Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-17 / 221. szám, hétfő
MORVAY GYULA: Az őrej kőfejtő Rálépett a fehér országúira, a fekete és hideg völgyből a napverte tenger felé tartott: ebben a nyári emberforgatagban kétszer is megnézett feketén tündöklő szemével: én vagyok-e, akivel összetalálkozott? Ráncaiba az esztendők rakódtak, bozontos bajusza hegyek havát mutatja, de másképpen nyáriasan, jókedvűen és a tenger felé vágyódva néz körül a nagyvilágban. Utoljára a fekete és hideg völgyben találkoztunk. A füstöt lihegő vonat ide-oda himbálta a rozoga kocsikat; az ablaknál négy favágó fejszéjét szorította lába közé, messze sötétkék vonalú erdők húzódtak. A kis állomáson a favágók az erdőkbe eredtek, így a vidrabőr kucsmás ember, szilvafaos- torral a kezében megrángatta deszkakocsija sárral betapasztott kerekeit, hogy kibírják-e a 26 kilométert, azzal kezet fogott, és kezébe szedte kócmad- zaggyeplőjét, s a nyikorgó ju- hallával, a lötyögő kerekekkel, a zörgő lőcsökkel és a szétpotyogó saroglyával nekivágtunk az útnak, erdők mellett, a sötét hegyek felé. Az első falun patak folyt keresztül, a menyecskék mosófával püfölték a vászonlepedőt, féloldalt fordították arcukat: „Kit visz az öreg Gidró a kocsiján?“ Kapuk, ajtók nyitva voltak, a kocsmaajtót ketten is támogatták, hogy le ne dőljön; látszott a pléhre festett felírás: „Bor, sör, pálinka, likőr, rum és mindenféle szeszes italok korlátlan kimérése.“ Gidró bácsi iehajította a kupicát; behunyta a szemét, ki- tátotta a száját, és majdhogy nem a poharat is torkába suhintotta. Megnézte a menyecskék hófehér lábát, térdhajlatát és combját a patakban, azzal meglegyintette lovait, és továbbkattogtunk. El a második faluig, onnan keresztül a harmadikon, mentünk, mentünk, a kocsi szakadatlanul zörgött, deszkái szét akartak hullani. Gidró bácsi azonban az ülésdeszkával lenyomta a rozogaságokat, egyben maradt az alkotmány. Nem nézett hátra, mert minek nézett volna, amikor nem is akart, meg semmi célja és értelme se lett volna. Előre szálltak a szavak, visszakanya- rultak, a levegő hátra hozta a beszédet, amely annyi volt, hogy „Már nagyon várja a falu a tanítót, jobban, mint a szent- leiket, meg lehet érteni, délelőtt 110, délután is 100 gyerek iskola, tanító nélkül van. Más faluból is ide járnak, meg a hegyek oldaláról is“. — Iskola van, csak tanító nincs? — Iskola? Vannyi van iskola, de az is: bajos iskola, sehogyan se férnek el a gyerekek, sehogyan. — Meghalt a tanító, hogy nagyon keresik az újat? — Megőrült. Valami belső baja volt; egyszóval: megőrült. Mikor idejött, megörült, aztán megőrült. Legényember volt, valami betegség fúródott bele, ami nem is ment ki belőle. — Az elődjének semmi baja nem volt? — Semmi; az megszökött. Felesége otthagyta, maga utánament. Maga ne adjon az ilyenekre, magát várják. Meglegyintette a lovakat, beszélgetett hozzájuk. „Manci, ne; ne iegyeskedj, te kiskisasz- szony, mert a csontos farodra csapok; csontos, mert árpaszal- mau tartlak, te légy es, de honnan vegyek abrakot? — Gibrán, szedd a csüdödet, ne kaszaij, feibuiogatod a port?