Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-02 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
íiSTOiíIffl - TMI5IIDAIDM A napokban köszöntöttük a Szlovák Nemzeti Felkelés 29. évfordulóját. E tény büszkeséggel és Öntudattal tölti el mindazokat, akik átélték a dicső történelmi napokat, akik fegyverrel a kezükben harcoltak. de azokat is, akik csak abban az időben, vagy később születtek. A Szlovák Nemzeti Felkelés ott él a szlovák nemzet tudatának mélyén, segít a jelen formálásában, és kötelez bennünket a jövőre nézve. A szlovák nép büszke a nemzete szabadságáért vívott küzdelem bátor harcosaira, és kegyelettel emlékezik azokra, akik a célért életüket áldozták. Az SZNF az európai nemzetek fasizmus elleni internacionalista harcának része volt. Több mint húsz nemzet képviselői vettek részt benne. Nem véletlen, hogy a szebb jövőért vívott harc nagy visszhangra és támogatásra talált a szlovák nők között. A történelem bizonyítja, hogy a nők (aktív képviselői) az emberiség történetének egyetlen nagy mozgalmából sem hiányoztak Fényes példa erre az orosz nők önfeláldozó, bátor és hősies magatartása a NOSZF idején. A csehszlovák nők a burzsoá Csehszlovák Köztársaság felbomlása után látták, hogy sokról van szó, hogy a fasiszta megszállás a cseh és szlovák nemzet megsemmisítésének veszélyét is jelenti. Az elnyomás évei a nők életének és helyzetének a gyökereit érintették. A klérofasiszta rendszer igyekezett a nők művelődési lehetőségeit korlátozni, lehetetlenné tette részvételüket a közéletben, mert a klérofa- sizmus ideálja az istenfélő asszony volt, akinek életcélja csupán a házimunka és alázatos gyerekek nevelése. Különféle végzésekkel igyekeztek fékezni a nők szabadságvágyát. Üldözték a kommunista, öntudatos és haladó szellemű nőket, kitették őket a munkahelyeikről, bebörtönözték, koncentrációs táborokba hurcolták őket. A nők többsége azonban nem ijedt meg a fenyegetésektől és a veszélyektől. Ezt főleg a klérofasiszta szervezetek elleni bojkott-akciókban, másrészt pedig a nemzeti felszabadító és forradalmi mozgalomban való részvételük bizonyítja. A nők tömegesen vettek részt 1939—40-ben a Szlová- kia-szerte elterjedt sztrájkmozgalomban. Ott vannak Podbrezován, Dubnicán, Gelnicán, a Banská Štiavni- ca-i dohánygyárban, Banská Bystricán, Zilinán, Hand- lován, Sirken, Krompachyban, Pov. Bystricán és másutt. A nők további években is sztrájkokkal fejezik ki álláspontjukat, a szlovák állammal szemben. Csendőrök, katonák, elbocsátások, bebörtönzések — mindez felnyitotta a sanyargatott munkásnők szemét, s megmutatta a Tiso vezette állam igazi arcát. A bér- problémák mellé éleimiszerellátási nehézségek is jelentkeztek, amit a munkáscsaládok főleg 1940,. végétől éreztek. A rossz ellátás ellen a nők 1942-ben tüntettek Bratislavában, Hnúšťán. Solivaron, Handlo- ván, Martinban, Zvolenban, főképp pedig Slavošov- cén. Ezek az események a munkásnőket mint a szlovák fasiszta állam ellen fellépő bátor harcosokat mutatják. A ludákoknak nem sikerült saját oldalukra állítani a parasztasszonyokat sem. A földreform azok családján sem segített, nem adott nekik földet, mert azt a földbirtokosok, a magas állami hivatalnokok és a Hlinka-gárda tagjai kapták. A fasizmus a nők érzelmi és erkölcsi életét is érintette, hisz látták, hogyan hurcolják el a fasiszták az emberek ezreit — köztük öregeket, gyerekeket és nőket — a halálba, a koncentrációs táborokba. Kénytelenek voltak eltűrni, hogy fiaikat és férjeiket elviszik a Szovjetunió elleni háborúba. Jogosan tették fel a kérdést — miért? — S a keservesen világra hozott és felnevelt fiúk leírták a háború borzalmait, a németek állati