Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-08 / 36 szombat, Vasárnapi Új Szó

ZAHAR GYICSAROV:

szás közben Topol minden kézmozdulatnál csaknem derékig kiemelkedett a vízből. Már nem volt messze a bóján lengő piros zászlótól.

Mögötte, néhány száz méterre, sötétlett a sűrű zölddel benőtt meredek part, s az alatta húzódó sárgás-fe- hér plázs — mint valami öv egy óriás derekán — elválasztotta a partot a tenger zöldes vizétől.

A bójához már csak néhány karcsapás s úszhat visszafelé.

A fordulónál Topol egy embert pillantott meg, aki a bójába kapaszkodva ringott a lassú hullámokon.

— Pihenünk? — kérdezte vidáman, és közelebb úszott. Ekkor vette észre, hogy a bójába kapaszkodó személy egy nő, s hogy az arca rendkívül sápadt, fáradt. Néhány gyors tempóval odaúszott.

— Segítsek? — kérdezte minden felesleges bevezetés nélkül.

— Á, dehogy — válaszolt mosolyt erőltetve arcára a nő. — Majd én magam . .

— Adja ide a kezét! — parancsolta Topol olyan hangon, amely nem tűr ellenvetést. — Ne okozzon felesleges gondot a helyi mentőszolgálatnak!

A nő kissé morcos lett, de azonnal elengedte a bóját, és együtt úsztak a part felé. Lassan haladtak, inkább a part felé sodródó hullámokra és a szélre bízták magukat, mint saját erejükre.

A nyári nap sugaraitól átforrósodott kavicson pihentek, s csak jelentéktelen rövid mondatokat váltottak. Közben teli tüdővel szívták a meleg sós levegőt.

— A mellúszás egészen jól megy. Netán versenyez is?

— Nem próbálkoztam, csupán önszorgalomból tanultam meg.

— És ha nem úsztam volna egészen odáig?

— Semmi sem történt volna. Egy kis pihenő után magam is ...

— Nocsak.

— Tudja, az én elvem már ilyen: nem okozni gondot senkinek.

Alig ismerték egymást, mégis, a már nem egészen ifjú. de még mindig fiatal emberek barátságos, könnyed iróniájával beszélgettek, ösztönösen érezve a kölcsönös megértést és szimpátiát.

Topol már szinte fekete volt a naptól, s ez a feketeség egybeolvadt szemöldökének, hajának és csontos arcának színével. Oldalt fekve lustán szórta a finom homokot.

Társnője, lábait maga alá húzva, rövid tompa orrát érdekesen felhúzva, különös labirintusokat rajzolt ujjaival a homok ba, hogy aztán újra elrontsa azokat. A hegyek felől fújdogáló lágy szellő megmegemelte szőke haját, s az arcába sodorta. Időnként megrázta fejét, hogy haját hátradob ja.

— Viszont az az elve . Bocsásson meg, de hogyan szólítsam kegyedet? — kérdezte Topol ismét némi Iróniával, miközben a szóródó homokot nézte.

— Avguszta.

— Avguszta? — mintha egy pillanatra meglepődött volna. — Én topol vagyok.

— Fa?

— Nem. Ez a vezetéknevem.

— És ez minden?

— Igen. Egyszerűen l’opol . . . Szóval, nekem az a véleményein, hogy az ön elve már nem aktuális.

Furcsa mély hangon nevetett: — Avguszta.

— S most várhatom a nevelő hatású szavakat, ugye? Individualizmus kötőjel kollektivitás, filantrópja kötőjel önzés stb.?

— Kitűnő a szókincse — jegyezte meg Topol inkább önmagának, de azért úgy, hogy Avguszta is meghallja, és a nevetésük egybeolvadt. •

Egy idősebb nő közeledett. Elölte egy körülbelül hároméves kislány tipegett.

Topol felnézett és elcsodálkozott a megdöbbentő hasonlatosságon. Olyannak találta őket, mint abban a bizonyos találós kérdésben: egy unoka két lány, két anya, egy nagymama, összesen mégiscsak három személy.

