Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-30 / 179. szám, hétfő
Jozef Nesvadba: A házasságszédelgő Nem sok könyvet olvastam életemben. A legutóbbit 1928- ban, amikor a kétéves kereskedelmi iskolába jártam. A következőt csak most, hogy taxit vezeiek. A taxisofőrség gondolatébresztő foglalkozás. A taxis órák hosszat vár az utasra: előbb a cimborákkal tereferél, aztán elmegy egy kávéra (rumot fogyasztani tilos), de végül ezt is, azt is megunja. Az ember akarva-akaratlan olvasni kezd. Mert különben a hosz- szas egyedüllét rákényszeríti, hogy kellemetlen dolgokon törje a fejét. Esetleg azon, mit vitt véghez jól vagy rosszul életében. Órákig szégyenkezik •a régi hibák miatt, és számba veszi az elszalasztott sikereket. Néha elkezd gondolkodni magán az életen. A taxivezetőből bölcselő válik. Mint például Lefere, aki szintén vezetett és olvasott. Legutóbb különös könyv került a kezembe. „Mérlegeljük — olvastam benne — az embert, mint embert, akit emberi kapcsolatok fűznek a környező világhoz. Az ember szerelemért csak szerelmet, bizalomért csak bizalmat, örömért csak örömöt adhat, nem pedig pénzt. Ha nem tud szerelmet kelteni, ez azt jelenti, hogy élete, jelleme és tulajdonságai nem méltók a szerelemre ...“ A továbbiakat már nem értettem. Marx művei olcsón kaphatók, nem tudom, miért vettem meg éppen ezt a munkát, amely a nemzetgazdaság és a filozófia kapcsolatával foglalkozik. De ami igaz, igaz. A házasságomra kellett gondolnom, a pénzért nyújtott szerelemre, 1930-ban nősültem meg. Akkoriban mindenki irigyelt. Főnököm leányát, egy michlei kis gyár örökösét vettem el. A leány nem volt se szép, se kedves, a család nyakán maradt. De számomra nagy siker volt ez a házasság. Még az újságok is írtak róla. Nyomortanyán, munkanélküliek között születtem. És az esküvő alkalmából egyszerre vadonatúj Fordot kaptam ajándékba. Aq 1929-ben gyártott gépkocsi gyönyörű darab volt. Legalább kaptam valamit, amit szerethettem. A nászajándék, melyet én adtam, még értékesebb volt. Feláldoztam szerelmemet, Jarmila Procliázkovát, aki ott lakott nálunk a telepen, a sarkon túl. Azóta nem láttam. Két évig udvaroltam neki, és sokan azt hitték, hogy ösz- szeházasodunk. Textilgyárban dolgozott, szorgalmas és félénk fiatal nő volt, sokkal szebb, mint a főnököm leánya. De csak három napot dolgozott egy héten. Miféle élet lett volna ez? És akkor kínálkozott az alkalom ... Magyarázatképpen levelet írtam neki. Nem válaszolt. Ismerőseim elismeréssel beszéltek rólam. Okosan nősültem, jó partit csináltam. De nem is volt könnyű megnyerni a mamát, és behízelegni magam a papa kegyeibe, vidámnak és kedvesnek lenni a leánykájukhoz. Arra is ’rákényszerültem, hogy szerelmes* 'leveleket másoljak ki egy regényből. Mindez nem volt könnyű, de az esküvő után még nehezebb lett. Szalonokban kellett forgolódnom, a telepre már nem mentem ki. De kit is kerestem volna ott? Szüleim gyermekkoromban meghaltak, megszoktam az idegen környezetet. Senki sem volt rossz hozzám. Különös dolog, de nem állíthatom, hogy árva vagyok. Mindenki rögtön megsimogatta hajfürtjeimet, és cukorkát adott, küJönösen a hölgyek, akik már hétéves koromban könnyeztek miattam. Tizenöt esztendős voltam, amikor az egyik elcsábított. Hamarosan megtanultam, hogyan kell bánni