Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-02 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó

0. JURJEV

A munkásosztály £s korunk

19

IX.

A jobboldali és a „baloldali“ polgári opportunisLa „Teoretikusok“ azt állítják, hogy napjainkban a munkásosztály kezdi „elveszíteni“ forradalmi jellegét. Ennek a cikknek a célja, hogy kritikailag vizsgálja azokat a koncepciókat és érveket, amelyekkel a fenti álláspontot bizonyítani igyekeznek.

Nem törekszik azonban ez a cikk arra, hogy mélyen és behatóan elemezze a világ forradalmi átalakulásával szembenálló ideológusok elméleti bukfenceit. Csupán bemutat az olvasónak néhány olyan ál- tudományos fogást, melyek segítségével a munkás- oszlály hamis képet kap a mai kapitalista társadalomról és a proletariátus helyzetéről, illetve helyéről ebben a társadalomban, s egyben eszmeileg próbálják lefegyverezni a dolgozó tömegeket.

A polgári és reformista Ideológusok már régóta támadják és megdönteni igyekeznek a marxista— leninista tanílást az osztályokról és az osztályharcról, valamint a proletariátus világtörténelmi jelentőségű forradalmi küldetéséről. Ezek a t ámadások különösen az utóbbi 10—15 évben erősödtek meg, amikor is elkezdődött a tudományos-technikai forradalom térhódítása, és megszilárdult az állammonopolista kapitalizmus. Egymás után jelentek meg új elméletek „az ipari“, „az iparosodás utáni“, „a fogyasztó társadalomról“, „a menedzserek forradalmáról“, „a deproletarizálódásról“, az „új történelmi erőblokkról“ stb. Mindezek egy közös tételt tartalmaznak, mely szerint a proletariátus világtörténelmi küldetéséről szóló tanítás ma már csak egy letűnt kor csökevénye, s nincsenek gyökerei napjaink társadalmi valóságában.

GÖRBE TÜKÖR

Milovan Gyilasz, akit annak idején kommunistaellenes levékenység miatt kizártak a Jugoszláv Kommunisták Szövetségéből és akit a polgári propaganda „marxista teoretikusként“ népszerűsít, a következőket írta az International Herald Tribune hasábjain: „A munkásosztály élete és törekvései ellentétes irányban fejlődtek ahhoz a történelmi küldetéshez viszonyítva, amelyet a forradalmár ideológusok határoztak meg számára.“ Gyilasz és elvbarátai abból a téves elvből Indulnak ki, mely szerint napjainkban a proletariátus mindinkább beolvad valamiféle „új középosztályba“. Arra hivatkoznak, hogy az iparilag fejlett országok munkásoszlályának életszínvonala ma lényegesen magasabb, mint a múltban, s ennek , alapján állítják: egyre kevesebb a teljesen vagyontalan proletár, anyagi helyzetét tekintve pedig egyre több munkás sorolható a „középoszLályba“. Bizonyí- tékkénl rendszerint azt a tényt hozzák fel, hogy a dolgozók — köztük a fizikai munkások — egyre nagyob számban rendelkeznek személygépkocsival, motorkerékpárral, tv-készülékkel és hűlőgéppel.

Más szóval összekevernek két gazdasági kategóriát — a termelési és munkaeszközök tulajdonát a közszükségleti cikkek Tulajdonával —, pedig a kettő távolról sem azonos egymással. Hisz bizonyos tartós fogyasztási cikkek birtoklása semmit sem változtat a munkások osztályhelyzetén. Egyetlen létfenn- tarlási forrásuk továbbra is a munkaerejük áruba bocsálása, a lökés vagy más kizsákmányoló javára végzelt munka. Sőt az sem valószínű, hogy a fejlett tőkésországokban a proletariátus valamennyi rétegének módjában áll gépkocsit és nyaralót vásárolni. A tehetősebbek képezik a kisebbséget, amint azt pl. Anglia, Franciaország és Olaszország hivatalos statisztikái is tanúsítják. Még a legfejlettebb tőkésországban, az Egyesült Államokban is emberek milliói nyomorognak.

