Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-14 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó
Dél-Jemen egyik legfiatalabb iskolája a negyedik kormányzóságban van, Beihan közelében. Beihan járási székhely, külön villanyteleppel és repülőtérrel. A repülőteret fenékre állított kátrányoshordók sora választja el a sivatag zúzalékos homoktengerétől, s a hordók között „szárazföldi járművel“ — gépkocsival, tevével tilos a közlekedés. De most sietünk, a rövidebb utat választjuk és az egyik gépkocsi volánja mögött a negyedik kormányzóság kormányzója ül. a másikat pedig a helyettese vezeti. A harmadikban a fegyveres kísérőkkel együtt a járási rendőrfőnök ül. így semmitől nem kell tartanunk, amikor a repülőtér kifutópályájára kanyarodunk, s a széltől viszonylag simára gyalult terepen kibontakozik egy vad autóverseny a három terepjáró autó között. Sietünk, oda akarunk érni a „Fáklya“ iskola jubileumi ünnepségéire. Amikor kiérünk a repülőtérről, az út elromlik. A békésebb tempó megoldja a kormányzó nyelvét. Az iskoláról beszél. — Voltaképpen nemzetközi iskola ez — mondja. — Külföldiek is járnak ide. Kollégiumi rendszerben folyik a taníveszett el a falakon belül, vagy a falak tövében. A kocsikaraván megérkezik az iskolához. Az épületet zászlók díszítik és arcképek. A marxizmus—leninizmus klasszikusainak képei mellett mindenütt ott van a forradalmi Jemen államfőjének, Szalmin Rubajának portréja is. A kisdiákok — öttől tizenöt éves korig — ott szoronganak, futkároznak az épület előtt, az iskola udvarán. De a volt kastélyba idegeneknek nem könnyű a bemenet. A kapunál két gyér mekember áll, kezükben szuronyos ro hamkarabély. Lekászálódunk az autókról, közele dünk a kapuhoz. Éljenzés, ünneplés fogad bennünket, majd elkezdik énekelni, skandálni azokat a forradalmi jelszavakat, amelyektől manapság hangos az egész ország: „Életünket és vérünket Jemenért!“ „Szalmin utat mutat a munkásnak és a parasztnak!“ Az őrök utat engednek, testükhöz szorítják a keresztbe rakott fegyvereket, és bemegyünk az iskolába. Egy hűvös, gyékonyszőnyegekkel lepadlózott tanterembe érünk, amelyet — gondoltam először — talán kiürítettek, mert nem volt benne sem pad, sem asztal, de Valahol a Radian hegys'iiihen . . A íalu elé kivonult diákuí ás tanítóik Dél-Jemen és a szocialista országok barátságát éltetik. tás, a s ivatagi beduinok gyermekei a tanítási idő alatt bent laknak, megkapják a teljes ellátást, a tanszereket. — Ingyen tanítják a külföldieket is? Egy ilyen szegény országban, ahol a helyi oktatási szükségletek kielégítésére sincs elég tanszer, tanerő, bútor és iskola? — Persze, mit tehetünk? Legtöbbször a gyerek és a szülő nem is tudja, hogy külföldi. Ki mondja meg a dé'l- jemeni, az észak-jemeni és a szaud- arábiai határ térségében vándorló be duinokról, hogy melyik ország állampolgárai? A diákok közt sok az árva gyerek — mártírok leszármozottai —, eleinte főleg rájuk gondoltunk, amikor megszerveztük az iskolát. De aztán híre lett, hogy a régi kastélyban milyen szeretettel, hozzáértéssel foglalkoznak a gyerekekkel, s a szünetben hazatérő diákok maguk is elmondták, hogy jobban megy a soruk, mint otthonmaradt testvéreiknek. A forradalom, az állam költségén megtanulnak írni, olvasni, számolni és még sok mindent, amire megítélésünk szerint szükségük lehet. Az iskolát egy gyönyörű, volt szultáni palotában rendezték be. A palotától nem messze állt a szultán külön kéjlaka, amit hatalmas kerítés vett körül. A kerítésén belül uszodát nyitottak, a