Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-12 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
v 1973. VIII. 12. ŰJSZilLQTT SZÁLASOK Mindenkiben felvetődik az a kérdés, hogy keletkeznek-e napjainkban is szólások, gazdagodik-e nyelvünk napjainkban is olyanféle átvitt értelmű kifejezésekkel, amilyenek nyelvünknek sok százéves története folyamán jöttek létre. A kérdésre maga az élő, a beszélt nyelv adja meg a választ. Ha valaki nem ért meg azonnal egy tréfát, de néhány perc múlva jót nevet rajta, az automaták működésére célozva azt mondják: most esett le a húszfilléres vagy leesett a tanlusz. — Aki minden erejét beleveti valamibe, az — akárcsak a legnagyobb sebességgel működő gőzgép — teljes gőzzel végez valamit. — A hiábavaló törekvést, igyekezetei a motorkezelők kifejezésével intjük le: kár a benzinért — szoktuk mondani. Aki titokban hírekkel szolgál valakinek, az leadja neki a drótot, és ez a kifejezés arra utal, hogy a titkos híreket is távíró- vagy telefondróton szokták továbbítani. — A fut vagy lohol helyett újabban azt is mondják tréfásan, hogy húzza a csíkot, és ezzel tudva-tudatlan a második világháború szürke csíkot húzó repülőgépeire céloznak. — Azt, hogy valaki meglép valahonnan, azzal a szólással is ki lehet fejezni, hogy olajra lép. Ez azért szemléletesebb, mint a puszta meglép, mert az olaj simává, csúszóssá teszi a talajt, s az az érzésünk, hogy ilyen talajon gyorsan és zajtalanul lehet elsurranni. — Meglehetősen gyakran halljuk azt a kifejezést is, hogy elkapta a gépszíj, és ezen azt értik, hogy valakit elkápráztattak a lehetőségek és szinte saját akarata ellenére keveredett bele valamely nem tiszta ügybe, vagy olyan fennhéjázóan viselkedik, ahogy nem vártuk volna tőle. íme, egy csokor azokból a szólásokból, amelyek szinte a szemünk előtt születtek meg, és amelyek ötven-hatvan vagy némely esetben tíz-húsz évvel ezelőtt még nem is keletkezhettek volna, hiszen akkoriban azok a gépek, amelyekhez ezeknek a szólásoknak a létrejötte kapcsolódik, még meg sem voltak, vagy legalábbis nem tartoztak hozzá annyira az életünkhöz, amennyire manapság hozzátartoznak. Minthogy azonban ilyen újak, az idősebb emberek szülei vagy nagyszülei előtt jórészt még teljesen ismeretlenek voltak ezek a kifejezések, tehát sok embernek nem is fűződhet hozzájuk olyan gyermekkori emléke, amilyen más nyelvi jelenségekhez, például régebben keletkezett szólásainkhoz. Ezért aztán nincs is még patinájuk ezeknek a szólásoknak, a műhelyek, az üzemek, a gépek vagy általában a mai élet szaga érződik rajtuk, ahogy régi szólásaink a régi világ életéhez, az elmúlt korok viszonyaihoz, leggyakrabban éppen a régi mesterségekhez kapcsolódnak. Hogy csak néhány példát említsünk: a cserbenhagy valakit és a benne van a csávában a tímármesterség köréből származik, a vargabetűt ír le a lábbelikészítők szaknyelvéből ered, a dugába dől, a régi pintérek, kádárok mesterségére utal, a piegissza a levét meg a borsot tör valakinek az orra alá pedig a haj- doni szakácsok kifejezéskészletéből vált közhasználatúvá. Éppúgy a dolgozó ember hétköznapi munkája van tehát régi szólásaink nagy részének a hátterében is, ahogy az említett, új keletű szólásainkat is a mai mindennapi élet, pontosabban pedig a gépeknek, a technikának a térhódítása teremtette meg. Bármennyire azonos körülmények között keletkeztek is e szólások, a hozzájuk fűződő hangulati különbség — amelyeket főként a keletkezésük időpontja közötti nagy távolság magyaráz — igen nagy, ezért a beszédben, írásban való felhasználhatóságuk sem egyforma. Az olajra lép féle, újabban keletkezett szólásoknak — minthogy az irodalmi nyelvben még nem gyökeresedtek meg — csak a bizalmas, közvetlen hangú stílusban