“ — Nehéz az elet, de valakinek meg kell tennie a dolgát, hogy a kétszáz gyereknek ne legyen nehéz. Máskülönben mit mondanak rólunk a gyerekek, a falu, a világ? — Most is ott vannak a gyerekek? — Minden áldott nap. Megjönnek, beülnek az iskolába, esznek, az őket elkísérő bun- dás kutyának is vetnek. Nézik, mikor kanyarulok be a faluba vezető útra? A nagyobb gyerekek a táblára írnak, de már azt se teszik: a kocsmáros árulja a krétát, s nem ad nekik egy szálat. Aztán hazamennek: otthon azt mondják, hogy voltunk az iskolába. Tanító úr is volt? Az nem volt. A nagy lapos mellett ment a kocsi, a kerekek megsúgatták a kákaszálakat; már látszott a falu, már a házak között zötyög Gidró bácsi alkotmánya. Az asszonyok, menyecskék összecsapták a kezüket, csakhogy tanítót hozott, Gidro bácsi, csakhogy! Tessék, szálljon le, fáradjon be, már vártuk magát, tessék csak ebből a pörköltből; borunk nincs, de a forrásról hoztunk vizet. Mindenki asztalhoz ült; öreg Vidóczky súlyos keresztet vetett, amely megmozgatta az asztal fölé lógatott lámpa papírrózsáit, Jaj, de örülünk, és tessék csak, szívszeretettel adjuk, tessék a pörköltből... és ugye, nem hagy itt minket? A fél falu az ablakra állt, megnézték: ki, milyen az új tanító? Vidóczky vezette a tanítót, csendesen lépegettek az utcán, amely már borulni kezdett, mivel völgyben volt a falu. Jobbra esett az iskola; a domboldalon egymás mellé hajigáit házak álltak, az egyik mellett fel kellett kapaszkodni: a kocsma udvarára értek. A vendéglős továbbrúgta a sörösládát, zöld kötényébe törülte kezét, köszönt, és hátramutatott: a kocsma végében, ebben a házban van az iskola, amely, íme, egy kis szoba. A gádor alatt hatalmas szelíd bundásku- tyák hevertek, várták kis gazdáikat, akikkel minden nap iskolába jönnek. A gyerekek a tanteremben voltak, a kert kerítésénél ültek. A gyomok elsötétítették az ablakot, a tanterem közepére birkabőrt vetettek, mivel becsurgott az eső. Amikor átázott a birkabőr bunda, az udvarra hajították. — Megmutatom a lakását — mondta Vidóczky. A zsúppal födött ház ablakai ferdére füttyentek, a földből rakott tűzhely ajtaja leszakadt, füst és korom keserű szaga terjengett a penészes szobában. — Az a körtefa is a magáé lesz. — Itt laktak a tanítók? — Már aki. Régen igen. A legényember nem, az a házaknál lakott és evett; tartották őt, csak hogy maradjon, de minden hiába volt. — Ide — új iskola kellene. — Kellene kellene, de a hatóságok azt mondják: a falu járuljon hozzá, amivel tud, akkor a hatóságok is segítenek. — Mi lenne az a hozzájárulás? — Kő, meg gerenda, cement, mész, meg üveg. — Majdnem minden. — Egészen minden — mondta Vidóczky. A sötét erdők susogtak, szundítani készültek; a falu házaira ráesett a lila, nehéz árnyék; a tanteremben lógó térkép zöld peneszére ráesett a napfény; a hűséges kutyák ásítoztak, kis gazuaik szedték tarisznyájukat, hangosan köszöntek Vidóczky- nak és az új tanítónak, aití holnap leveszi az asztalról a csikócsengót, megrázza, és becsenget. A kocsmáros az udvaron állt, fehér kötényt kötött maga elé, ujjaival eigereuiyéz- te haját: lássák, hogy megadja a vendegnek, ami dukál. A fél falu lent állt az úton, tapogtak, becsülgettek, találgattak: marad az új tanító vagy elmegy? „Szívesen evett a pör- köiteuből, Annus?“ — „Kétszer is szedett“ — És mit mondott?“ — „Hogy szép a falu, meg az erdő“ — „Az iskolára nem kérdezett?