régi világban ott rendezték a fürdőpartikat. Egy-egy parti előtt a szultán testőrsége napokig tartó hajtóvadászattal gyűjtötte össze a szórakozáshoz szükségesnek tartott asz- szonyokat és lányokat a környékről... A tiltakozó, vagy a falak körül kétség- beesetten ődöngő férfiakkal kegyetlenül leszámoltak a testőrök. A Fáklya iskola diákjai között nem egy van, akinek apja vagy anyja itt még tábla sem. A beszélgetés a gyékényen kezdődik. Magas, szakállas, szép szál fiatalember lép be, egyenruhában. Ami nem lenne feltűnő — ebben az országban nagyon sok az egyenruhás férfi és nő. A kormány felhívása még ma is érvényben van, hogy a munkások, tisztviselők egyszerű, egyenruha formájú öltözékben menjenek munkába. A szakállas férfi volt az iskola katonai kiképzésének felelőse. Mert az iskolás őrök nem dísznek tartották kezükben a fegyvert. Beszélgetünk, közben terítenek a gyékényen. A rizses kecskehúst lavór- nyi méretű, keskeny peremű alumíniumtálakra teszik. Körös-körül hagyma, paprika és lepényszerű arab kenyér. Kisebb tálakon citrommal ízesített kecske- és birkasült, amelyet átjár a speciális keleti fűszer, a curry jellegzetes illata. Ebéd után, de már evés közben is — részletes tájékoztatót kapok az iskoláról. Ahogy körülnézek a tanteremben: gúlába rakott fegyvereket látok mindenütt. Géppisztoly lóg a falon, a hálóhely vagy az iskolai ülőhely felett. A gyermekek élete, öltözéke, időbeosztása is eléggé katonás. Simléderes sapkát hordanak, derékszíját, sőt még .cipőt is, ami még manapság sem jut a legtöbb vidéki jemeninek. Megkezdődik az ünnepély. Ha nem tudnám, hogy iskolai ünnepségen vagyok, azt hinném, katonai parádéra jöttem. A bemutatót lelkes taps fogadja. Az emelvény mellett ott áll az adeni rádió riportere is, aki helyszíni közvetítést ad az eseményekről, s lelkesen méltatja a szervezettséget, a begyakorlottságot, a pontosságot. Estébe hajlik az idő, amire véget érnek a bemutatók. De az ünnepség hangulata átragad a vendégekre is. Amikor visszafelé hajtunk az úttalan sivatagi úton, kísérőink órák hosszat éneklik a jelszavakat: „Szalmin, mutass utat Moszkat és Oman szabadságharcosainak! Szalmin, vezesd győzelemre a munkást és a parasztotI“ A másik forradalmi iskolát az ország hatodik kormányzóságában, AZ Guedda közelében találtam. Egyedülálló a maga nemében. Egyetlen kis épülete van, ez is fából készült, és ez sem iroda vagy tanterem. A porta mellett áll, az őrségnek építették. A „porta“ — egy kilométer átmérőjű, öt-tíz mé*ter mélyén a természettől földbe vájt, fedetlen gödör bejárata. Itt helyezkednek el a „Lenin-iskola“ tantermei éte a „Június 9.“ iskola létesítményei. Tantermekre persze nem emlékeztet Itt semmi: a tanítás sátrakban folyik. Kollégiumi rendszerben, mert a sátor itt is lakhely és tanítási hely egyúttal. A Lenin-iskola — az alsó tagozat szerepét tölti be. Aki elvégezte, az mehet a felső tagozatba, a ■„Június 9.“ iskolába. A felső tagozat az arab világban középiskola, és csak a középiskola után lehet gimnáziumba vagy technikumba menni. Nagy a pedagógushiány, aki sikerrel elvégezte az alsó tagozatot és a „Június 9.