— Gondolom, eljutottál egész a túlsó partra — Törökországba —, szólt egész komoly hangon az idősebb anya, de a szemében kedves mosoly bujkált.

— Nem, mama. Abban megakadályozott ez a terebélyes barátom.

Az anya köszönésképpen bólintott és leült. Meg sem kérdezte, miért „terebe- lyes“

A kislány, amint meglátta Topol karián a tetoválást — egy sast, egy piramis alakú topolyfát és a napot — kedvesen csacsogva rászólt:

— Te nem mostál kezet. Majd anyukád beállít a sarokba.

Topol bűnbánóan megvonta a vállát:

— Hm, azt hiszem igaza van, szenyo- rita Hogy hívják?

— Natasa. Natasa Arjevna.

— Ejha! Hát akkor mi majdnem névrokonok vagyunk. Gyere hozzám!

De arra már nem volt idő. hogy felvegye a kislányt. Balról, a szanatórium fehér épületéből futott valaki — nyakig begombolt zubbonyban — és dörgő han gon kiabált:

— Topóóól! Topóóóól! Gyere a tele fonhoz! Murmanszkból hívnak.

Topol felállt, pedánsan leporolta testéről a homokot, és halkan, sajnálkozva ennyit mondott:

— Bocsássanak meg!

Aztán hosszú sportos léptekkel felsietett a szanatóriumhoz vezető lépcsőkön.

— Mama, a bácsi elment kezet mosni? —- kérdezte a kislány.

— Igen, Nataska. Bizonyára — válaszolta Avguszta elmerengve, s valami furcsa, távolodó, de mégis elűzhetetlen gondolat kerítette őt hatalmába.

Teltek, múltak a napok. Avguszta esténként úszott, beúszott a bójáig, megpihent, aztán újra visszaúszott a partra. Üldögélt a homokban, játszott Nataská- val, vagy sétált vele a sűrűn benőtt parton, azokon a helyeken, ahová a tenger hullámai kicsapódtak.

Balra, jobbra, mindenütt ragyogott a part a nyaralók sokaságától u.ak Topol nem volt sehol. Sem a parton, sem a vízben. Eltűnt.

Az emberek fürödtek. napoztak, élvezték a meleget, a csendet, a tenger halk moraját és a hosszú nyári semmittevést. Ismerkedtek, majd újra elváltak, talán örökre.

Egy szellősen öltözött, de azért kifogástalan katonás megjelenésű férfi ki- sérgette Avguszlát délutáni sétáin a szanatórium parkjában Egv alkalommal Avguszta megkérdezte— Nemrégen volt az önök szanatóriumában egy különös vezetéknevO férfi Topóinak hívták. Nem ismeri véletlenül?

A katonatiszt hangjából envhe féltékenység érződött.

— Arijt? Hogyne ismerném. Régi baj- társam,

Mintha gyökeret vert volna Avgusztí lába. Megállt.

— Hogyan mondta? Hogy hívják??

— Arij. Miért? Ismerik egymást?

— Ogy futólag . . De furcsa neve van

— Igen. Ö maga is egy furcáa aggle gény.

úynükw.nhdol MHri.

— Egyetlenegyszer, északon, a Pe csora mentén hallottam ilyen nevet.

— A Pecsora mentén? . . Nem tudón pontosan hol, de úgy rémlik, azokon « tájakon volt Topolnak egy olyan esete hogy le kellett szállnia Kénvszerleszál lást hajtott végre — ahogy ezt mi piló ták mondjuk.

— És mikor? . . . Mikor? Nem tudja melyik évben? — Avguszta megfogt« útitársa karját, s a pilóta a vékony sző veten keresztül érezte a gvenge női ké: remegését. — Különben nem is olyai fontos — tette hozzá Avguszta néni hallgatás után. mlntegv leplezve túlzót érdeklődését. — Bocsásson meg, kérem Ez csak olyan kíváncsiság . . .

Azon az éjszakán Avguszta nem tu dott aludni. Kiment a tengerhez, leül a kihűlt homokra, térdét ajkához húzví nézte a mozdulatlan holdsütötte tengeri de gondolatban egészen más — durve hideg, havas, sűrű erdőkbe bújt tájat Iá lőtt.