“ — „Egy szót se“. „Ez a baj“ — „Nem baj; Vidóczky elvezette őt az iskolához“ — „Most nézik a házat. Felnézett a körtefára. Megint bement a tanterembe. Lehet, hogy a kocsmáros behívja őt egy pohár sörre. Az? A szeme kopoghat az embernek, a kocsmáros akkor se ad senkinek egy pohár sört. Potyán?“ — állt a szó az úton. Vidóczkyékhoz mentek. Borjúpörköltet főztek, fél utca asszonya forgolódott a konyhán. Bent, a szobában, az asztalnál ketten ültek: Vidóczky és az új tanító. — Nemsokára jön az iskolagondnok — mondta. — Hol van? — Munkában. Kőfejtő. — De addig is, nézze ... Előhúzott egy nagy kulcsot. — Ez a magáé. Ez — „kauócs“, az iskolát nyitja. Reméljük, kívánjuk, hogy maradjon itt, tanító úr, ne hagyjon itt minket; magánál van a kauócs, magáé az iskola. Reggel munkába állhat. A gyerekek már tudják, hol van az osztálykönyv: az asztalfiókban; a szekrényről lecsavarták a lakatot, de a földgömb; miegymás megvan... Gazsiék a tanítóhoz siettek, kivezették a tömeg közül, hogy jöjjön csak be, készen van a csirkepaprikás, megtiszteljük a tanító urat; két gyerekünk jár iskolába, holnapra már kimosdattam, megfésültem őket, mondta Gazsiné. A szomszédba is be kellett menni, de enni nem lehetett, csak nézni kellett a falatokat, amelyek fizetségül szolgáltak, hiszen ittmarad a tanító úr. A szomszéd: Szárazék voltak, az ember bólogatott: minden jó lesz, ha lesz tanító, mivel két év óta bitangságban vannak a gyerekek. „És ki tudja, mikor lesz itt új iskola? A régiben kell a gyerekeket tanítani; a tetejét le lehet nyársalni, krétát majd hozunk a városból, de lehet, hogy a kocsmáros is ad: krétával szokta felfirkantani a hordókra, hogy hány literesek“. — „Körülbelül mikorra épül fel az új iskola?“: Úgy 8—9 esztendő múlva, első a kő, második a gerenda, a cement, a mész ... meglesz az tíz esztendő is“, mondta Száraz. Az utcán, a házak között fekete sötétség volt, semmit sem lehetett látni; egymás után gyújtották meg, csavarták feljebb a petróleumlámpákat, hunyorogtak a fények, a kis ablakokra akasztott piros alsószoknyák gyulladt sebként tüzeltek az estében. ''A gondnok házába mentek, nemsokára hazajön az iskola embere; már jött is: ruhájáról erdei levegő szakadt, nagyot kanyarítva hajította le hátizsákját a szobába, kezelt a tanítóval, izzadt homlokát törülgette kockás zsebkendőjével. Ujjait összefonta, de a remegés szétrántotta azokat a bütykös csontokat. • — Ürülök, hogy eljött: mondják, hogy megnézte az iskolát, meg a lakást... Nem mondom, százszor is nem mondom: az iskola csak-csak, de a lakás ... abba nem lehet belemenni, de addig — házaknál alhat, ehetihat, csak maradjon a gyerekeinknél ... — Mit hozott abban a nehéz hátizsákban? — Követ. Terméskövet az új iskolához. Összehordjuk, tudja, mert másképpen nem lesz itt új iskola; magam is hozok, minüen este egy hátizsákkal ci- pelek. A gerendák? Azt is kitermeljük az erdőből, de nem tuüom, hallja, nem tudom, mikor fogunk neki. Kőfejtő vagyok, banyánkon keresztül mennek a szénégetők, meg a bányászok, azok is hordják a követ, de keserves dolog ez, higy- gye el, de ha egyszer így van. Mindent megteszünk, és ebben a mindenben a kőhordás is, meg a fakitermelés is, meg a mész, cement is benne van. Nyolc-kilenc esztendőt