“ iskola hallgatója lesz, az társadalmi munkában már tanító lehet — az alsó tagozatban. Öttől-tizenöt év közöttiek itt a diákok. Míg járjuk a sátrakat, egyik kísérőm, aki a dhofari hegyektől, a csatatértől idáig kísért, megáll az egyik sátor előtt, megvárja, amig elmegyünk onnan. Csak azután lép be. Nem akarja, hogy idegen is tanúja legyen két gyermekével való találkozásának. A felesége régebben meghalt, és ő három éve adta ide két kisfiát, azóta nem látta őket. Belépünk az egyik sátortanterembe. Viharlámpa lóg a „mennyezetről“, mellette a vászontetőn Marx, Engels és Lenin arcképe. A kisdiákok hallgatják a tanító magyarázatát, törökülésben ülnek, s ha elfáradnak, fegyverükre támaszkodnak. Mindenkinél fegyver van itt is. Géppisztoly, rohamkarabély. Még a víztartályok is háborúra emlékeztetnek: kiürített aknatartó dobozokat használnak az ivóvíz tárolására. A tanítót megkérdeztem: mi történne, ha riadót rendelne el? A tanító aprólékosan, szakszerűen elmagyarázza, melyik diákcsoport hol foglalna el tüzelőállást, kinek feladata a víztartályok, kinek a lámpák kezelése, az utánpótlás és a hírközlés biztosítása, a betegellátás. Egy tízesztendős körüli, fekete emberkére mutat: ő a golyószóró mellé feküdne. Ebben a tanulócsoportban ő kezeli a legnagyobb tűzerejű fegyvert. Földrajzórát zavartunk meg. Az egyik diáktól elkérem a földrajzkönyvet, Főleg a dél-arábiai földrajzi és politikai téľség tudnivalóit tartalmazza. Szíriában készült, mint ahogy a tankönyvek nagy részét valamelyik baráti arab országban adták ki. Szír, iraki, egyiptomi, algériai eredetű tananyaggal dolgoznak itt — és nem könnyű e tankönyvekből a helyi viszonyoknak megfelelően tanítani. — Mit jelentenek az esetben a „helyi viszonyok“? Az ország iskoláit járva, beleértve a gimnáziumokat és a Nemzeti Felszabadítási Front egyetemi rangú oktatási központját is, eléggé egyértelmű válaszokat kaptam. Az Iskolák úgynevezett „közműveltségi tárgyai“ elsősorban a dél-aráblal térség viszonyainak megértéséhez nyújtanak kulcsot. A hallgatókat megismertetik a harmadik világ, ezen belül az arab világ általános problémáival, és azzal a történelmi, földrajzi civilizációs környezettel, amelyben most élnek, s harcolnak az életért. A1 Gueddában, ahol az iskolát is a dhofari hazafiak említett frontja tartja fenn, természetszerűleg a front politikai érdekei és a felszabadított országrész kívánalmai hatá-* rozzák meg a tanterv összeállítását. így földrajzban a leglényege* sebb a haza megismerése. A haza: Moszkat-Oman és az Arab-öböl vidéke. Azután nagyon fontos a harcot támogató Dél-Jemen földrajzi, politikai és történelmi viszonyainak ismerete. Nyomban ezután következik az arab világ e harcot támogató részének ismertetése. Ebbe már beletartozik Szíria. Ide számít Irak és Egyiptom is. — De nekünk vannak barátaink az arab világon kívül is: így foglalkozunk a szocialista országokkal is. De nem feledkezünk meg az ellenségről sem. A1 Gueddába, a hatodik dél-jemeni kormányzóság fővárosába közvetlenül az iskolai évforduló-ünnepségek elejére éTkeztem oda. Akkor fejeződött be a dhofari hazafiakkal szolidáris nemzetközi erők adeni kongresszusa, s a nagy tanácskozás arab vendégeiből népes delegáció utazott az ünnepségekre is. A háromnapos ünnepségsorozat fénypontjának természetszerűleg itt is a hadibemutatókat szánták. A légkör miben sem különbözött attól, amit a Fáklya iskolában tapasztaltam. A1 Gueddában többször hallottam: „A térkép szerint és a valóságban is ez a demokratikus Jemen hatodik kormányzósága. De itt, a „keleti végeken“ mi, dhofari partizánok is otthon érezzük magunkat. Itt nő fel számunkra a káderutánpótlás, népünket, a jövendő nemzedéket itt készítjük elő a sikeresebb harcra, az eredményesebb, szakszerű munkára, az értelmesebb életre“. Katonán rendben vonulnak fel a diákok a Fáklya iskola ünnepségére. (A szerző felvételei] 1973. X. 14. Krajczár Imre dél-jemeni riportja