a nőkkel. Előkelő feleségem sem tudott ellenállni nekem. Talán ez lett a vesztem. A feleségem ugyanis nem olyan, mint a többi nő. Mindmáig értésemre adja, hogy kevesebb vagyok nála: valaki a szolga és a titkár között. Leányunk keresztelőjén betolakodott alaknak éreztem magam a rokonság körében. Hűvösebben viselkedtek velem, mint a főnököm. Pedig hálásak lehetnének, ha egyáltalán hálásak tudnának lenni. Gyárukat a válság éveiben még ki is bővítettem, a háború alatt megvesztegettem a német ellenőrt, és a háború után egészen 1948-ig fenntartottam a termelést. Később már lefelé siklottak a dolgok, mint szánkó a domboldalon. A papa meghalt, a gyárat elvették tőlünk, a villából kilakoltattak, a leányokat kidobták az iskolából. Csak a Ford kocsink maradt meg, amely az én nevemen szerepelt. Minden más vagyon a gyárhoz tartozott, és a gyár a feleségem tulajdona volt. Most az egész család hozzám jár pénzért, mintha én lennék a központi taxivállalat tulajdonosa, s nem csupán egy megkopott Fordé. Túlméretezett lakásunkat megosztjuk ismerőseinkkel, és lassanként eladogatjuk, amit sikerült megmenteni, én pedig taxisofőr vagyok, hogy ők társaságukkal kávéházba és bárba járhassanak. Mindezt a leányom kedvéért teszem, mondom magamnak állandóan. Főnököm unokájának rendesen kell férjhez mennie. Egyébként ő is úgy viselkedik velem mintha a lakája lennék. Az egész család azt hiszi, hogy szolgálatára kell állnom. Mintha boldogítanának azzal, hogy éjszakákon át nem alszom miattuk, részegeket szállítok Modranyba, és félnem kell, hogy hátulról leütnek, mint nemrégiben Franta Hrubyt, vagy telefonhívásra Zábehlicé- be hajtok, egy nem létező címre. Ilyenek ugyanis egy öreg maszek taxisofőr örömei. Néha még túlságosan fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy meghaljak. Alig ötven-egynéhány éves vagyok. Hajfürtjeim, melyeket kisko romban a hölgyek megsimogattak, már nincsenek meg. Kopasz vagyok. S elég kövér, és sápadt a sok virrasztástól. Már jó régen nem fordult elő, hogy asszony vagy leány rám nézett volna azzal a különös mosoly- lyal, amelyet valaha egészen magától értetődőnek tartottam. Mintha fiatalságomat is odaadtam volna ezért a Fordért. És még örülnöm kell, hogy vezetni hagynak, engem, a gyártulajdonosnő férjét. Otthon pedig azon kell örvendeznem, hogy a volt gyárosék szóba állnak velem. Mintha csak én tehetnék róla vagy a lakótelepem, hogy életükben változások következtek be. Mindenfelől szemrehányással illetnek. Ilyen jó partit csináltam! Ilyen okosan nősültem. Az esküvőm óta nem jártam a lakótelepen. Az ottaniak még ma sem utaznak taxival. Még a múltkoriban tör tént, hogy valami kisasszony megállított, és ifjúságom utcájába vitette magát. Ez egy kissé meghatott, és a tükörben megnéztem, ki az, aki beszáll a kocsiba. Azt hittem, nem tudom tovább kézben tartani a volánt. — Jarmila!... Igazán. Jarmila... De a kisasszony közömbösen mér végig. No persze, nem ismerhet meg, sok mindenen estem át azóta. És hogyan, ő meg sem öregedett? De hisz ez lehetetlen, nincs egyetlen ránc az arcán, nincs egyetlen ősz hajszála, szakasztott olyan, mint valaha volt. Nem hiszek csodában, de akkor hirtelen természetesnek tetszett, hogy az orgonaillatos, almavirággal teli májusi napon látomásom van, megjelenik