Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-08 / 36 szombat, Vasárnapi Új Szó
UJA P O P O V S Z KI: Jorly Barlamov: KENYÉR (olaj, 1972) f béü után nyugodtan heve- résztem a díványon, és különféle go. dalotok jártak a lejemben. Feleségem átment a szomszédasszonyhoz egy csésze kávéra, ötéves fiacskám pedig képeskönyvet lapozgatott, és valamit diinnyögött hozzá: nyilván a maga gyér- megproblémáit igyekezett megoldani. Egyszerre csak odafordult hozzám: — Apa, mondd csak, te miért nem ajándékoztál nekem még soha élő elefántot? — Nálunk nincsenek elefántok. fiacskám. Ezek az állatok messze, nagyon messze élnek. Csak Afrikában! — Akkor menjünk Afrikába, apa! — Nos, lehet. Csak hát nekünk nincs ennyi pénzünk. Az ilyen utazás pedig sokba kerül . .. A kölyök azonban már tűzbe jött: — Van pénz apa, van! Kérünk a nénitől! A haszontalan kis békának eszébe jutott, hogy egyszer a takarékpénztárban voltunk. — De hát, fiacskám — válaszoltam meglehetősen mérgesen — ugyan mit lovaqnlsz ezen az Afrikán? Afrikába a-a — akara-o-o-ok — menni-i-i! — üvöltötte a kölyök, aki nagy reményeket fűzött ehhez a ''énbevált módszerhez — Rendben van. fiacskám. De nézd csak, milyen kicsi a lakásunk: ugyan hol fogjuk tar tani az elefántodat? — Amíg meleg van, a tera szón, télen pedig az előszobá ban. — Es mit adsz neki enni? — Aludttejet, franciasalátát, kását. Nyugtalanság ébredt bennem tárgyalásaink sikeres kimenetelére vonatkozóan, és ráripakod- tam. — Elég, ha mondom< — De én akaro-o-om! Afrikába akar-o-o-ok menni-i-il Ekkor hirtelen eqy ötletem támadt. — Rendben van, menjünk! — kéltem fel a díványról. — Afrikába utazunk! — Hurrá! — kiáltotta a fiam. — Most mindjárt? — Hát persze! Csak előbb elmegyünk és beoltatjuk magunkat. — Fiam szája tátva maradt. Azután a gyerek habogva kérdezte: — Hát ez kell? — Enélkül nem engednek, pajtás. Egy oltás kolera ellen, egy másik pestis ellen, egy harmadik tífusz ellen. — Apa — Mi az: utazunk vagy nem? Fiam szemlátomást habozott. — Apa, de minek nekünk elefánt? Hiszen olyan sokat eszik ■ . Megint ledőltem a díványra. Fiam odajött és bizalmasan a fülembe súgta: — Apuka, hiszen válóban nincs hely elefántnak a lakásunkban. Hiába, akármit mond is bárki, a fecskendő sokkal élesebb fegyver, mint a logika! Fordította: GELLÉRT GYÜRGY ban. Szomorú volt. Fájt a szíve. Hiszen senki sem jött öt- meglátogatni, senki sem osztotia meg vele fájdalmát, sem Örömét. S mindehhez még az a fájdalom, hogy Moszkvában élő édesanyján kívül nem volt senkije, akivel közölhette volna az örömhírt — kislánya születését. Az, aki Nataska apja volt. otthagyta őt röviddel az esküvő után. Sorsdöntő ballépés Sajnos, sem a kedves ősz hajú doktor nő, sem a jó megertö nővérek nem tudták feledtetni vele reménytelen, nehéz helyzetét. A szülés utáni napon, amikor felébredt, virágot látott az ejjeliszekrényen. Igaz ugyan, csak muskátli volt, egyszerű muskátli, de élő és büszke, amely zöld színével szinte bemelegítette a szerény kórházi szobát, melyben Avgusztán és az egyedüllét végtelen óráin kívül senki sem volt. — Mi ez? Ki küldte? — kérdezte csodálkozva. — Egy varázsló — válaszolt tréfás titoktartással a doktornő. — Egy égből jött varázsló Aztán elmondta, hogy aznap, amikor Avguszta kislánya született, egy katonai