adok neki, akkorra valami látszata lesz a dolognak — mondta a gondnok, és remegő kézzel feljebb csavarta a lámpa vörösen izzó, hamvas kanócát. A vidrabőr-süveges ember másnap szótlanul vitt az állomásra, meg sem álltunk a kocsmák előtt, rá se néztünk a folyóban ruhát sulykoló menyecskékre: a 200 gyerek nyüzsgött előttünk, a gyommal felvert tanítói szoba tolakodott szemünk elé, a körtefa, a megázott birkabőr bunda, a penészes térkép — a kocsi mellett kavarogtak. És mintha a megörült, elvált, ágya alatt tüskés hajtást irtó tanító, a körtefáról egy szem gyümölcsöt sem leszedő nevelő hangja szállt volna a levegőben. Menekülés volt az a kocsiút. A favágók az állomáson topogtak, fejszéjük élét zsákdarabba kötözték, egyikük keresztet vetett a fejsze élére — maga se tudta, mire jó ez a babona, csak hányta a rövid kereszteket. Az állomásfőnök kiadogatta a jegyeket, becsapta a kis ablakot, megtekerte a csengőt, beállt a vonat. A vidrabőr-kucsmás ember egy szót sem szólt; a kocsi kerekeit rángatta: nem lötyög-e valamelyik keréktalp? A sárga agyag betapasztotta a küllőket, a kócmadzag gyeplő a száraz szilvafaóstor nyelére volt tekerve. — Mondja meg a gondnoknak — üdvözlöm, és sajnálom, hogy nem maradtam ott, mivel nem bírtam, nem tudtam ott maradni. — Nem mondok neki semmit — csapott ki az éles szó a kucsmás ember szájából. — Azért nem, mivel maga is olyan mint a többi: szökevény. Katonaszökevény. Olyanokat hordozok már második esztendeje; és meddig fogom még hordozni a tanítókat, akik aztán nem maradnak nálunk? Mi lesz a gyerekekkel? Mondja meg, mi lesz a gyerekekkel? Nem látta, hogy hordják a terméskövet? Minden este hoznak, majd megszakadnak, maga meg — megszökik! — Maga is látta, milyen az iskola, milyen a lakás. Maga ottmaradna? Ugye, nem! — Én igen! Mert látnám, hogy hordják a terméskövet, hát akkor én se dezertálnék, tudjál Nem adott kezet. Befüstölt, bedübörgött a vonat, a kucsmás kézbe szedte kócmadzag-gyeplőjét, rácuppan- tott gebéire, és nekieredt a huszonhat kilométernek, vissza a sötét erdők közé, a füstös petróleumlámpák világába. A gondnok most a tengerhez megy, ahol a nap és a víz ragyog; bajusza lecsurog, mint a vízesés, és csak úgy mondja, hogy az iskolát a kilencedik esztendőre tető alá hozták, lakást is építettek; belefáradtak, beleszegényedtek, de kitartottak. A hatóságok kínkeservesen segítették őket; 45 elejére készen lettek, éppen jókor, új időket, más életet fogadtak. — Az a nehéz élet, de nehéz volt — mondja a gondnok. Most sokszor el se akarom hinni, hogy mekkora erő volt bennünk. Maga nem maradhatott ott, tudom, de eljött hozzánk, ígérte, hogy meglátja, és ha lehet, eljön. Nem lehetett. Bólintottam. Nem lehetett. Azzal az öreg kőfejtő, aki kő- szinű volt, erős volt, mint a terméskő, a tenger felé indult. DÉNES GYÖRGY: INDULJ HAZA Az az ég, az az ég, körötted g jegenyék, Három árva homokbuckán poroz o szekérkerék. Gyerek voltál, szöghajú, de annak is szomorú, lefonnyadt a homlokodról útilapu koszorú. Hát a tóbon az o sás, fentről kacsa suhogás, szíven csap a fűzfavessző, kegyetlen volt, soho más. Indulj haza, te szegény, se gyerek már, se legény, levél zörög le az ágról, fogy az élet, fogy o fény. Mohi Sándor: Kőfaragók 1973. a. 17.