Az osztályokról szóló marxista—leninista tanítástól távol áll az az elképzelés, mely szerint az osztály egyetlen homogén tömegből áll, amint azt a polgári és a reformista ideológusok feltüntetni igyekeznek. Az osztályokon belül bizonyos csoportok alakulnak ki, amelyek különböznek egymástól mind a munkájuk jellege, mind az életkörülményeik, mind pedig a valóságra vonatkozó nézeteik tekintetében. Viszont van egy közös pont, ami egy osztályba tömöríti ezeket á csoportokat, háttérbe szorítva a különbségeket.

A lenini tanítás szerint az osztály ismérvei: a termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt hely; a termelési eszközökhöz való viszony; a munka társadalmi szervezetében betöltött szerep; az egyes csoportokra jutó társadalmi vagyon elosztásának módja és mértéke. S mint a tapasztalatok bizonyítják, amikor a társadalmi konfliktusok kiéleződnek, a munkásosztály érdekközössége rendkívül világosan nyilvánul meg.

Szólni kell arról is, hogy a munkásosztály élet- színvonala lényegében a legfejlettebb tőkésországok-' ban emelkedik — s ott is csak az éles osztályharc eredményeképpen —, fejlődő országok zömében viszont igen alacsony. Ami pedig az állammonopolista kapitalizmust illeti, ez kizárólag a proletariátus és általában a dolgozó tömegek elnyomását szolgálja. Erről tanúskodnak a közelmúlt eseményei is.

A 70-es évek elején a kapitalizmus újabb válságos szakaszába lépett, melynek főbb vonásai: az infláció fokozódása, a valutarendszer csődje és az ingadozó ülemű gazdasági fejlődés. Az inflációs folyamat korlátozására telt kísérletek elsősorban a bérből élők — azaz a munkásosztály, az alkalmazottak és a dolgozó értelmiség — éltszínvonalára hatnak hátrányosan. Számos országban csökkent a foglalkoztatottak száma, így például az Egyesült Államokban 1968 és 1972 között még a hivatalos adatok szerint is 85 %-kal nőtt a munkanélküliek száma, és elérte az 5 milliót. Tovább emelkedtek a kis- és nagykereskedelmi árak.

A hivatalos statisztika szerint például egy átlagos amerikai család 16 %-kal többet kénytelen költeni -élelmiszerekre, mint két évvel ezelőtt.

Nem állja meg a helyéi az a tétel sem, mely szerint a munkások a jövedelemkülönbségek csökkenése következtében „új középosztállyá“ alakulnak át. Amerikai adatok szerint az Egyesült Államokban

73

a családok 20 %-ára — a legszegényebbekre — az adók levonása előtti egyéni jövedelem egész összegének csak 5 %-a jut. Ez pedig körülbelül ugyanannyi, mint amennyi 10, sőt 25 évvel ezelőtt volt. A családok másik 20 %-a ennek az összegnek kb. 40 %-át kapja, ami alig tér el attól a részaránytól, amelyet 1947-ben élveztek. Hasonló a helyzet Angliában is. Jelenleg a felnőtt lakosság egy tizede rendelkezik a nemzeti magánvagyon háromnegyedével; a felnőtt lakosság 1 %-ának kezében összpontosul a tőzsdei részvények fele.

Észlelhető a proletariátus életének viszonylagos rosszabbodására irányuló tendencia is: nő a szakadék a monopóliumok profitja és a munkabérek szintje között. Amint a kommunista és munkáspártok 1969. évi nemzetközi értekezlete megállapította: „a munkabérek növekedése messze elmarad a termelékenység és a munkaintenzitás növekedési üteme, valamint a társadalmi szükségletek mögött, és össze sem hasonlítható a monopóliumok profitjának növekedésével“.

