Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)

1973-08-27 / 203. szám, hétfő

•— Távirata van.

— Hát vedd űt, kicsi!

A portásfülkénél álltam, és merőn néztem az ősz* szehajtogatott papírdarabot; Klára a szobakulccsal csörgött.

— Nos?

Szótlanul léptünk be a szobába, leültem az ágyra, és azt mondtam:

— Kérlek, olvasd el, és mondd meg, mi van benne.

Klára semmit sem szólt.

Felvettem az asztalról a táviratot:

UTAZZON RADOZEEBA KOEZELEBB VAN OTT FOGOM VAARNI TAAVIRATOZZON MIKOR JOEN LAATNIAKAROM BRAN

— Tudni akarod, mit akar tőled — mondta hirtelen Klána haragosan.

Zöld szeme összeszűkült:

— Van néhány lehetőség. Irodalomról akar veled csevegni. Hálni akar veled, de nem akar ismerni. Hálni akar veled, de ismerni is akar. Hálni akar veled, ismerni és szeretni akar.

— Klára!

— Klára! Klára! Tudsz még valamilyen további lehetőségről?

— Én ...

— Igazad volt. Az első lehetőség csak a számodra lehetőség: lehetőség, hogy megszökj a többi lehetőség gondolata elől. Te pedig meg akarsz szökni előle. Mert üldöz ez a gondolat. Mit akarsz tulajdonkeppen?

— Tudni, hogy Bran mit akar.

— Azt tudod.

Felugortam, kiabálni kezdtem:

— Tudom. Persze hogy tudom. A második lehetőség! A kettes számű lehetőség.

Klára elmosolyodott:

— Nem vagy olyan buta, mint amilyennek hittelek.

Elhallgattam. Nevetségesen festhettem, amint kurta, átlátszó hálóingben ott álltam az ágyon, arcomon egy suffragette kifejezésével, mely olyan mulatságos ellentétben állt a nyloncsipkével. Klára szórakozottan végigmért, majd hozzátette:

— Valóban nem.

Gúnya megsebzett, mint mindig, úgy éreztem, hogy kezdem gyűlölni. Mit akar tőle ő, Klára? Mit vár tőlem? Mi nem tetszik neki rajtam szüntelenül. Minden válaszom, minden cselekedetem csalódást okoz neki. Amikor visszajöttem a postáról, elégedetten a Brannak küldött távirattal és Klárát a strandon találva megkérdeztem: Miért hívott meg? Hiszen nem is ismerjük egymást, Klára valahogy fájdalmasan rám nézett, és azt mondta, akkor hát nem mész.

Nem akart befolyásolni. Mindig is ügyelt rá, nehogy beavatkozzon az életembe, akkoriban még nem tudtam, hogy ez az ő alapvető életfilozófiája, a szinte babonás félelem és tisztelet az életpályák iránt, amelyeket tilos kitéríteni. Mindennemű közbeavatkozást a legjobb esetben is kozmikus jelentőséggel bíró ügynek tekintett: omnia sponte fluant, absit violentia rebus, minden folyjék magától, távol legyen a dolgoktól az erőszakossság, hirdette palástolt szenvedélyességgel. Azért lepett meg, hogy Brannal kapcsolatban valamiféle elfogultságot éreztem Klárában, valamilyen mély, benső vágyat, hogy a dolgok határozott kicsengést kapjanak, mintegy próbáját sejtettem valaminek, ami nem engem, hanem Klárát, Klára tulajdon életét érintette, Nem, nem akart befolyásolni. De volt saját véleménye. És a véleményét szenvedélyesen, elfogultan nyilatkoztatta ki, az tette azzá, ami volt: határozott, csodálatos, kivételes

egyéniséggé.

Természetesen nem mész el. Nem tehetsz mást. Ilyen vagy, nem pedig másmilyen, ennyi, nem pedig annyi éves vagy, éppen csak ennyi és nem több a tapasztalatod, csak így mérlegelhetsz, nem másképpen. Ez a te pályád, te haladsz rajta. Klára elfogadta. De volt benne valami, valami...

