Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)

1973-08-12 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

mint a kikötőben ácso- rogtam, hogy elbámész- kodjani a sirályokon, bánatos arcom feltűnt egy rendőrnek, aki ebben a városrészben cirkált. Egészen belefeledkeztem a leb benő madarak látványába — oly hiábava- ; lőan csaplak a magasba és buktak alá, hogy valami ehetőre leljenek: a kikötő elárvult, kihalt, zöldes a víz, sűrű a szutykos olajtól, s kérgestül bőrödző felszínén mindenféle elhajigált kácat úszott, sehol egyetlen hajó, berozsdásod- líik a daruk, a raktárcsarnokok düledezőben; úgy látszott, még patkányok sem népesítik be a rakpart fekete omladékait, csend volt. Már sok esztendeje elvágtak minden összeköttetést a világgal.

Egy sirályt tartottam szemmel, figyeltem a röptét. Félénken, mint a vihart érző fecske, és többnyire rikácsolva ívelt a magasba, hogy

együtt haladjon társaival. Ha kívánhattam volna valamit, akkor legszívesebben kenyeret kívántam volna, hogy megetethessem vele a sirályokat, darabkákat tördeltem volna a kenyérből, hogy a céltalan szárnyalásnak célt adjak,

fehérlő pontot jelöljek ki, amely felé repülhetnének; kenyérdarabot szerettem volna elébük vetni, hogy megfeszítsem a kusza röppályák e rikácsoló szövedékét, közéjük markolva szinte úgy, mint amikor zsinórokat ránt szorosra az ember.

De hát magam is éhes voltam, akárcsak ők, meg fáradt, ámbár boldog is, bánatom ellenére, mert hiszen szép volt ott ácsorogni, elbámészkodni a sirályokon, és kortyolgatni a szomorúságot.

Hirtelen azonban hivatalos kéz nehezedett a vállamra, és megszólalt egy hang:

— Kövessen! — és közben a kéz megpróbált a vállamnál fogva maga elé rántani. De én csak álltam, leráztam magamról, és nyugodtan ennyit mondtam:

— Maga megőrült.

— Bajtárs! — szólt hozzám a még mindig láthatatlan lény. — Figyelmeztetem magát!

— De uram! — vágtam vissza.

— Urak pedig nincsenek — csattant fel haragosan. — Mindnyájan bajtársak vagyunk.

Ezzel mellém lépett, oldalról végigmért, s én kénytelen voltam boldogan kószáló tekintetemet visszaparancsolni, és becsületes szemébe mélyeszteni: ő pedig komor volt, akár egy bivaly, mely évtizedek óta kizárólag kötelességet zabáit.

— Milyen alapon ... — akartam elkezdeni.

— Éppen elegendő alap — válaszolta — a maga bánatos arca.

Nevettem.

— Ne nevessen! — Igazán dühöngött. Eleinte még azt gondoltam, csak unatkozik, mivel nem akad egyetlen bárca nélküli nőcske, tántorgó tengerész, de még egy árva tolvaj vagy lógós sem horogra, most azonban észrevettem, hogy az ügy komoly: le akar tartóztatni.

— Kövessen ...!

— Ugyan miért? — kérdeztem higgadtan.

Mielőtt észbe kaphattam volna, bal csuklómmá!' judlam is, hogy űjra elvesztem. Még egy- ra vékony lánc szorult, és ebben a pillanatban szer, utoljára a kalandozó sirályok felé fordultam, belenéztem a szépséges-szép, szürke égboltba, és egy váratlan csavarodással megkíséreltem. hogy a vízbe vessem magam, mert hát úgy éreztem, még az is szebb, ha ebben a koszos lében fulladok meg, magányosan, hogysem a pribékjeik fojtsanak meg valami hátsó udvaron, vagy hogy újra lecsukjanak. Hanem a rendőr hirtelen egészen közel rántott magához, és így lehetetlenné vált elillannom.

— Ugyan miért? — kérdeztem még egyszer.

