Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)

1973-06-10 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

Három éve, hogy meghalt Fábry Zoltán, a csehszlovákiai magyar irodalom feles képviselője. Az alábbi két írást ebből az alkalomból közöljük a Madách Könyvkiadó­nál a közeljövőben megjelenő Fábry Zoltán kortársai szemével c. kötetből. * CSORBA TIBOR: (LENGYELORSZÁG) Többségében mánta lakosságára ér­dekes módon a németellenes beállí­tottság volt a jellemző a Népek Tava­sza éveiben éppúgy, akárcsak a hitle- rízmus idején. A monarchiában egész Magyarország területén egyedül Stő- szon léteztek késgyárak. A lakosság mind a mai napig ezekben a gyárakban dolgozik, ebből a munkából tartja fenn magát. Rákóczi kurucainak Stósz és Mecenzéf szállította a szuronyt, Me- cenzéfen kovácsolták, Stószon köszö­rülték a fegyvert. Nem messze Stósztól, 632 méter ten­gerszint feletti magasságban található a híres szubalpin klimatikus fürdő­hely: Stószfürdő. Ebben a környezet­ben élt Európa egyik legérdekesebb szellemembere, Fábry Zoltán. A szülői ház eléggé tágas, homlok­zata tizenöt méter hosszúságú; boltíves szobáiban születik meg a „magyar iro­dalom egyik legszebb legendája“. A parányi Stósz, a házigazda szerény hajléka a gazdag könyvtárral (több mint 7000 kötet!) szellemi központtá válik „Szobám négy fala hihetetlenül kitágult; a világ szociális valóságát él­tem a marxizmus szemével néztem és az intellektüel korparancsát jelentet­tem: Változni és változtatni. Változtam és változtattam“ — írja Fábry. A vidék csendje és a magány felöle­li és magához vonja az egész világot, egyetlen emberi élet magába foglalja az egész emberiséget. Ez az életpálya Stószon összpontosul. Figyelemmel kí­sérhetjük fogantatását és kiteljesedését. Valamennyi áramlat ebbe a szellemi gócpontba fut be, hogy letisztulva új­já formálja a világot. Ilyenformán Fábry magányossága közügy lett. Az író magányossága az egész magyar­ságot a világ hullámhosszára állította. Ez szinte ismeretlen jelenség a világ­irodalomban. Fábry ebből a kis csehszlovákiai fa­luból harcol a terjedő hitlerizmus, a militarizmus és a háborús erőszak el­len. Antimilitarista publicisztikája csalhatatlan folytatása Ady háború­ellenes költészetének. Illés Endre, a „diagnosztikai kritika nagymestere“ (a meghatározás Fábry - tól szárfnazik], úgy véli, hogy Fábry egy „félelmetes kor történetírója“. A polgári környezetben nevelkedett Fábry tapasztalatai és háborús élményei hatására válik radikálissá, de radika­lizmusa Ady költészetéből táplálkozik. Az elsők között méltányolta József At­tila költészetét, s a szovjet irodalom­mal szintén foglalkozott. A húszas évek derekától kezdve esztetizáló iro­dalomkritikusból publicisztává válik. Publicisztikájában azonban sok a lírai vonás. Stószon író érlelődik, aki egy személyben lesz múlt, jelen és jövő. Az idegen gondolatokra élénken rea­gáló olvasó csakhamar íróvá formáló­dott. Fábryt szoros barátság fűzte Veres Péterhez. „Mi műveltség ürügyén fel­szedtünk mindent — írja Veres Péter Fábrynak —: hellenizmust, latinizmust, judaizmust, kristianizmust, humaniz­must, természettudományos gondolko­dást és metafizikai absztrakciókat, de nem rostáltuk át kellőképpen ezt az anyagot. Ez a sok teher lehúzza a fe­jünket ... fáradttá és kényelmessé tesz bennünket... S ahogy én látom, itt nekünk, közép-európai íróknak is vannak lehetőségeink, mi még látjuk mind a két életet, a keletit és a nyu­gatit, a szabadot és a merevet, mert a mi országainkban mind a két életfor­ma látható és élhető,... Nem szeretni és szánni kell az embereket, hanem becsülni őket és igazságosságra töre­kedni ...