— Nem is vagy olyan buta.

Klára cigarettáért nyúlt, megkínált. Leültem. Nagyjelenetem az ágyon, ágálásom egész civilizáltan, határozatlanul s kissé nevetségesen végződött: az én nézeteim még híjával voltak a méltóságnak.

— Mindig csak a második lehetőség van. Az elején. Soha sincs más lehetőség; ha valaki az ellenkezőjét állítja, ostobaságot állít.

Meglepődtem: vártam, Klára keresztbe tett lábát néztem, a szürke hosszúnadrág sejtetni engedte karcsú combját, kezével könnyedén a térdére tá- maszkodottt, néztem kecses kezét, mely annyira nem volt összhangban azzal, amit éppen mondott.

— Az elején van a második lehetőség. Ha a végén egészen más lehetőség van, az mindig a nő érdeme, nem pedig a férfié, ugyebár. Az egyetlen, amit tehetsz, bármikor találkozz is egy férfival, hogy a második lehetőséget átváltoztatod valamelyik további lehetőséggé. Ez minden.

— Nem akarom! Semmit sem akarok átváltoztatni. Semmire sem akarok törekedni! Nem akarok préda és ... és áldozat lenni... és ...

Elpirultam, Klára a hamutartó felé nyúlt, és fáradt mozdulattal eloltotta a cigarettáját:

— Persze hogy nem — mondta, mintegy önmagával kibékülve —, jó éjszakát, kicsi.

Werner reggel nem a strandon várt, mint ahogy megegyeztünk; szállodánk mögött állt, a sarkon, a korláthoz támaszkodva, kifogástalan fehér trikóban és rövidnadrágban.

— Jól aludt?

Szinte beleborzongtam, amikor kimondta; attól a pillanattól fogva, hogy észrevettem őt, féltem, hogy ez lesz az első kérdése.

— Miért itt vár?

— Én akarom vinni a táskáját a strandig... túi nehéz magának, nem?

— Honnan tudta, hogy túl nagy lesz?

Miért vagyok ilyen ingerült, jutott eszembe. Azért, mert Werner úgy viselkedik, mint ahogyan Martin viselkednék? Végtére Is Martint szeretem, igaz? Hát akkor?

Kissé erőltetetten elmosolyodtam:

— Nézze csak, Werner, ez volna szép felvétel, innen.

Halászbárkákkal zsúfolt öböl tárult elénk; a parRészlet a Madách Könyvkiadónál a közeljövőben megjelenő kötetből.

ton ormótlan kosarak sorakoztak, avitt hálók száradtak a napszítta, hófehér sziklákon, tengeri sünök teteme bűzlött.

— Innen? — Werner felnevetett, és egy hatalmas eperfa alá húzott.

— Igen — feleltem. Körül sem néztem alaposabban.

— Nincs benne semmi jellegzetes — mondta Werner komolyan.

— Maga... maga ért a fényképezéshez? *— kérdeztem ostobán.

— Fényképész vagyok.

Nem hordott magával fényképezőgépet. Előtte való nap a hajón sem volt nála gép. Szabadságon van, vélekedtem. Akkor fényképész, amikor dolgozik. Én szintén szabadságon vagyok. Akkor találkozom írók kai, amikor dolgozom.

Natasa 7 ansk/i:

Letelepedtünk a strandon, Werner nem ajánlkozott, hogy bekrémez; megőrizte német korrektségét. Hanem én rajtakaptam magam, hogy vártam erre, első ízben kívántam, hogy hozzám érjen, hogy meggyőződjön róla, mit vált ki bennem az érintése. Werner azonban szótlanul végignyúlt mellettem és összpontosított figyelemmel napozni kezdett. Összpontosított figyelemmel és komolyan, mint ahogyan mindent csinált. Rendesen tanulj. Rendesen napozz. Rendesen dolgozz, hallotta nyilván otthon. S valahogyan vidámnak is rendesen volt vidám, és fiúsnak is rendesen fiús. Rendetlenül szétszórt szeplő it a ren des fehér ing ellensúlyozta.