. .. Három évvei ezelőtt . . Pontosab ban három évvel és öt hónappal eze lőtt... Egy kis bányászváros kó"i\ázá ban feküdt, melynek faházas, ut Pe csora mentén húzódtak Mint Ikit.fďmér nöknő szolgálati úton volt itt. és hirte len lebetegedett. Mive! teherben volt - bekövetkezett a koraszülés.

Nehéz, kibírhatatlanul nehéz időke élt át: két nap és két éjjel. Ez az a ki lencven perc, amíg ő és gyermeke ai élet és halál küszöbén küzdöttek! Aztár a lassú újraéledés az újszülöttel együtt...

Az ablak előtt süvöllött a szél, a; üvegtáblák reszkettek, mintha a hidej rázná őket. Három vagy négy napig nen volt telefonösszeköttetés. A szél kidön tölt néhány telefonpóznát s a vezetéke betakarta a hó.

Egyedül feküdt az ismeretlen város

... ne értsenek félre kérem, azt mondtam kocogjunk és nem azt, hogy kacagjunk . . . azaz dehogy is ne kacagjunk, jól megy nekünk, az idő gyönyörű, gyümölcs roskadásig, aranyló vajbab meg káposzta a belevaló dagadóval, meg csabaival, tejszínes sütemények. . .. még beszélni is gyönyörűség róla. De éppen azért, mert ilyen jól megy nekünk, ez a nagy jólét ránk rakodik, magunkon cipeljük, élő reklámjai vagyunk a jólétünknek. Szóval, magyarán mondva, veszedelmesen hízunk és az orvosok a hajukat tépik, hogy adjuk le a felesleges kilókat, ússzunk, táncoljunk, tornász- szunk, teniszezzünk, golfozzunk, mert különben jön a szívelhájasodás, az érelmeszesedés, az ér- szűkülés, meg más ilyen fenyegetésekkel rontják az étvágyunkat. Igen ám, de egy egyszerű halandónak hol van ideje, hogy naponta teniszezzen meg golfozzon ugyebár? No, most a szomszédos baráti államban, egy szép szőke fizikatanárnő, aki mellesleg világbajnoknő is, megalapított egy új sportot — a kocogást. Hogy ez mi? Hát az én gyermekkoromban ezt a műveletet úgy hívták, hogy futás de haladjunk a korral, nem bánom legyen ezentúl kocogás.

Tudják kérem én mindig bosszankodom, ha azzal jönnek elő, hogy külföldön ezt csinálják, meg azt csinálják és ml elmaradottak vagyunk. Ha még egyszer ezt mondja valaki, ellátom az illető baját, mert mi már rég űzzük ezt a sportotl Hogy hogyan? Engedjék meg, hogy demonstráljam.

Emlékeznek kérem arra a kis piros, vagy sárga, vagy zöld cukorfütyülőre? Egy krajcár volt az ára, bosnyák utcai árusnál volt kapható, aki nyakába akasztott üzletében a cukorfütyülő mellett törökmézet, meg törmelékcsokoládét árult, meg medvecukrot, amit egy hétig lehetett nyalogatni és sose fogyott el. Földöntúli boldogság volt ezek között válogatni, de én mindig a ftityülőnél kötöttem ki, mert az dupla gyönyörűséget jelentett. Fütyült és közben elöntötte a száját a mesék édes íze, és ha azóta füttyöt hallok, ez az egy- krajcáros fütyülő emléke ott muzsikál a szívemben.

De hol hallani manapság füttyöt? Az emberek

sok mindenre használ vészetet egész egysze egy napsugaras délelo hangzott a régi hián] egy harmadik ... való elöntött a boldogság, mellett álló füttyös i gom hangulatát.

A bratislavaiak jól

ban ezt az újságot meg kell magyarázna úgy megnőtt a forga reszteződéseknél felá zöld jelzésnél start, p re méltó intézkedés, y balesetek. Igen ám, d temperamentumos. Hl ke a lámpán, ha tel ebből származó balt áll minden lámpánál

LEÄNYARC (Susil Weeararatana felvétele)