“ A levélben foglalt gondolatok mély felelősségérzetről tanúskodnak. Mind­ketten érezték, mekkora felelősség írónak lenni. Fábrynak a felszabadulás előtt, vala­mint a felszabadulást követő években keletkezett művei között szoros kap­csolat van. Ismertetőjelük a szenvedé­lyes antifasizmus és a humanizmus. A Korparancsban §s a Fegyver s vitéz ellen-ben a fasizmus előretörésének idején született írásait, a Palackpostá­ban pedig közvetlenül a háború előtt írt esszéit adja közre; a Harmadvirág­zásban találóan és helyesen értékeli a szlovákiai magyar irodalmat, a Kúria, kvaterka, kultúra című műve a két világháború közötti szlovákiai magyar irodalmi mozgalomról és kulturális életről ad képet. Régebbi és újabb esz- széiben azt vizsgálja, hogy „az első világháború után kialakuló progresz- szív szlovenszkói irodalom miként sza­kadt el a magyar kultúra korábbi, visz- szahúzó erőitől“ — írja Csanda Sándor. 1961-től kezdve írja s 1963-ban feje­zi be az Európa elrablását, amely 1966-ban jelent meg. Témája Európá­nak a hitleri fasizmus általi bekebele­zése. A szerző megállapítja benne, hogy „Európa szerencsétlen kettősség. Im­perializmusa, átok, kultúrája áldás“. Maga a könyv vádirat. Az író a narrá­tor, a kikiáltó, kommentál, reflektoroz, csoportosít, összegez. „Kevés írástudó ismerte fel oly gyorsan és világosan, mint ő, milyen veszedelmet jelent a német fasizmus az emberiség számá­ra“. (Csanda Sándor). A kortárs írók közül senki sem ta­pintott rá olyan biztonsággal a fasiz­musban rejtőző veszélyre, amely a né­met nemzetet tőrbe csalta, s amely Európa, mindenekelőtt Lengyelország tragédiája lett. Milyen kár, hogy Len­gyelországban alig tudunk erről vala­mit! Fábry ezt a jelenséget vizsgálja az Európa elrablásában, a porosz „prófé­tát“, W. Stapelt idézi, aki A keresztény államférfi című munkájában ezt írja: „Hogy mi valahol többségben vagy kisebbségben vagyunk-e, az egyre megy. Semmi közünk a statisztikákhoz. Németek vagyunk és így az elsők és a többség mindenütt és mindenképpen. Ha teszem, Lengyelországban csak két német lakna, ez a két német alkotná a többséget. Többet jelentenének, mint a. lengyelek milliói, csak azért, mert németek, éppen azért, mert németek.“ Majd így folytatja Fábry: „Itt pontot kéne tenni, a tollat letenni: az arro­gancia csúcsfokára értünk. A hatalmi megszállottság, a kizárólagosság és tekintetnélküüség minden ismérve ki A VILÁG HULLÁMHOSSZÁRA ÁLLÍTVA van ezzel merítve. A lelet világos: itt egy szinte már gyógyíthatatlannak tet­sző betegség felijesztő és dermesztő kórtünetével állunk szemben. A len­gyelek azóta megtudták, hogy ez nem elírás, lapszus vagy fantázia. Ez, eny- nyi volt vérben, könyvben, ellenségdú- lásban oly gazdag történelmünk leg- gyászosabb valósága: a német „elsőbb­ségi igény“ gátlás nélkül halálfiává avatott minden negyedik lengyelt: hul­láváI Zofia Nalkowska, a lengyel író­nő vádló rezignáctóval sóhajtja: „Es ezt a sorsot emberek készítették embe­reknek!“ Az Európa elrablása új irodalmi mű­faj. Különös, szokatlan, egyszersmind találó, megalapozott Erazmus szintén újszerűt, sajátosat, írói alkatának meg­felelő irodalmi műfajt teremtett: a hu­manizmust. Humanizmus — mint iro­dalmi műfaji Fábry olyan irodal­mi műfajt hozott létre, amelyet ő maga antifasizmusként definiált. Vi­lágigényű antifasizmus -- mint irodal­mi műfaji — „Az antifasizmus mint műfaj, az irodalom humánum-becsületét jelenthette: valójában, mint még soha máskor, az embert az embertelenség­ben“ ... — írja Fábry. Ogy véli, hogy „a háború és a béke mai perében az antifasizmus az egyedül illetékes vádló és bíró... Az antifasizmusnak ... szót kell kérnie és szót kell kapnia.“ Az író még egyszer mindenestül meg akarja mutatni a feladatokat, megmu­tatni a tükörben valamennyiünket, a világot. A jobb Európáért, az ember­ségesebb világért harcol a vox humana szenvedélyes hitvallőja és hirdetője- ként. A szocialista országokba Fábry a fa­sizmus elleni harcban létrejött új áram­lat, az antifasizmus szimbóluma, a mély humanizmus példaképe az eljö­vendő, az épülő új világ embere szá­mára. Fábry irodalmi munkásságára ma úgy tekintünk, mint kerek egészre. Itt az ideje, hogy magunkévá tegyük a nagy író gondolatait, aki korunk álta­lános európai problémáját vetette fel. Lengyelből