cselekedeteit, melyeket a hazai földön ők maguk is láthattak és megismerhettek. Megmozdult bennük minden, amit a női lélek magában rejt: az igazságérzet, emberség, szeretet, s nyugodt élet utáni vágy, és az esztelen harcban elvesztett fiák és férjek felett érzett fájdalom. Ez a fájdalom gyűlöletté változott azok ellen, akik a testvérgyilkoló harcba küldték szeretteiket. De a szlovák nők arról is tudtak, hogy fiaik és férjeik átállnak a szovjet testvéreik oldalára, s hogy a szlovák hegyekben partizáncsoportok alakulnak, hogy megfizessenek a német fasisztáknak és a szlovák árulóknak a népükön elkövetett igazságtalanságokért és vétkekért. Hiába hirdetett a Tiso-kormány statáriumot a partizánok ellen, hiába fenyegette Saňo Mach belügyminiszter, rádióbeszédében a partizánokat és segítőiket. A szlovák nők gondolkodásában beállt változások a nemzeti felszabadító mozgalom utolsó szakaszában mutatkoztak meg legkifejezőbben. A nők megszakították mindennapi munkájukat, és egyre hatékonyabban „rakták a rozsét“ a fellángolt nemzeti felszabadító harc tüzére. Tömegesen kapcsolódtak be a harcba, főleg a partizánokkal való együttműködés révén, már néhány hónappal az SZNF kitörése előtt. A Garam-vldéki, liptói, kelet-szlovákiai nők illegális párttagokat, szovjet katonákat és fajüldözött polgárokat rejtegettek. Élelemmel, ruházattal látták el őket, híreket hordtak, röpcédulákat osztogattak. A forradalmi nemzeti bizottságok szervezésével fegyvereket továbbítanak a partizántáborokba. A legbátrabbak fegyvert fognak a hazai földön vagy a csehszlovák és szovjet hadsereg soraiban. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a nők ott voltak a kommunista párt alapításánál, s az kezdettől fogva forradalmiasságra tanította őket. IISZTELETTIi ADÓZUNK Hők a Szlovák Nemzeti Felkelésben Nem kevés olyan nőről tudunk, akik aktívan és céltudatosan segítették a kommunista párt munkáját az illegalitásban is, már jóval az SZNF előtt. Ilyenek voltak pl. Alžbeta Rossová, írena Bliihová, E. Hro- boňová, H. Friedmanová, Cechová, M. Páričková, M. Turková, K. Kalužajová, J. Petková, Z. Bakošová, F. Raábová, A. Exnárová, E. Grznárová, A. Onderčová- Kostková, A. Kuglerová, I.azarová és sokan mások. Említést érdemelnek azok a nők, hazafiak és illegális dolgozók feleségei, édesanyjai, akik segítettek fiaiknak és férjeiknek a nehéz időkben. Itt kell megemlíteni Osohovát, A. Kvasnicovát, K. Daxnerovát, E. Markusovát, Bôžikovát és Komešovát Seredről, Rieckát és Androvicovát Zilináról, M. Krajňákovát Kežmarokról. Tisztelettel adózunk azoknak a nőknek, akik fegyverrel a kezükben harcoltak az SZNF-ben a partizánok oldalán. Közéjük tartozik mindenekelőtt Elena Litvajová, a Szlovák Nőszövetség elnöke, Anna Konečná Dolná Štubňáról, Zofka Stankovičová a Szta- lin-partizáncsoportból, Alžbeta Súšilová a Jegorov- csoportból, Rozália Zárembová a Pozsarszkij és Pugacsov partizánosztag tagja, a fasiszták által meggyilkolt Chúťka nővérek Uhrovcéről, Edita Katzová a Jan Žižka partizánegységből, Katarína Horská a lovinobaňai Štefánik, Anna Kukorelliová a Csapaiev partizánbrigád tagja, Mária Holodáková, Hirsová elvtársnő, szakaszvezető, az I. csehszlovák hadtest ösz- szekötője és még sokan mások. Az anyák és feleségek jelentős segítséget nyújtottak a partizánoknak az egész Szlovákiában. Csak néhányat említünk közülük: Paulina Bullová, akit a partizánokkal való együttműködésért a fasiszták saját házában égettek meg, ]. Ruščák felesége és Ľudmila Rusková, a vranovi Daxnerova elvtársnő nővére, Alžbeta Molitirlsová Hanušovcérôl, Mazadová elvtársnő és a košarovcei Guzejov család, melynek tagjait a közeli Lukačovcén egy csűrben