repülogep kényszerleszállást hajtott végre a Pecsorán. A pilóta traumát kapott, és ide hozták be. Tőle van a virág. — És ő? Mi van vele? — kérdezte Avguszta izgatottan. — Semmi vész. Már elszállították egy katonai repülőgéppel. — Milyen kár — sóhajtott Avguszta. Még csak meg sem köszönhettem neki. Később észrevette, hogy a muskátli levelei közt egy Kis papír van: — Fogadja őszinte jókívánságaimat elete legboldogabb napján. Kívánom, hogy az és az új emberke szívét mindig csak a boldogság melegítse. Legyenek erősek!" Ennyi volt a kis papírra írva. Aláírás nélküli Az egyetlen, amit Avguszta megtudott, a pilóta neve volt. De a vezetéknevét — azt nem. Még Kevésbé a címét. A név furcsa es igen ritka volt: Arij. Csodálatos ereje volt akkor annak a virágnak. Ott állt az éjjeliszekrényen, es hallgatón. Úgy tűnt azonban, mintha láthatatlanul benne lenne az, aki itt, ezen a távoli, zord, rideg tájon meg tudta találni, és oda ajándékozta, éppen neki. Tán megérezte egyedüllétét, az együttérzés forró vágyát, s azt a kívánságát, hogy legalább lélekben kössön kapcsolatot egy jószívű emberrel? Moszkvában az anyakönyvvezetónél nem az igazi apa nevét íratta be. Natasa Axjevna — így íratta. Semmit, egy lépést sem tett Avguszta azért, hogy megtalálja azt az embert. Nem is volt szándékában. A sorsban már nem bízott. Hiszen az az ember lehetett nős, bizonyára szeretik öt, s ő viszontszeret valakit. Akkor minek? Nataska nőtt, növekedett. Ha valaki megkérdezte, hogy hívják, bemutatkozott: Nataska Arjevna vagyok. Hónapok, évek múltak el... Ki volt az az ember, akinek ritka neve az ő kislánya nevének egy részévé vált? Minduntalan Topol szavai csengtek a fülében: „Ejha! Hát akkor mi majdnem névrokonok vagyunk!“ De miért? Tán nem élhetett még egy ugyanolyan nevű ember, aki szintén pilóta, aki ugyanolyan helyzetbe került a Pecsorán? Csak reggel felé tért magához hosszú álmodozásából, és elhatározta, megírja Topolnak, miért „majdnem névrokonok“ Nataskával. De a cím?... Megírom a levelet a szanatórium címére, s majd utána küldik, ahogy azt ilyen esetek ben szokták. Megírta, elküldte. Közeledett a nyaralás vége, a hazatérés ideje. Jöttek a levelek, csak az nem jött, amelyre annyira várt. De mégis! Az egyik nap távirat érkezett: ..Nagyon kérem, maradjanak még egy hétig! Tizennyolcadikén érkezem. Topol.“ Tizennyolcadikán reggel még Topol nem volt sehol. De még délben sem. A koraesti órákban lement Avguszta úszni még egyet az ismert bójához, a piros zászlócskához. Úszott, nem nézett se jobbra, se balra, hagyta magát sodorni nyugodt tempóinak hajtóerejétől, majd háton úszott és bámulta a végtelen eget. Csak amikor már egészen közel ért a bójához, akkor nézett fel, és — összerezzent. Közvetlenül a zászlócska mellett állt Topol. Nem úszott. Állt a vízben és könnyedén kapaszkodott a kúpalakú fémtest szélébe. Állt és várt. — Segítsek? — kiáltotta Avguszta boldogan és lelkesen, s érezte, hogy szíve gyorsabban dobog, szinte vadul kalapál. — Segíts! — válaszolt Arij, s kinyújtotta feléje mindkét karját. Erősen megszorítva egymás kezét, izgalomtól és örömtől sugárzó arccal, elindultak a lenyugvó nap sugaraiban fürdő part felé. Forilílutfa: BELLUS IMRE ott aztán nem ment tovább, hanem katonásan megfordult, megvárta, míg úgy öt perc múlva