Más szóval a valóság maga diktálja a munkásosztálynak, hogy egyre erőteljesebben szálljon szembe a kapitalista rendszerrel. Ez az egyedüli módja annak, hogy megvédje eddigi vívmányait és újakat érjen el. 1965 és 1971 között a sztrájkolok száma a tőkés világban 36 millióról 70 millióra emelkedett (ezen belül a fejlett tőkésországokban 20 millióról 48 millióra). 1972 első hét hónapjában a sztrájkolok száma csupán a fejlett tőkésországokban elérte a 30 milliót.

Ebben az évben a sztrájkmozgalom további kiterjedése várható. Angliában például ez év februárjában sztrájkba léptek a vasutak és az állami alkalmazottak. Hollandiában közel 10(1 iparvállalat mintegy 50 000 dolgozója lépett sztrájkba. Márciusban a dolgozók tavaszi akciója során egész Japánban gyűléseket és tüntetéseket rendeztek, melyeken követelték a munkabérek és a nyugdíjak felemelését, a közszükségleti cikkek árainak stabilizálását. A dániai sztrájkokban 258 000 ember vett részt.

Mindemellett figyelembe kell venni azt is, hogy a munkásosztály íorradalmiságának oka nemcsak az alacsony életszínvonalban rejlik. Marx egyáltalán nem állította, hogy a proletariátus forradalmi potenciája és az alacsony életszínvonal között merev kapcsolat áll fenn. A marxizmus egvik alapelve abban rejlik, hogy a proletariátus világtörténelmi szerepét — a kapitalista termelési mód megszüntetését amely a feltétele annak, hogy önmagát és az összes dolgozókat felszabadítsa — végső soron a munkás- osztálynak a kapitalista társadalomban levő helyzete határozza meg. A munkásosztály egyrészt az az osztály, amely meg van fosztva a termelési eszközöktől, s ezért kénytelen áruba bocsátani munkaerejét, másrészt ez a leginkább tömörült és legszervezettebb osztály. így tehát a renegát Gyilasz és elvbarátai görbelükörben mutatják be a tényeket, durván eltorzítják a marxi tanokat.

ELKÉPZELÉS ÉS VALÓSÁG

A „posztindusztriális társadalom“ koncepciójának hívei azt állítják, hogy a tudományos-technikai forradalom előtérbe helyezi a technokratákat, akik e forradalom mozgató erői, s ennek megfelelően csökken a munkásosztály szerepe. Az ipari társadalom“ alapvető ellentmondása nem a proletariátus és a burzsoázia antagonizmusa, hanem az ellentét egyfelől azok közt, akik „határozatokat hoznak“, és másfelől, akiknek nincs erre lehetőségük. Korunk társadalmi mozgalmainak fő problémája a társadalmigazdasági változások irányítása, s nem a kizsákmányolás elleni küzdelem — írja „Ipari Társadalom“ c. könyvében A. Touraine francia teoretikus.

A valóság azonban porrá zúzza ezeket az áltudományos elképzeléseket. A mai kapitalista társadalomban, a tudományos-technikai forradalom körülményei között, az antagonisztikus társadalmi-gazdasági ellentétek sokkal bonyolultabbak lettek. A régiekhez új, nem kevésbé éles ellentmondások csatlakoztak. Elsősorban az emberi élet megjavításának óriási lehetőségeiről van szó, amelyeket a tudomá- nyos-technikai forradalom megnyit, s az akadályokról, melyeket ebben a tekintetben ... monopoltőke támaszt. A tények arról tanúskodnak hogy az utóbbi arra használja a tudomány vívmányait, hogy fokozza a dolgozók kizsákmányolását és növelje a maga profitját. A termelési folyamatok és a vállalati irányítás korszerűsítésével rendszerint nem jár együtt a munkakörülmények javulása. Csak intenzívebbé válik a munka, ami a munkások és az alkalmazottak egészségének és erejének a rovására megy, továbbá a bérmunka mind nagyobb része válik értéktelenné. A foglalkoztatottság aránya elmarad a megtermelt anyagi javak mennyiségétől. Tehát a mai kapitalista társadalomban az alapvető ellentmondás ugyanaz, mint azelőtt — azaz a munka és a tőke közötti antagonizmus.