van helyük, komoly beszédbe, fejtegetésbe vagy éppen ünnepélyes hangú nyilatkozatokba azonban semmiképpen nem illenek bele. O. NAGY GABOR Hallassa szavát minden igaz ember! A kora őszi erdő lanyha kékjén a hajnal fénye kél. Tüzes gombócként fojtogatja gégém s duzzad a düh: - Beszélj! Itt az idő, hogy túladjunk a gondon, s jogához jusson, mind, aki igaz, s hallja meg Párizs, Amerika, London komor szavaidat. Még vad romokban hevernek az utcák, s az árvák könnye int, s gyászruhás évek árnyai borítják a földtekét megint. Az atlanti egyezmény ócska rongy már, s asztalfiókba búj, s a térképen újra ott motoszkál az acélkesztyűs ujj. A szószékről a farizeus szája a békéről szaval, s közben áttér a diplomáciára a tábornoki kar. Követség vár a generális úrra, kényelmes paloták, s az Ural szemét megpengetik újra és Baku olaját. Minden szavukban füstölög a bomba, és robban az atom, s a vérző népek hallgatják szorongva Keleten, Északon. S egyre pimaszabb érveket koholnak züllött írástudók, kik Galilei hóhérai voltak és megégették Giordano Brúnót. S a hazugságok bűzös köde indul s már terjed fönt s alant, és egyre hangosabb a tengeren túl a volt-berlini hang. S rágalmakat a zsurnaliszta-horda dollárparancsra költ, én békés, hősi népem, homlokodra, s terád, te drága föld, Míg építgeted, követ kőre rakva, rom házad és hazád, e száz nyelven csaholó ronda falka a mocskot ontja rád, A profitot kaparják két marokkal a „honfi" pénzt zabái, a Wall street ablakában áll a tolvaj, és „tolvaj"-t kiabál. Lidércnyomás ez, csúnya, gonosz álom, s a szó: csupa kenet. S nem szólal meg (mert nincs azon a tájon) a lelkiismeret. Hiába volna, próbára ha tennéd . .. Tőkések ők, akik csak atombomba-barackkal etetnék az európait. Fenyegetőznek, zörgetik a puskát, s aranyuk csörgetik, s a szegényről az inget is lehúzzák közben, ha tehetik. A zsarolás nekik - szerit kötelesség, csalnak, s a pénz gurul, legyöngült népek minden csöppnyi nedvét kiszijják cudarul. S bár kéjenc orruk szívesen szagolna kiomló, ifjú vért, a történelem rájuk rég kimondta kemény ítéletét. Még friss a háborús seb, láza borzong s a nép nem aluszik, a földön nincs elég urán, a sorsot hogy megfordítsa itt. Elbuknak ők és szabad népek ülnek törvényt fejük felett és őket már az atom meg az üzlet - semmi se menti meg. Ne várjuk, míg az ágyúk torka zeng fel, és omlanak a lángoló romok, hallassa szavát minden igaz ember - s le az álarccal, gyilkosok! KARDOS LÁSZLÓ fordítása Az első séta Reszketsz? Majd megvéd sálad a hidegben. Barna kórházi köpenyükben ülnek a sebesültek, lábatlan, kezetlen. Itt már nincs város, csak földek terülnek. Ledőlt falak, amerre a szem ellát. A törmelékben gyermekek kutatnak. Az udvaron egy asszony mossa rongyát, S kukorikúját halljuk egy kakasnak. A fal tövén a macska nesztelen lép. A sarkon újra emberek beszélnek. Az üzletekben újra kapni zsemlét, S reggel a tejeskannók zörgése ébreszt Heged a seb, feledve lesz a kár. Elmúlnak a nehéz, gondűzte évek. A htfi, mely otthonunk volt, visszavár. Lábunk a lépcsőn újra felfelé megy. KÄLNOKY LÁSZLÓ fordítása Renato Guttuso rajza: ASSZONYOK KOSÄRRAL [p ulŽepll m * 3mTűS m [mm A ház, mely otthonunk volt, visszavár, lábunk a lépcsőn újra felfelé megy. Mi, emberek még hallgatunk, de már a kertben a szelek erről beszélnek. Ne nézd a porba ömlött köveket. Ne sírj - bár nőnek nem szégyen a könny sem élünk, pedig halál fenyegetett. Menjünk inkább a külvárosba innen. Kihalt az utca, villamos se jár még, Halványszínű perceket kínál egy nő a kapuban, mint vézna árnyék. A ház, mely otthonunk volt, visszavár. Sok bolt üres, redőnyök zárva még. Más féltekére költözött az élet. Zsebfésűt árul egy vak nyomorék. Lábunk a lépcsőn újra felfelé megy.