újra kigyulladt a fény a lábon járók számára és visz- szarohant a túloldalra. Szegény — gondoltam magamban — biztosan otthonfelejtett valamit. De nem, a túlsó oldalon újra megfordult és a zöld emberke jelzésre visszarohant az én oldalamra. Most már figyelni kezdtem. Ez nem tiszta ügy, ez vagy őrült, vagy valami rosszban töri a fejét. Nem sajnáltam az időt, és a tizedik ide-oda rohangálás után megszólítottam. — Kérem — mondtam olyan szelíden, ahogy elmebetegekkel szoktak beszélni — ön fogadalomból űzi ezt a sportot? Széles mosollyal felelte: — Nem, orvosi tanácsra. Kérdőjellé váltam. — Igen — folytatta — nekem kezdődő érelmeszesedésem van és az orvos sok mozgást ajánlott és legjobbnak vélte a szaladást. Példának felhozta Kekkonen köztársasági elnököt, aki naponta lefutja a maga tíz kilométerét a parkjában. Nekem parkom nincs, még csak kertem sem, hűt elkezdtem egy üres telken körbe futni. Ez nemcsak szörnyen unalmas, de az arrajárók ujjal mutogattak rám, a gyerekek meg azt kiabálták: „Nini egy cirkuszló!“ Meg aztán az ember esendő, gyakran lelassítottam, pedig az orvos megmondta, hogy a tempót tartani kell, gyorsan kell futnom, sőt mindig gyorsabban. Akkor fedeztem fel ezt a helyet. Itt nincs mese, itt rohanni kell és ami a legfontosabb, ezek az aranyos füttyös rendőrök pontosan stoppolják az időt. Ma már ott tartok, hogy a két fény között egyedül én érek oda elsőnek a túlsóoldalra, tréning dolga az egész. Most az az ambícióm, hogy éigyalogos legyek és egy pillanattal a vörös fény előtt érjek a célba. Eddig még nem sikerült, de hiszen Nurmi sem nyert Ingyen aranyérmet az olimpián. E pillanatban kigyulladt a zöld fény és az én bácsikám köszönés nélkül rohant át a túloldalra és vele együtt egy kisebb rohamosztagnak is beillő, túlmolett ember. Hát kérem, ami Igaz az igaz, a kocogás szót Importáltuk, de a lényeget azt mi találtuk fel! rendőr! — jóvágású, fess fiú, kezében ott a fütyülő és ha valaki le mer lépni a vörös jelzésnél, akkor fütyül, öt lámpa, öt rendőr, öt fütty. Én nagyon szeretem a rendőröket, ők a mi barátaink és védelmezőink, olyan nyugodt vagyok, mikor látom, hogy még fényes nappal is hogyan vigyáznak ránk. Éjjel nem látom őket, de ennek csak én vagyok az oka, mert éjjel nem szoktam az utcán tartózkodni. Szóval kiugrik a zöld fény, a menet megindul — rosszul mondom — nekiiramodik, száll mint egy helikopter, de még nem fordult elő, hogy valaki zöld fénynél jusson át a túloldalra és máris az autósoknak van szabad útjuk. Úgy gondolom ez' azért van, hogy ezzel is rábeszéljék a gyalogosokat, hogy mindenkinek a fazékjában főjjön egy Skoda. A múltkor azonban rájöttem ennek az Intézménynek óriási jelentőségére. Egy nyugdíjas formájú bácsika velem együtt szaladt át az úttesten, ák a szájukat, de ezt a mű- űen elejtették. Azonban ... tt a bratislavai Kőtéren felolt fütty, majd egy másik, ágos füttykoncert és engem \z új, átjárást jelző lámpák endőrök visszaadták ifjúsáudják, miről van szó, azonírszágszerte olvassák, tehát n. Gyönyörű fővárosunkban om, hogy a nagyobb útke- lították a Jelző lámpákat, Iros jelzésnél halt! Dicséret- alóban azóta megritkultak a > a ml publikumunk roppant iba ugrik ki a vörös ember- leti ő bizony megindul. Az setek elkerülése érdekében egy rendőr — de milyen