A proletariátus csökkenő forradalmisága tételét a munkások osztályöntudatának szakadatlan növekedése is leplezi. Ez a harc „politizálódásában“ jut kifejezésre: a gazdasági követelésekkel együtt mind gyakrabban vetődnek fel politikai követelések. A munkások részt kívánnak venni a termelés és a társadalmi élet kérdéseire, valamint a mélyreható strukturális reformokra vonatkozó döntésekben, melyek megteremtenék a feltételeket a társadalom szükségleteinek kielégítéséhez. Ezekhez a szükségletekhez tartoznak Na munkások számára is elérhető lakások építése, az oktatás, az egészségügy, a közszolgáltatások és a tömegközlekedés javítása, továbbá a környezetvédelmi intézkedések. Végül, nő a proletariátus szerepe az antiimperialista mozgalomban. Mind határozottabban száll síkra a munkásság az agressziós politika ellen, a béke megszilárdításáért, a nemzetközi együttműködés fejlesztéséért és a

hidegháború újraélesztésére irányuló kísérletek ellen.

A munkások osztályöntudatának kialakulásában dönlő szerepe van az élcsapatnak, a marxista—leninista pártoknak. Irányító közreműködésük nélkül lehetetlen volna a szervezett és forradalmi munkás- mozgalom létrejötte. A proletariátus osztályöntudata nem alakul ki spontán módon, hisz a kapitalista társadalomban ez az osztály az uralkodó polgári ideológia állandó nyomása alatt áll. Ezért a proletariátus élcsapatának feladata — mint Lenin tanította —, „hogy a spontán munkásmozgalomba meghatározott szocialista eszményeket vigyen, és a spontán mozgalmat a szocialista nézetekkel összekapcsolja...“

AZ „ÜJ ERŐ" KONCEPCIÓJÁNAK ÜRESSÉGE

Egyes nyugati teoretikusok szerint a munkásosztály kezdi elveszteni forradalmi szerepét. Ha ez így van, akkor ki veszi át ezt a szerepet? Nemegszer találkoztunk azzal az állítással, hogy a 60-as években minden forradalmi megmozdulás élén az értelmiség és a diákifjúság állt. A. Touraine véleménye szerint ma is ők képviselik az „új erőt“, mert kevésbé „integrálódtak“ a „fogyasztói társadalomba“, mint a munkásosztály. Ch. Reich amerikai szociológus, az ismert „Fiatal Amerika“ c. könyv írója kifejti, hogy inkább az ifjúság törekszik radikális társadalmi változások elérésére, míg a munkásosztály hajlamos fenntartani a jelenlegi rendet.

Ezekhez a nézetekhez csatlakoznak lényegében olyan jobboldali opportunisták, mint például Garaudy, aki „A szocializmus nagy fordulópontja“ és az „Alternatíva“ c. könyvében — az „új történelmi blokk“ elvéből kiindulva — a munkásosztályt renyhe tömegnek tünteti fel, amelyet a diákság és az értelmiség, a szocialista ideálok igazi hordozói ösztönöznek a cselekvésre.

„Alternatíva“ c. könyvében a szerző többek közt azt állítja: az ifjúság szervezetlen lázongásai egy nagy forradalom előhírnökei. Ennek kapcsán a következőket írja: „Ez az ifjúság, mely a Föld népességének felét teszi ki, a világ minden táján különféle formákban elkülönül, sőt antitársadalmat alkot, melynek saját íratlan törvényei, erkölcsei és választása van, s mindez eltér a fennálló rend törvényeitől, erkölcseitől és választásától.“ A továbbiakban Garaudy kijelenti, hogy az ifjúság „mindenhol lázong“ elutasítja mind a jelenlegi kapitalista, mind pedig a jelenlegi szocialista rendszert, és a saját elképzelései szerint akar felépíteni egy új világot.