— Törvény van rá, hogy köteles boldog lenni.

— Hiszen én boldog vagyok! — kiáltottam.

— A maga bánatos arca ... — csóválta meg a fejét.

— De ez a törvény még új — mondtam.

— Már harminchat órás, és nyilván maga is tudja, hogy minden törvény hatályba lép huszonnégy órával kihirdetése után.

— De én nem ismerem ezt a törvényt.

— Ez sem mentesíti a büntetés alól. A tör vényt tegnapelőtt hozták nyilvánosságra, leadták minden rádióadón, az összes újságokban, és azoknak — megvetően rám pillantott -, azoknak, akik nem részesülnek sem a sajtó, sem a rádió áldásaiban, röpcédulákon hozták tudomására, ezeket a Birodalom valamennyi utcáján szétszórták. Tehát egyben mindjárt arra is fény derül, hogy hol töltötte az elmúlt harminchat órái, bajtárs.

Magával vonszolt. Csak most éreztem, hogy hideg van, és nincs kabátom, csak most támadt fel bennem istenigázából az éhség, és ott kor- gott a gyomorszájamnál, csak most fogtam fel, hogy mocskos is vagyok, meg borotválatlan, meg rongyos, és hogy van törvény, amely szerint minden bajtársnak kötelessége, hogy tiszta, simára borotvált, boldog és jóllakott legyen. A rendőr úgy taszigált maga előtt, mint valami madárijesztőt, amelyre lopást bizonyítotlak, és most el kell hagynia álmodozásainak színhelyét, a mezsgyét. Az utcák üresek voltak, az őrszoba közel, és bár jól tudtam, hogy hamarosan megint kitalálnak valami okol letartóztatásomra, mégis, elnehezedett a szívem, mert a rendőr ifjúságom színhelyén vezetett keresztül, ahová a kikötői bámészkodás után akartam ellátogatni: átmentünk a hajdan bök rokkal teli, rendetlenségükben szépséges kerteken, benőtt utakon — lám, most mindezt meg- nyesték, rendbe szedték, megtisztították és négyzetes rendbe állították a hazafias szövetségek számára, mert minden hétfőn, szerdán és szombaton ott kellett megtartaniuk felvonulásaikat. Csak az égbolt maradt a hajdani, csak a levegő olyan, mint volt valaha, szívem álmodozásának idején.

Mentemben itt-ott észrevettem, hogy több örömkaszárnyára kifüggesztették már az állami jelzést azok számára, akik szerdánként kerültek sorra a higiénikus gyönyörök részesedésében; és egész csomó kocsmának is jogában állt már kiaknázni az Ivászat jelét, a bádogból préselt söröskriglit, melyen világos- barna és sötétbarna csíkok futottak keresztbe — a Birodalom nemzeti színei. S az állami listán szerepeltetett, szerdai sörben részesülő szerdaivók szíveit immár bizonyára üröm töltötte színültig.

A buzgalom félreismerhetetlen jele tapadt mindenkire, akivel csak találkoztunk, a se- rénység híg fluiduma lengte körül valameny- nyiüket, alkalmasint annál is inkább, mivelhogy megpillantották a rendőrt; mindnyájan megszaporázták lépteiket, és az üzletekből kilépő asszonyok azon fáradoztak, hogy arcukra olyan örömteli kifejezést varázsoljanak, amilyet elvártak tőlük — ugyanis parancsba adták: sugározzák róluk a háziasszonyi kötelességek miatt érzett gyönyörűség, a háziasszony friss derűje, hiszen neki kell felüdítenie esténként az állami munkást, jó vacsorával.

De mindezek az emberek ügyesen kikerültek bennünket, úgy, hogy egyikük sem volt kényzattal ellenkezően — ön báltam letörölni az inge a rendőr fenéken biller közepébe csapott, és za „Egyes fokozat“ — azazl által alkalmazható fényi hébb formája.