előttem ifjúkori szerelmem. Úgy éreztem, hogy megnyomva a gázpedált, a felhőkbe repülök: vagy meghalok, vagy életre kelek. Aztán felébredtem. — Jarmila! De a hangja más. A leánya volt. Hirtelen fékeznem kellett, nehogy nekirohanjak a villamosnak. — Hová hajt? — kérdezi. — A lakótelepre igyekszem. Nincs ebben semmi rendkívüli, gondolom. Miért ne lehetne Jarmilának leánya? Hiszen nálunk is van már a főnöknek unokája. Mindketten megöregedtünk, és balgaság a májusra gondolni. Nincs is oly sok orgona erre. Ez a dús virágzás is csak a képzeletemben létezik. — Erre vezet a legrövidebb út, Procházková kisasszony. — Nem Procházková a nevem. — Még most is a tizennyol- cas házban lai%iak?- Alig ismertem rá a lakótelepemre. Mostanában építkezni kezdtek arrafelé. Hol volt már az egykori tizennyolcas ház, az ócska vasúti kocsi, amelyet Procházkáék néhány koronáért vettek! Nagy büszkén egy másodosztályú fülkében laktak annak idején. Most hatalmas ház állt ott, és az ő lakásuk a harmadik emeleten volt. Még nem tértem teljesen magamhoz. Felmentem a leánnyal. Csengetek — a leány különös tekintettel néz rám, még pénzt sem kértem tőle. Idegen férfi jött ajtót nyitni. Nem is köszönt. Az előszobában bőröndök álltak. — Várjon itt rám — mondta a fiatalember ellenszenves hangon. — Taxira van szükségem. Egyelőre leviheti a kofferjeimet — és bement a lakásba. Kissé irigykedve néztem. Ugyanolyan hajfürtjei voltak, mint nekem ifjúkoromban. És az arckifejezése ugyanolyan hódító. Talán az álla miatt... Jarmila kijött a folyosóra, bizonyára a lánya küldte ki. Még ma is egész szemrevaló asszony. Nem sokat változott. URR IDA: A fényrács mágiája A hold lóba nem ér szobámig csak arcának sárga mézéből fut a réseken át a fény, kérdem nem járt itt Fáraó? ruhája fényes volt, szatén de én a csíkos lángot nézem nem tudom ki jár merre most s a fákban szám szerint a rost mennyi lehet nem keresem futok lángra gyűlt kereken a fény gőzébe olvadok együtt párolgunk, sistereg a világ sziromrendszere egy éjszaka meséje ez, melyben az árny is lenge ho engedné a sárga fény de elől hátul fogva tart s a kénszín udvar közepén hálómba rántom azt a színt s befestem vele versemet a fényrács minden soromat aláhúzza, fontos lehet nekem, neki, mindenkinek e holdból szőtt sárga sínek zenéje mellett születnek a majdankori indulók a fényrács vibrál teát szűr kávét forral a réseken halkon dobol a fénydobon dobverője az értelem a rím és ritmus pillangó mely a csíkokból szerteszáll táncot járnak a nagybetűk, a kisbetűk és áll a bál. Theo Balden: Szerelmes pár Már három gyereke van. Hozzáment Honzához, akivel annak idején annyit játszottam. Ban- dzsa fiú volt, nagy verekedő, mindig tudta, hol foghatunk siklót meg vízipatkányt, a külvárosi csatornákon át gyakran elvezetett bennünket a közeli várromhoz. Sohasem jutott eszembe, hogy Jarmila férjhez mehet. Ügy képzeltem, hogy egy napon majd eljövök Ford kocsimon, és magammal viszem, hogy öregkorunkban mégiscsak ösz- szeházasodjunk. Hányszor szerettem volna előkelő úriemberként visszatérni a telepre. Mint taxisofőr tértem vissza. Jobb lett volna nem visszajönni. Egyszerre csak világosan láttam, hogy nem vár sehol senki, hogy családom a főnököm rokonaiból áll, hogy teljesen egyedül vagyok. Jarmila talán nem is