élve megégették. Ondíková, Ondrejcová, Molitorisová, Vávrová, Škottová — mindannyian Vranovról, a Ruská Poru- ba i asszonyok pedig, mint pl. Lukacková gyógyszereket hordtak a partizánoknak. A matiaškaiak közül pedig Berežňaková és Anna Cernická az ellátásban segítettek, Helena Holodáková bújtatta a partizánokat és mosott rájuk, Helena Hulíková naponta kenyeret sütött nekik, és sebesülteket ápolt. Nem sorolhatunk fel minden nőt, aki hozzájárult az SZNF partizánjainak sikeres harcához. Kegyelettel emlékezünk azonban azokra az ártatlan asszonyokra is, akik a nemzeti felszabadító harcban gyermekeikkel együtt a fasiszták áldozataiként pusztultak el, nem beszélve azokról, akik a harcokban estek el és azok ezreiről, akik a koncentrációs táborokból soha nem tértek vissza. Krtičnán hét, Martin-Strá- nén hat nőt, Nemcicén huszonnégy nőt és tíz gyermeket, Švermovón tizenkét nőt és két gyermeket gyilkoltak meg, a Tisovec melletti Hradováról pedig 64 cigánynőt és gyereket Nemeckére hurcoltak és ott megégették őket. Az SZNF-ben szovjet nők is részt vettek. Együttműködtek a partizánokkal, katonákként, fegyverrel a kezükben harcoltak mint rádiósok, ápolónők, orvosok, hírszerzők, ejtőernyősök. Spaná dolina környékén máig is emlegetik Maruszját, a partizánlányt, Javorinán Valentyina Butavovát, a 18 éves komszo- molista Masa Kudonovát a Sukajev-brigádból. Közéjük tartozott Vohocsinová, a fasiszták által halálra kínzott orvosnő és ejtőernyős, az ugyancsak halálra kínzott Tamara Hvalnyikovova, Mária Steinerová szül.: M. S. Lebedeva, a II. csehszlovák ejtőernyős brigád ápolónője, Stefánia Barlová tolmácsnő, N. P. Belajevová, 19 éves rádiótávírász. A Trenčianska Brezina-i tömegsírban találták meg Mária Kaminszka szovjet partizán holttestét, Pervejeva Olga Ivanovna 19 éves komszomolista rádiósfelderítő pedig Byšta községben halt meg tragikus körülmények között. A cseh nők is részt vettek a fasisztaellenes nemzeti felszabadító küzdelemben. Harcoltak az I. csehszlovák hadtestben Buzuluktól Prágáig. Ilyenek voltak pl. Pišlová elvtársnő három lányával: Pavlával, Máriával és Annával. A sokolovói harcokban har- mincnyolcan voltak. Mária Ljalková és Vanda Bi- ňevská mesterlövészek. Rita Nováková és Rúža Bi- hellérová telefonosok voltak, Matilda Braunová tábori újságot szerkesztett, a többiek ápolónőkként, orvosként működtek. Csak azokat a cseh nemzetiségű nőket említettük, akik az I. csehszlovák hadsereg tagjaiként járultak hozzá az SZNF győzelméhez. Velük együtt harcoltak lengyel, ukrán és sziléziai nők is. Még francia nők is bekapcsolódtak a Szlovák Nemzeti Felkelésbe: Magda Murínová, szül.: Made- laine Petit, az E. Bielik vezette partizánbrigád tagja; Alžbeta Blahová, aki Dél-Franciaországban született, s a mauthauseni koncentrációs táborba való hurcoltatása közben sikerült megszöknie, hónapokig bujkált, míg eljutott Szlovákia hegyeibe a partizánokhoz. Szlovák emberhez ment férjhez. Összekötőként működött a Garam mentén. Elárulták; a fasiszták egy hegyi házikóban körülvették és élve megégették. A breznói ellenállók sokáig keresték a sírját, majd a megtalált földi maradványait a breznói temetőben helyezték örök nyugalomra. A Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulója alkalmából ezekkel az emlékeztető sorokkal fejezzük ki hálánkat azoknak a nőknek, akik tettekkel segítették az SZNF győzelmét. IRENA KAVClAKOVÁ HÁZASTÁRSIAK @) Majd csak megszokom A nagymama vallomása: — Én félárván nevelkedtem. Tizenkét éves koromban már szolgáltam. Átéltem két világháborút, tíz gyereket szültem és neveltem fel. Hetvenéves, fáradt és beteg vagyok. Egyedül maradtam. A menyem figyelembe se