Az Iskolamester sürgi iránt mindenkinek sikeri két; csak egy nő, aki szárnya előtt teljesített megelőző, előírásos szeli sápadt, puffadt szőkeség én meg hálásan moso rendőr igyekezett úgy ti

telen közvetlenül keresztezni az utunkat; és ha az utcán bárhol mutatkozott is némi élet nyoma, húsz lépésnyire tőlünk már szertefoszlott, mindenki igyekezett hamar belépni egy üzletbe, befordulni a sarkon, sokan még vadidegen házakba is bementek, és ott várakoztak aggódva a kapuk mögött, mígnem elhalt lépteink zaja.

Csak egyetlenegyszer történt meg — éppen utcakereszteződésnél jártunk —, hogy összeakadtunk egy idősebb férfival, futólag felismertem rajta az iskolamesterek jelvényét — kitérni már nem állt módjában, ezért aztán iparkodott teljesíteni kötelességét —, előbb persze a rendőrt köszöntötte szabályszerűen (mégpedig tökéletes alázata jeléül háromszor pofonvágta önmagát), mondom, iparkodott teljesíteni kötelességét, ez pedig azt kívánta meg tőle, hogy három ízben az arcomba pökjön, és közben az előírásos „áruló dög“ megnevezéssel illessen. Ü ugyan jól célzott, de mivel aznap hőség volt, kiszáradhatott a torka, mert engeim bizony csak néhány nyamvadt és meglehetősen anyagtalan pacni talált el, ezeket — a szabályvolna észre semmit. Ké ezeknek a nőknek olyar minden más bajtárs félté kapna, ezek a nők ugya rulnak az általános mun törvényen kívülieknek í olyan engedmény, melyn dr. dr. Blaigoeth álla>»~''il liberalizálódás filozófiája című, ^oreie; Ezt ón előző nap olvasti felé, valamelyik paraszt megtaláltam a folyóirat egy diáknak — valószín fölöttébb szellemdús szí Végre elértük az őrsz éppen felbődültek a szi tette, hogy az utcákat 1 emberek, arcukon enyh rancsba adták, hogy mi csekélyebb örömet sugá derülhet, hogy a munká szemben ujjonganiuk k kezdésekor, ujjongani é

A

z öreg végigkocog az udvaron.

— Nicsak a sarjúgazda már fel is ült. Hát hogyan másztál fel?

A gyerek motyog valamit az orra alatt.

— Gyia, Szellő!

A kocsi megrándul, pattan a deszkája, csattognak a kövek a kerekek alatt. Még hallja, amint az asszony utána kiáltja, hogy vigyázzon a gyerekre. Bó- dika a lovakat bámulja. Komótosan lépkednek, fehér párát fújva magukból.

— Mondd csak, hogyan tudják, hogy merre térjenek?

— Okos állatok ezek, fiam — bajusza alól mégis kicsúszik a mosoly.

Kiérnek a faluból. Az út egyre mélyebb. Tengelyig ér a latyak. A gát mellett kocsi- káznak. Betakarja a gyereket pokróccal.

— Hideg van, megfázol.

Az nem szól semmit. Az alatta elcsúszó utat figyeli: hogyan tűnik el egy-egy sárcsomó. vagy tócsa. A sár csak egyre dagad. Békésen tűri a két állat. Boldizsár még cigarettát is sodorhat mellettük. Elszunnyad a gyerek.

— Még megfázik... — Betakarja malaclopójávaj. 0 az egyetlen, vigyázni kell rá. Pedig többre vágyott. A gye'rek az öregek fénye. Nagy családot szeretett volna nevelni,

mint az apja, dehát. .. Óvatosan engedi a kocsit a gátnak. Még megcsúszik és mindjárt megvan a baj. A túloldalon már jobb az út.

lyök ne jött volna el. Ne lenne nyűg a nyakamon.

Egyre közeleg az erdő. Szűkül az út, szoporodnak az út- széli tönkök.