El kellene mennem a postára, tűnődtem. Miért nem mentem mindjárt reggel, amíg nem volt ekkora hőség? Lehet, hogy Bran vár. Biztosan vár, hiszen végeredményben az én válaszomhoz kell alkalmazkodnia. Utaznia, vagy nem utaznia.

Elöntött a forróság: hirtelen rádöbbentem, hogy a táviratok mögött, amelyeket tőle kapok, nemcsak szavak rejtőznek, hanem valamilyen elhatározás, olyasfajta döntés, hogy felkerekedik, elutazik, kiszakítja magát a megszokott kerékvágásból, félreteszi a munkáját, és eljön hozzám. Miért éppen hozzám?

Mit jelentsen mindez? Brannak annyi kalandja lehet, amennyit csak akar, és ott, ahol lakik — nem kell a kalandért utaznia. Akkor pedig részéről <■? szeszély. Vagy csalóka ábránd.

Csalóka ábránd! Akkor viszont sehová sem szabad mennem. Nem szabad. Nem tudnám elviselni a férfi látványát, aki fokozatosan kiábrándul, mert mit nyújthatnék neki, ami több annál, mint amiről ábrándozik. Nem szabad találkoznom vele. De miért tilta kozom ennyire? Hiszen meg sem fordult a fejem ben, hogy elutazom.

Egyszeriben elkedvetlenedtem.

Felugrottam:

— Megyünk a vízbe?

— Na végre — mondta Werner.

Aznap a végkimerülésig fürödtünk, csukáztunk Vöröskével, Rudolffal, Klárával és Lenzzel, Wernernek olyan féktelen jókedve támadt, hogy lefröcskölte Mit- líkné felégett hátát, az meg akkora jajgatást csápott. hogy összeszaladt az egész strand; aztán Werner hordta nek; a limonádét, hogy kiengesztelje. Sokat derültünk, rengeteget nevettem, és azt figyeltem, most már milyen szívesen bekenné Werner a hátam, ha újra elővenném a krémet. De én nem vettem elő. Nevettem, matróztrikós, nyurga fekete fiúkat figyeltem, kopott farmernadrágjuk lent, a lehető leg lejjebb lógott csontos csípőjükön; néztem az ide valósi fiúkat, Bran földijeit, fiatal korában talán ő is hozzájuk hasonlított, biztosan ilyen himbálózó, nemtörődöm léptekkel vonult végig a homokon, este felé a melón üldögélt, és leszólította a lányokat.

Valamennyien leszólították a lányokat. Amikor egyedül feküdtem a homokban (Werner limonádét hordott Mulíknénak), láttam a karcsú lábak mindannyiszor lelassítanak, a barna arcból ragyogó fehér fogsor villan elő, egy fiú ment el mellettem lassan, mosolya napfényt, gondtalanságot, szerelmet, éjsza kai tengert ígért, s azt kérdezte, ugye, fiatal vagy? Én is fiatal vagyok, és ez nagyszerű, nagyszerű, hogy idejében rájöttünk, még ma, amíg nem késő! Néha csapatostul jártak, s olyankor a levegő megsürűsö dött körülöttünk, elfojtott vágyuk kisugárzott, hősé;: volt, a vágy még csak ébredezett ezekben a fiatal testekben, könnyedén és vontatottan lépegettek a homokban, az olajfák alatt üldögéltek, vagy a csónakban szundikáltak.

Feküdtem és néztem a fiúkat, szemük fekete, akárcsak Brané, de tulajdonképpen mit láttam Bran szemében? Amikor közeledett felém a tenger, azt hittem, a szemekben csak vágy lehet, Bran szeme közeledett felém, majd a parttól visszaverődő hűl Iámmal egyre távolodott, nagy, fekete szempár, hatalmas, zord tenger, megéreztem valamit, amiről mostanáig sejtelmem sem volt, aminek íze a sóra, a távoli láthatárra és a halálra emlékeztetett.

