikkal nem tudták betörni a vastag tölgyfaajtót, egyszerűen felgyújtják a tetőt és mint akik dolgukat jól végezték, tovább állnak. Ok csak azt érzékelték, hogy a templom homályos hajója egyszerre kivilágosodik, az oltárt rőt fény árasztja el, fejük felelt recsegés, ropogás és pattogás hallatszik, köréjük füstölgő gerendák zuhannak és izzó zsarátnok hull az egekből. Tüzet fogott már Bűnbánó Magdolna ruhája, a Keresztelő vizes korsaja is füstölög és Mihály arkangyal teljességgel kibírhatatlannak tartja a meleget, amikor kormos ábrázatú ördögként, üvöltve beront Jakab, a sekrestyés, Mihályt és János mestert leráncigálja talapzatáról és a füstfelhőben vadul köhögve kirobog velük. Szegény Bűnbánó Magdolna ott hamvadt el a vörösen és izzón ösz- szeroskadó templomtető alatt. Az újonnan felépített templomban újra egymás mellé kerültek egy mellékoltárra, szépen kifényesítve, János mester megpör- kölődött korsója frissen befestve, megjavítgatva. Most azonban sem sokáig állhattak nyugodtan a helyükön, alig néhány évtizedig. Hangosan beszélgető, érzéketlen és kíméletlen emberek jöttek a templomba és arról beszéltek, hogy minek ez a nagy pompa és díszözön itt, csak eltakarja a lényeget és félrevezeti az embereket, és kik ezek a gyanús ábrázatú, fából faragott figurák, mit keresnek az egyszerű emberi lélek otthonában, milyen csalafintaság rejlik emögött — még azt a szót is kiejtették, hogy úri-huncutság —, és hogy az egészet sürgősen meg kell reformálni, mert ez így tovább tarthatatlan. Csak a sok külsőség és bűn, és semmi belső alázat! Nagy hirtelen le is szedték talapzatukról a szenteket, jó lesz tüzelőnek, mondogatták, különösen a presbiter szorgoskodott, sikerült is letörnie Mihály arkangyal bal fülét, de az egyik kúrátor szíve megesett a két szenten és a halomra dobált limlomokból kiemelve őket, háza padlására szállította. A reformáció időszakát itt vészelték át, szénaillatban, pókhálóval borítottan, gereblyék, favillák és görény- fogó csapdák társaságában, denevérek szárnyainak surrogó röpte alatt. S amikor újra lekerültek a padlásról, már a kibővített templom egyik mellékhajójába kerültek, ahol külön talapzatokon álltak egymással szemben. Tudták már, hogy a földi létben a szentek élete sem fenékig tejfel és amikor egy fél évszázad múlva újra félreverték fejük felett é harangokat, kesernyésen felsőhajtottak: már megint...?! Bizony, már megint történt valami, és az események egyik láncszemeként újra csak berohant a templomba a sekrestyés, végigfutott a padok között, nyomábaft«egy kopasz fejű, török janicsárral, tfki a kezében éles görbe kardot villogtatott. Egy ideig az oltár körül kerge- tőztek, felszaladtak a kórusra, a sekrestyés jajgatott, a török szitkozódott, a templom teteje pedig újra lángolni és pattogni kezdett, és az egyre hatalmasodó tűzvész fénye nappali világosságba vonta a szentek arcát. Keresztelő János kérdő tekintettel nézte Mihály arkangyalt, talán azt várta tőle, hogy kardjával beleszól a sekrestyés és a janicsár között fennálló nézeteltérésbe, korsaját szorongatta a mester, de Mihály nem mozdult egészen addig, amíg a tetőgerendák a nyakukba nem zuhantak és eltemették. Közel fél évszázadig hevertek a romok alatt és amikor újra a helyükre állították őket, János mesternek először új kart kellett csinálni — szerencsére nem azt vesztette el romok alatt, amellyel korsóját tartotta, hanem a másikat —, az arkangyalnak pedig ezüst kardja törött darabokra; egy ügyes kádármester pótolta, a változatosság kedvéért aranyozott pallossal. Hetven évvel később két kuruckatona hozta a veszedelmet a szentek fejére. Hetyke sarkantyúpengetéssel sétáltak fel- alá a padsorok között, és a szentképeket nézegették, amikor egyikük megpillantotta Mihály arkangyalt. Azonnyomban a kardjához is kapott. — Nézd csak, síivé ... — mondta a másiknak —, a pacsmagja, kivont szablyával kényeskedik. Csak lecsapom én a fejét az ingyenélőjének . .. — Hagyd csak, síivé — csillapította a másik —, szent ez, nem labanc ... bár ábrázatja német az istenadtának, vagy tán tálján ... Ez alkalommal