A gyerekre sandít. Nem ilyen volt ő ötéves korában mint ez, dehát nem tehet róla. Meglátszik rajta a sok kórház. Meg figyelmetlen is. Azt sem veszi észre, hogy a gyeplővel irányítom az állatokat.

Hideg van. Hiányzik a másik pokróc. Gondol egyet, feláll, átlépi az ülést, s betaka- rődzik a kocsiban lévő száraz herével. Közeleg az erdő. Fél szemmel az alvó gyereket figyeli. Köd szitál. Rohadt egy idő. az biztos, de mit csináljon az ember, csak nem kiild- hetem le a traktort azért a félkocsii fáért. Csak ez a kö— Jó, hogy a Szellőt fogtam be, a Cigánnyal nem boldogul, nék. Átkozott egy ló.

Vagdalózik a kocsi, ha ráfut egy-egy tönkre. Visszafelé a parton kell jönni. Kerülőút, de megbízható, ha nem lepte el még a víz. Majd meg kell nézni. Óvatosan kanyarodik be a fák közé.

— Nem sok az egész. Alig egy kocsira való. Na. ébredj fiiam. Megérkeztünk. Kikapcsol, ja az istrángokat, a zablákat. Ledobja a herét. A gyerek ott álil. Szorosan az állatok előtt.

— Menj onnan, mert még megrúg valamelyik — s aztán

megsajnálja az elkeseredő arcot, s hozzáteszi — Szellőtől nem kell félned, de azit a másikat, azt nem nagyon ismerem. Azért mondtam.

Rakodik. Alulra az ölfa, s tetejére meg a rőzse jön.

— Bódika!

— Tessék.

— Megnézhetnéd, hogy a másik oldalon a part felől szá- raz-e az út. amíg felrakodok.

— Jő, — mondja bátortalanul a gyerek.

— Félsz?

— Nincsenek erre kígyók?

Ha nem az ő fia, már régen

felpofozta volna.

— Hát hol lennének.

— Akkor jó.

— Kimész arra az útra. Aztán egyenesen, egészen addig, amíg nem lesz ott egy másik út. Megnézed nincs-e ott víz. Aztán gyere rögtön vissza. De siessl

— Jó.

Bátortalanul slattyog a kis sarjúgazda. Meg-megáll, hall- gatózik, nem jönnek-e a kígyók. Attól fél a legjobban. S aztán énekbe fogva ütemesen lépdel a puha gyerekindulóra.

Az öreg pedig rakja a fát. Egyre szaporábban. Legutoljára dobja fel a négy kéve rő- zsét. Kabátja ujjába megtöril'i izzadt homlokát. Cigarettát sodor. Fáradt ujjai közül kiszűrődik a dohány. Rágyújt, s

közben a gyerek is megérkezik.

— Megnézted V

— Nincs víz.

— Akkor mehetünk is.

Befogja a lovakat. Feldobja

a maradék herét.

— Még nem ülhetünk fel. Csak gyere a kocsi után. de jó messzire maradj le.

— Jó.

Óvatosan kell ittt gyeplőzniImbolyog a kocsi.

Homlokán gyöngyözik a ve rejték. Hátra pillant. Lemaradva követi a gyerek.

Nem veszi észre a túloldalon rothadó tönköt. Reccsenés. A kocsi oldala megbillen, megtorpannak a lovak. Reccsenés, Fiatal jegenye az. Feltartóztatta, ha csak egy pillanatra is az oldalra dűlő kocsit.

Egy dobásnyira a gyerek.

— Szerencséd van, Bődi — hálásan szorongatja a vékony törzset —, nagyon nagy szerencséd van.

'A gyerek is közelebb jön.

— Nem történt semmi, csak az a rohadt tuskó tréfált meg minket...

Ne sírj fiam. Szemei még mindig a jegenye ágait pásztázzák. Áll megigózve.

Elindul a szekér, óvatosan döcög a keskeny úton. Merev kezekben a gyeplő. Előtte a gyerek. Ö figyeli az utat. Néha hátratekint. A rőzse ailól kilátszanak a jegenye ágai.

II