Werner visszajött, és én így szóltam hozzá:

— Csókoljon meg.

Ez volt az első kísérletem, hogy meneküljek Bran elől; abban a pillanatban azonban úgy véltem, hogy megtettem az első lépést Werner felé. A csendes ciprusok, szürke szamarak kocogása a köves hegyi utakon, az esték bódító illata, a falusiak éneke, Musztafa, ó Musztafa, elnyújtott török dallam, amely vágyakozón szállt fel a szűk utcákból, a súlyos nap és a felhők mozdulatlansága, mindez megtestesült a mellettem karnyújtásnyira fekvő fiatal férfitestben, akinek érintése megszabadíthatna az átoktól. Erre gondoltam ... Vajon mitől szabadítana meg? A nyugtalanságtól, amely elhatalmasodott bennem? A megismeréstől, mely a nélkül keletkezett, hogy sejtettem volna, miféle formát ölt, mint ahogyan a nő sem ismeri a benne életre kelő gyermek arcát?

Klára, hol vagy? Hol tartózkodott Klára abban a

pillanatban? Klára eltűnt; már néhány jiap óta se.- hol sem volt, de tulajdonképpen engem nem lehetett megtalálni. Klára sosem volt jelen, ha az embernek nem volt rá szüksége, vagy ha úgy gondolta, hogy nincs rá szüksége. Annyira büszke voltam, amikor szóba elegyedtem a hajón Wernerrel. Fecsegtünk, és én azt kívántam, bárcsak látna a nagynénim, na látod, mondaná, végre, végre megemberelted magad, istenem, első este, amikor elveszítetted Klárát, és olyan tanácstalanul megálltál, legszívesebben nya kon teremtettelek volna, te kékharisnya, te lehetetlen, teljesen lehetetlen, semmire sem való leány! Osszeismerkedtem Wernerrel, de hol hagytam Klárát? Egyszer megpillantottam a hajón ... csak egy szer, a vihar alatt, tablettát adott a Mamának, éppen abban a pillanatban, amikor Lenz hozzálépett és tánc ra kérte, de Klára elmosolyodott és nemet intett, hát persze, csak nem megy vonaglani, mint a többiek, micsoda szamár ez a Lenz, hogy is kérhette fel Klárát ilyen táncra? Lenz. Már megint. Megint Lenz volt az, akit megpillantottam Klára mellett. Szerelmes belé? Hiszen Lenzet Vöröskével is látni, hármasban járnak Rudolffal, Vöröske a legmagasabb fejhangon nevet, hogy mindenki észrevegye, két férfival megy, két lovagja akadt, este, a kávéházi teraszok tájékán trófeaként hordozza őket körül, mint két ezüst vándorserleget. Mosolyog Lenzre, őrá csak mosolyog, mosolya lehalkul, amikor Lenz felé fordul, szinte szemérmetessé válik: ez komoly eset. Lenz viszont szórakozott udvariassággal felel, ráteríti a sálat, de nem látja a nő hálás mosolyát. Az első napokban mindketten, Lenz is, Rudolf is undort keltettek benne, szoknyavadászok, tipikus szoknyavadászok, rögtön az első éjszaka felkeresték a legdrágább bárt... Később azonban nem hajszolták a külföldi nőket, amint feltételeztem. Lehetséges, hogy csak azért nem, mert nem volt pénzük?

Hanem az a pillantás, amellyel Lenz végigmérte Rudolfot, amikor az Klárát mint barátnőt öregellelte hozzám ... Ott a strandon a kabinok előtt. Lenz pillantása meglepett. Aztán az a keringés tisztes távolságban . ..

Egy ízben mégiscsak megkérdeztem Klárától:

— Ide figyelj, ez a Lenz ...

Elszomorodolt, mintha valami az eszébe jutott volna, de aztán nyomban elmosolyodott: sohasem láttam így mosolyogni: védtelenül, akár egy nagyora fiatal lány.

— Kisfiú. 0, az a kisfiú.