hát megmenekültek, de a napóleoni háborúkat már nem úszták meg szárazon: egy mozsárból kilőtt, bö- höm nagy ágyúgolyó, amely a templom kellős közepén robbant fel, repeszdarab- jait szétszórva elvitte Mihály csípőjét és a Keresztelőnek lyukat fúrt a melle bal felén, ott, ahol a közönséges halandók a legjobban sebezhetők. Aztán hosszabb nyugodalmas időszak következett rájuk, a negyvennyolcas forradalmakat és az első világháborúi szerencsésen átvészelték. Nem így a második világháborút, ebben mindketten megsebesültek. Egy szőnyegbombázás alkalmával a szilánkok elsodorták János mester korsaját a karjával együtt, az arkangyalnak pedig letörték a bal szárnyát és kilyuggatták a palástját. Mihály arkangyallal egy régiségkereskedőnél találkoztam: szúelte tulipános ládán állt, egy fehér ornamentikájú tejesköcsög és egy bronz Napóleon-szobor társaságában. A falon, a feje felett széles és időjárásmarta szíjra fűzve rozsdás kolomp lógott; ilyen mélahangú harangocskát hordozott valamikor a nyakán a gulya élén járó vezérbika. A falnak támasztva néhány gúzsai állt, a mennyezetről öreg petróleumlámpák lógtak álé, és egy faragott kertipadon nagy hasú, kerek képű Buddha- szobor trónolt. Az arkangyal szomorúnak és megtörtnek látszott, amit részben korával és viszontagságos sorsával magyaráztam, részben pedig a magányával: nem állt mellette Keresztelő János, s a közelében sem volt, csupán egy öreg rokka és egy kertitörpe ácsorgott a tulipános láda környékén. Felébredt bennem az újságíró-ösztön és eszembe ötlött, hogy interjút készítek a szenttel. Megkérem őt, hogy a saját szavaival beszéljen életéről, sorsáról, sikerélményeiről és objektív nehézségeiről. Mondjon véleményt a világról, a jövőről, és terveiről. Első kérdésemet eléggé óvatosan, némi puhatolódzó szándéktól nem mentesen tettem fel. — Elnézést... Mihály arkangyalhoz van szerencsém? — Miért... talán Gabriel Is lehetnék? — kérdezett vissza kelletlenül és egy cseppet sem készségesen. Magábazárkózott interjúalanynak mutatkozott, akitől messze esik a közlékenység könnyed csevegőhajlama. Nem.. . Gábrielnek tudomásom szerint keményebb és fenyegetőbb a nézése... és nem kardot tart a kezében, hanem buzogányt. — Mit kíván tőlem? — kérdezte bosz- szankodva, hogy nem tud lerázni magáról, amiben viszont hasonlított a beképzelt nagy emberekre, akik önmaguknál is többre tartják magukat. ~ Gondolom, nem csupán csevegni akar velem, hanem hivatalból kíváncsiskodik. Kóbor regősnek nézem, amolyan igricnek vagy garabonciásnak ... — Köszönöm — hajtottam fejet emberismerete előtt —, valóban nem cél nélkül alkalmatlankodom. A sorsa érdekel, egy arkangyal élete, ön mérhetetlenül bölcs és tapasztalt, testén évszázadok élményeinek a nyomát hordozza, lelkében sebek lecsapódása honol. Látta felnőni az emberiséget és részt vállalt e folyamat irányításában. Pályája szédítően nagyvonalú és emberien véges. Hogyan került ide a tulipános ládára a tejesköcsög mellé? — Akaratom eHenére két modori bríganr ti hozott ide — felelte mogorván az arkangyal. Választékos archaizmussal beszélt. — Két desperádó tette meg ezt a csúfságot velem ... — Megértem önt. De hol van társa, János, a keresztelő? — Túl a határon, talán Bécsben vagy Salzburgban. Mit tudom én! Meglehet, már az Öceán túlsó partján emeli korsóját. — Nem mondaná el, hogy mi történt önökkel? — Büszkébb vagyok attól, hogysem panaszkodjam, de nehéz sorsom elkeserít. Méltánytalan hozzám a világ és megaláz, önmagam számára is ,idegennek érzem magam, hol van már az én régi erőm? Csak gondolja el, Jánossal együtt átvészeltük a huszita hadjáratot, a reformációt, a különféle dúlásokra is csak szegény Bűnbánó Magdolna fizetett rá, mi átéltük becsülettel és méltósággal az esetet. Napóleon mozsara gyengének bizonyult ellenünk, még az angolszász repülők láncos bombáinak a poklában is azok maradtunk, akik voltunk: én Mihály arkangyal, a társam pedig János, a keresztelő. A helyünkön maradtunk, önmagunk voltunk. Ránkszakadt az égő templomtető, de én közben Mihály arkangyal voltam, padlásra dugtak, de ott is az