tudja, mennyit gondoltam reá. — Nem szívesen emlékszem vissza — mondta szemrehányó hangon. — Akkor nagyon megbántottál. De hát ti már ilyenek vagytok, férfiak. — Magamnak is keserűséget okoztam, Jarmilám. — Gyere el egyszer Honzához. A legidősebb lányom válik. Két éve adtuk férjhez. Szép és kedves fiúhoz ment, állást szereztünk neki. De ti, férfiak, már ilyenek vagytok ... összehasonlít a szép fiúval? Az most dühösen kilódul, megragadja a két bőröndöt, engem magával visz, becsapja maga mögött az ajtót, és vörös arccal beül a Fordomba. — A hátsó ajtó néha kinyílik, vigyázat, barátom — figyelmeztettem. Nem beszél, dühös, de csakugyan szép fiú. Majdnem irigyelem. Hányszor akartam így hátat fordítani főnököm családjának. Becsapni magam mögött az ajtót, és két bőrönddel távozni. De nem tehettem. Ott volt a gyár és ez a Ford kocsi. Az én házasságomat nem lehetett felbontani. Túlságosan erős kötelékek tartották össze. Jar- milától sohasem váltam volna el, gondoltam. És a leánya talán még nála is szebb. — Esküvőkre gyakran hívnak — mondom csendesen. — De válásnál még sohasem vették igénybe a közreműködésemet. Ilyenkor az emberek nem rendelnek taxit. Kár ezért a szép nőért. — Szép! — kiáltja mérgesen utasom; úgy látszik, beszélgetni támadt kedve. — Szép, éppen ennek ugrottam be... De a szépség nem minden. Az életet nem lehet felépíteni egy csinos poiikára. Es a papája lecsúszó- ban van, visszaküldik a géphez. Így áll a dolog. Érti, mit jelent ez? Nem értettem. Nem tudtam elképzelni, mit követett el Hon- za. — A vo is lecsúszna vele. A végén még ásót nyomnának a kezembe. Es én még azt hittem, hogy megfontoltan, észszerűen nősülök. — Annak idején én is érdekházasságot kötöttem — mondom. — Magának nehezebb dolga lehetett — sajnálkozik a szépfiú. — Kit vett el? És szemtelenül szemügyre vesz. A kabátom már rég kiszolgált. A zsebén folt éktelenkedik. Hirtelen elszégyellem magam. — Mi köze hozzá? Nem sértődött meg. Tudom, hogy ezeknek az úrifiaknak vastag a bőrük. Fiatal koromban sok sértő szót kellett lenyelnem. — Bizonyára olyan lányt vett el, akinek rendes kis vagyonkája volt. Aztán vidáman folyt az élet, mi? Gond nélkül. Azok voltak a jó idők. De ma? Elvégre nem vehetek el holmi elárusítóleányt. Eggyel kikezdtem, de egy hét múlva becsukták az apját, mert csalt a mérlegen. Ezért kötöttem ki a mostani feleségem mellett. Az apja káder volt, és lám, most követség helyett a munkapadhoz küldik. Én minden lányt meg- szerzek magamnak, éppen csak rá kell néznem. De mondja, kit válasszak? Rohannak az évek, és ritkul a hajam. Minél előbb döntenem kell. Még a legjobb az olyan, aki maga keres. De ezekben sohasem lehet teljesen megbízni. Hamarosan vagy kidobják az embert, vagy gyereket szülnek, s akkor már nem akarnak a munkába visszamenni. Az ilyen életből nem kérek. Adjon tanácsot, mitévő legyek? Régebben legalábbis egy gyáros leányával házasodtam volna össze. — Örüljön, hogy nem így van. — Értetlenül néz rám. — Nem lenne boldog. Hiszen azt veheti el, akit szeret. Nősüljön szerelemből. — Szerelemből? — Nem érti. Vigyorogni kezd ezen a szentimentális kifejezésen. Harsogva röhög. Eszembe jutott az a könyv. Már senkinek sem kell szerelmet pénzért vásárolnia. De ki tud még szerelmet ajándékozni? Vozári Dezső, fordítása