— Klára! Gyűlölöm, amikor kicsinek szólítasz. Kicsi. Kisfiú. Lenz nem kisfiú. Mit jelentsenek ezek a te elnevezéseid? Nem vagyok kicsi. Lenz pedig nens kisfiú.

— Rendelj még egy fagylaltot.

— Nem kell, nincs szükségem rá, hogy lehűtsem magam, nem vagyok izgatott. Mindössze az izgat fel, amikor ...

— Kisfiú volt . . ,

— Minden bizonnyal, de már nem az.

— Valóban nem kisfiú, ha a te szemeddel nézem. De i én szememben még mindig kisfiú, még min* dig ugyanaz a kisfiú, aki...

Elhallgatott, és úgy tűnt fel, kissé el is pirult.

Az asztalunk fölött valaki megszólalt:

— Verzeihen Sie ...

— Das ist Werner, Klára — mondtam.

— A fülemre nem.

— Warum?

— Csak.- Miért ne?

— Nem mondom meg.

— Hát a másik füledre?

Elnevettük magunkat, túlságosan ostoba játék volt. Egy pádon ültünk a tenger fölött, abban az öbölben, amelyiket valamikor fényképezni akartam. A távolban a halászbárkákon erős fényszórókat gyújtottak, a halakat elvakítani tilos, de hát ki veszi ezt figyelembe? A csónakok rettentő messze ringtak, fényük mégis, elvetődött hozzánk, s mintha a lábamnál csobbanó hullámok verték volna vissza. Nem értettem a dolgot.

.— Hogyan lehetséges ez? Hagyj békén. Mondd csak, hogyan lehet ez?

Nem érdekelte, miképpen lehetséges. Kezét a vál- Iámon éreztem, majd meg a nyakamon, hirtelen mozdulattal leráztam, megfogtam a fejét, és az ajkamat Lassan végighúztam p szemhéján o(t. ahol a szempilla kezdődik.

Lélegzete felgyorsult, cle ŕn hu leien rádöbbentem kifogástalan inge fehérségére, amely a civilizáció bástyájaként biztosan védi őt. Veszélytelen voltam,' s ez a felismerés megbabonázott, éreztem, hogy már-már szeretem őt, a hófehér ingéért, a konvenció emelte védősáncáért, amely bennem az utóbbi napokban kezdett leomlani, az élet jól ismert gátlásaiért, amit megsejtettem Wernerben. Ez az ország minden oldalról támadást indított ellenem: a hőséggel, a robusztus hegyek közt messze hangzó mámoros kiáltásokkal, az olajfaligetek meghittségével, az örökkévaló tenger árasztotta gondtalansággal, a a mérhetetlen víz időtlen mozgásával, amelyet órákon át elbűvölve nézhetett az ember, azzal a megfoghatatlan, parttalan valamivel, ami egyszerre vonzott és rémített.

Átöleltem Werner nyakát.

— Félsz? — kérdezte.

— Igen.

— Nagyon szeretem az anyámat.

Elárasztott a hála. Ezzel mindent megmondott, megértett. Vannak lányok, akik mellett a férfiak inkább nem gondolnak az anyjukra. Nem kell félnem.

Egyszer már meggyőzött róla. Akkor, amikor a strandon először mondtam neki, hogy csókoljon meg. Mihelyt kimondtam, megijedtem, sosem mondtam hasonlót, miféle változáson megyek keresztüli ebben az országban? Nem ismerek magamra. Mit tesz most Werner? Hogyan viselkedik majd? Felszólítottam, egyértelműen, s ezzel mindent elárultam magamról. De hiszen az, amit mondtam magamról, nem igaz! Csakhogy Werner honnan tudná, hogy nem igaz?! Miért kellene tudnia, hogy nem az igazat mondtam?! Most bármit tesz, el kell viselnem Némán, ellenvetés nélkül.

Werner közeledett felém, én vártam, elszántan néztem a szemébe. Egy ideig kutatott a tekintetemben. Nekem úgy tűnt fel, hosszú ideig. Aztán leha jolt, és megcsókolta a kezem.

Kopasz Csilla fordítása

\