E könyv szerzője nyilván vitázó kedvében idézi ezt a buddhista közmondást: „Ha ujjunkkal a Holdra mutatunk, a bolond az ujjunkat nézi.“ Holott Garaudy, amikor elemzi az Egyesült Államok, Franciaország és más tőkésországok ifjúsági mozgalmait, csak megerősíti e közmondás bölcsességét. Az amerikai ifjúsági megmozdulások alapja a legtöbb esetben például a vietnami agresszió elleni felháborodás volt. Gyakran tiltakoznak a fiatalok a különböző megtorló intézkedések és. a faji megkülönböztelés ellen. 196B- ban Franciaországban megnyilvánult a fiatalok elégedetlensége a monopoltőke hatalmával és önkényével szemben. Más szóval, a fiatalok „lázadása“ rendszerint a néptömegek általános politikai harcának keretei között zajlik — természetesen ha ezek a fiatalok a lakosság dolgozó rétegeiből származnak. Az „Alternatíva“ szerzője a figyelmét kizárólag az „újra“ összpontosítja, vagyis az ifjúságra mint olyanra, jóllehet különböző osztályokhoz tartozik ez a korcsoport, melyet életkori ismérv alapján ruház fel Garaudy a forradalmi folyamat ösztönzésére képes „sajátos“ politikai erő tulajdonságaival.

Mi tehát a mai körülmények között a valóságos szerepe ennek az értelmiségnek és a diákságnak, amely réteg politikai aktivitásának kirobbanása a 60-as években erősen rányomta bélyegét a fejlett kapitalista országok társadalmi életére? Mielőtt válaszolnánk erre a kérdésre, szólni kell elsősorban azokról a gyökeres strukturális társadalmi változásokról, amelyek a tudományos-technikai forradalommal kapcsolatban mentek végbe az említett országokban.

A bérért dolgozók kategóriáján belül erősen megnövekedett a szellemi munkások — tudósok, mérnökök, pedagógusok, szabadfoglalkozásúak — száma, így tehát nőtt az értelmiség jelentősége a termelésben és a társadalmi életben. Ezzel párhuzamosan azonban a munka- és életkörülményeik mindinkább közelednek a munkások kategóriájának körülményeihez. Ez nemcsak a bérek közötti különbség csökkenésében nyilvánul meg, hanem a munka alkotó jellegének megszűnésében, a szabad vállalkozások és a profitszerzés céljainak való alárendeltségben is. Éppen ebben rejlenek az értelmiség és a diákifjúság társadalmi tiltakozásának gyökerei. A tiltakozásnak fő tartalma olyan helyzet megteremtésének a követelése, amely megfelelne az értelmiség objektív szerepének a tudományos-technikai forradalom korszakában. Ez összefonódik a kizsákmányolás új formáinak, a társadalmi elnyomásnak és egyenlőtlenségnek, a kapitalista társadalom embertelenségének bírálatával.

Ánuie mint a 60-as évek tapasztalata megmutatta, az értelmiség és a diákifjúság mozgalma önmagában véve nem képvisel olyan erőt, mely képes gyökeres társadalmi változások elérésére. Eredményeket valójában csak a munkásosztállyal szoros szövetségben érhet el.

Tehát, sem az állammonopolista rendezés, sem pedig a tudományos-technikai forradalom nem törli el a társadalmi ellentmondásokat és nem vezet az osztálybékéhez. Éppen ellenkezőleg, a társadalmi anta- gonizmusok még nagyobb mértékben és még élesebben termelődnek újra. A kapitalista világ eseményeinek egész menete bizonyítja, hogy a munkásosztály forradalmisága nem csökken és nem is csökkenhet. Mint eddig, továbbra is a munkásosztály a forradalmi folyamat vezető ereje.