vesz. Bármit mondok neki, úgy tesz, mintha nem hallaná. Nevem sincs, nem szólít sehogy, sőt ha én nem szólok hozzá, nem is beszél velem, csak akkor szólal meg, ha valahová menni akarnak: vigyázzak a gyerekre. A mai fiataloknak csak addig kell a szülő, amíg dolgozni bír rájuk. Én már öreg vagyok ahhoz, hogy vállal jam a háztartást. A fiamnak sem panaszkodom, nem akarom, hogy miattam legyen bortány közöttük. A férj vallomása: — Tízen vagyunk testvérek. Én vagyok a legfiatalabb. Én maradtam itthon a szülői házban, de már nem sokáig lakom itt, öreg házunkkal szemben tető alatt áll az ötszobás új házam. Gyermekkorom semmiféle szempontból nem hasonlítható azokához, akik egyedül nőttek fel, vagy ketten-hár- man voltak testvérek. Azt nem mondhatom, hogy éheztem, de nem telt úgy élete>m, mint a többieké. Nagyon egyszerűen éltünk, ruházkodtunk. Sokszor éreztem, hogy emiatt barátaim lenéznek. Ekkor határoztam el, hogy szakmát tanulok, s utána sokat fogok dolgozni, hogy megmutassam: egyikük sem különb, mint én vagyok. Autószerelő vagyok. Édesapám meghalt. Ketten éltünk az édesanyámmal. Mindketten a szövetkezetben dolgoztunk. Anyám sok baromfit, disznót, tehenet nevelt. A fizetésem félrerakta. Szabad időmben kerítéseket, kapukat csináltam. Ebből is volt egy kis pénz. Nem iszom, nem cigarettázom. Édesanyám csakhamar megtakarított egy autóra valót. Ezen jártam négy évig Marikához, a jelenlegi feleségemhez. Szerettem volna őt az új házba hozni, ez azonban nem sikerült. Nem egészen az én hibámból. Édesanyám megbetegedett, kellett az új asszony. Gyorsan összepofoztam az öreg házat. De ha minden jól megy, őszre beköltözünk az új házba. Azt kérdi, elégedett vagyok-e a sorsommal. Mit is válaszoljak. A munkámat megbecsülik, úgy érzem munkatársaim szeretnek. A házépítésre kölcsönt kaptam. Harmincezer korona házassági kölcsönt és negyvenezer koronát a szövetkezettől, mivel tíz évre leszerződtem. Szeretek dolgozni, szeretem a feleségemet, a kislányomat, értük dolgozom reggeltől estig. Szombaton is, vasárnap is. Ami elszomorít: azt látom és érzem, hogy a feleségem nem tud örülni semminek. Csak akkor látom őt „felragyogni“, ha naponta háromszor átöltözhet, utazgathat. Pedig egyelőre nem állunk olyan jól anyagilag, hogy ezt a fényűzést megengedhessük magunknak: A feleség vallomása: — Gyerek voltam még, amikor Béla udvarolni kezdett. Ö tíz évvel idősebb, komoly legény volt. Amikor kiöltözve eljött hozzánk és kisétáltunk a faluba, a lányok ugyancsak megnézték őt. Négy évig udvarolt. Mit tagadjam, odahaza az anyám kímélt a munkától. Egyetlen lánya vagyok és még ő is fiatal. A házi teendőket nagyanyám végezte, édesanyám dolgozni járt. Engem úgy neveltek, mint a virágot. Amilyen ruhát akartam, olyat kaptam. Azt is tudtam, ha Bélához megyek férjhez, mindjárt a magam gazdasszonya leszek. Bevallom főzni sem, mosni sem tudtam. Emiatt szégyelltem is magam az anyósom előtt. A férjem állandóan dolgozik. Egész nap egyedül vagyok itthon a gyermekkel. Ha kimegyek a faluba megszólnak, ha jobban felöltözöm, rögtön szóvá teszik, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy kellene, ahogy egy tapasztaltabb háziasszony csinálná, megszólnak. Húszéves vagyok. Mikor fogok öltözni, élni, ha most nem. Nagyon egyedül vagyok, szeretném, ha az anyám itt lenne. Egy húszéves nőt a gyerek és a munka meg a nagy ház nem elégítheti ki. Engem legalábbis nem. Dolgozni a gyerektől egyelőre nem mehetek. Egy keresetet nagyon nehčz beosztani. Én még nem tudom. Lehet, hogy később megtanulom. Lehet, hogy ha teljesen elkészül a házunk, örülni is fogok majd neki. De az is lehet, hogy csak belenyugszom a sorsomba. DUDÁS TERÉZ 16