maradtam, Jánosnak ripityára tört a korsója és a karja, de nem szűnt meg a Keresztelő lenni, szitává bombáztak, de a lényünk nem változik. De mi vagyok én most, uram, ezt mondja meg nekem? Tárgy vagyok, semmi egyéb, redves, barázdás fatönk. Jön két modori ágrólsza- kadt, lecibál a helyünkről, zsákba tesz és elad, mint két malacot. Úgy érzem, hogy János sem keresztel már ebben az életben. — Tudom... — jegyeztem meg, hogy megvigasztaljam —, a két modori hidalgó kivételével... — tettem még hozzá kisssé rosszmájúan. — Igen, azok nem hajtottak térdet előttünk, tiszteletlenek voltak, mintha a pokol küldte volna őket a nyakunkra. Tudja, autón érkeztek. Megálltak a templom előtt, kiszálltak, de a motort járni hagyták. Pusmogva sétáltak a templomban, a képeket, meg a szobrokat vizsgálták. Nem dicsekvésképpen mondom, de én azonnal megtetszettem nekik. Nézd csak Jocó, mondta az egyik a másiknak, ennek a meredtszemű angyalkának kardja is van ... Ez a mélák meg vedret lóbál a kezében, mutatott a másik János mesterre... Akkor ezt a kettőt, jó? Dormedten hallgattunk, nem tudtuk, hogy mit akarnak velünk. Látszólag semmi rendkívüli nem történt, az ajtót nem döngették, a templomtető nem égett, harci zaj sem hallatszott, azt hittük: nincs semmi baj. Kard sem volt náluk, sem buzogány, csak egy nagy műanyagtáska, s — mint később kiderült — benne egy feneketlen csalánszövet zsák. Egyedül voltunk velük a templomban. Szörnyű volt, hagymázos iázálom, apokalipszis. Ránkvetették magukat, leráncigál- tak a helyünkről, s közben felborították a gyóntatószéket, bedugtak a zsákba, aztán csak azt éreztük, hogy repülünk, majd zuhanunk és nagyot nyekkenünk: a két ördög kidobott bennünket a templomablakon. Én fejre estem és megrepedt a koponyám, a társamnak pedig lába tört. Gondolja, hogy bánták? János mesteri még aznap este, törött lábbal, darabokban eladták száz koronáért egy autós bécsi embernek, engem meg idehoztak. Egyedüli vigaszom, hogy nem kaptak készpénzt értem ... — Egyelőre ... — Tudom, hogy a sorsom könyörült meg rajtam, hogy ne kelljen látnom, ahogy a vételáram kézből kézbe jut. Egyelőre... igen, egyelőre jól érzem itt magam. Még harangocskám is van — utalt a kolompra —, lélekharang. Buddha kissé zavar itt velem szemben, de a köcsögöt, a guzsalyakat és a rokkát kedvelem, az egyszerű népre emlékeztetnek, mely mindig úgy tisztelt. Nopóleonnal is meglennék, bár valamikor rámlövetett a mozsarával. De ml lesz velem, ha eladnak? Hová jutok? Érzéketlen helyen akár kertitörpe is válhat belőlem, vagy előszobadísz, kalaptartó, talán fogas ... — Túl sötéten látja a jövőjét — vigasztaltam —, bíznia kell, hinni a jóban, a nemesben ... a gondviselésben ... — Nehéz ... nagyon nehéz hinni, a hithez is alapok kellenek . .. alapzat, tömör és szilárd, meg csend és áhítat, de főleg alapok, s én egy tulipános ládán állok — panaszkodott. Vigasztalannak látszott, aki előtt teljességgel kilátástalannak tűnik fel a jövő. Ideje befejeznem a kérdezőskö- dést. — Mit üzen a fiatalságnak ...? — Ne lopjanak ... mert tragédiákat idéznek vele elő... — mondta sietve és nyomatékosan, amiből arra következtettem, hogy nagyon belebonyolódott a saját sorsa feletti töprengésbe, és ez kissé egyoldalúvá tette őt. Megkérdeztem még a boltvezetőt, hogy mit ér Mihály arkangyal. — Keveset — felelte —, stílustalan, kezdetleges munka, egészen primitív. Rossz állapotban is van, egyedüli értéke, hogy nagyon öreg. Olcsón adom, százötvenért elviheti, de alkudni is lehet. TÖRÖK ELEMÉR: Békét békét ne vért Vér vér vér megint a vér csupa vérvirág vérdáliák vért virágzó véres éjszakák véget nem érő vér vér vér vértemetők vérbimbók csak vér csak kín gyötrődő agóniák neandervölgyi idők vér szaga a mindenre érzékeny élet vért vérző keze akár Krisztus tenyere vér vér vér anyád vére gyermekedé vér mint élet vér mint halál elég legyen már nőni nőni nőni kell lenni és szeretni magunkért másokért összeilleszteni arcunk széttört tükrét az élő gyermekünkért és a majd megszületőkért BÉKÉT BÉKÉT NE VÉRT Potoki Kláro: Nő és férfi Duba Gyula: SZOBROK BOKKFABÖl