fordította: Kopasz Csilla 1973 VI. 10. Amikor a moszkvai Progressz Könyvkiadónál sajtó alá rendezték egy, a két világháború közötti magyar kultúra kiemelkedő képviselőinek írásaiból összeállí­tott gyűjteményt, amelyben Fábry Zoltán sajátos he­lyet foglal el, a „stószi remete“ még az élők sorá­ban volt. A könyv szerkesztője, Szergej Komarov és én, mint a gyűjtemény összeállítója s a kísérő szö­vegek szerzője nagyon szerettük volna, ha a könyv­ben szereplő tizenegy korifeus közül legalább ketten, Lukács György és Fábry Zoltán megérhették volna a könyv megjelenését. Rajtuk kívül még Balázs Bé­la, Bálint György, Bartók Béla, Gaál Gábor, Gábor Andor, Dési-Huber István, József Attila, Radnóti Mik­lós és Révai József szerepeltek a gyűjteményben, akik már rég itt hagytak bennünket. Abban remény­kedtünk, hogy a dicső nemzedék akkor még jő egészségnek örvendő két tagja melengető érzelmek­kel maga helyezheti könyvespolcára ezt a könyvet, az egyik — Budapesten, a másik — Stószon. Legnagyobb fájdalmunkra — elkéstünk a munká­val. Fábry halálhíre akkor érkezett meg Moszkvába, amikor a Hazánk: Európa és A műfaj neve: antifa­sizmus című tanulmányainak fordítása a vége felé közeledett, Lukács pedig akkor halt meg, amikor a könyv már a nyomdában volt. Éppen az idő tájt öt­lött fel bennünk, hogy az egész könyvnek Fábry Zoltán írása alapján a „Stílusunk — az antifasizmus“ címet adjuk. Elmondom, hogyan történt a dolog. Gyűjteményünk, melynek az volt a célja, hogy megismertesse a szovjet olvasót a két világháború közötti magyar kultúra kritikai és esztétikai gondol­kodásának fejlődésével először „Az antifasizmustól a szocialista művészetig“ címet viselte. A Progressz Könyvkiadó 1971. évi prospektusában tulajdonképpen így is hirdették, és tartalmát a következő annotáció ismertette: „Ez a könyv az első válogatás olyan ki­váló magyar esztéták, írók, képzőművészek és zene­szerzők művészeti tanulmányaiból, akik a Tanács- köztársaság 1919. évi bukása után is rendíthetetlenül kitartottak antifasiszta álláspontjuk mellett, és hűek maradtak a magyar művészet haladó hagyományai­hoz. Gábor Andor, Gaál Gábor, Lukács György, József Attila, Radnóti Miklós, Fábry Zoltán és mások írá­saiban nyomon követhető a két világháború közötti haladó magyar művészértelmiség útja, mely a szen­vedélyes antifasizmustól az eljövendő szocialista társadalom művészetéhez, a művészet eszméinek és formáinak kitartó kereséséhez vezetett“. Szóval miután a kötetbe szánt írások fordítása nagyobbrészt elkészült, felvetődött bennünk, hogy pontosabb, kifejezőbb címet kellene neki adnunk. Az első változatnak — Az antifasizmustól a szocialista művészetig — volt egy súlyos fogyatékossága, nem számolt a politikai és az esztétikai kategóriák kö­zötti különbségekkel. Azonfelül szerettük volna élén- kebb, „könyvízűbb“ címmel „kihozni“ az érdekesnek ígérkező kötetet. És ekkor elkezdődött a gyötrelmes címkeresés... Engem mint a kötet összeállítóját kezdettől fogva hol vonzott, hol elriasztott annak a gondolata, hogy Fábry Zoltán „A műfaj neve: antifasizmus“ című tanulmányát, melyet 1960-ban írt, köteteimmé te­ALEKSZANDER GERSKOVSCS (Szovjetunió) (avagy miért kapta egy szovjet könyv a Stílusunk — az antifasizmus címet) gyük. Ebben a nem mindennapi formulában én egy­részt megéreztem a rendkívül pontosan megfogal­mazott gondolati magvat, másrészt aggasztott a „műfaj“ szó, amelynek az orosz nyelvben tisztán szakmai jelentése van, nem lépi túl a művészet tech­nológiai kereteit. Fábrynál viszont a szó mögött jó­val több rejlett. Hogyan magyarázzuk meg a fábryi megfogalmazás kitágított értelmét? Üjra és újra bele­beleolvastam a „stószi remete“ kitűnő tanulmányába, amelyet én a magam részéről a művészharcos vég­rendeletének tekintettem. És elolvasván tizedszer is a tanulmányt, egyszerre csak tökéletesen világossá vált számomra, hogy Fábry értelmezésében a „műfaj“ szónak jóformán semmi köze sincs az esztétikai mű­faj meghatározáshoz. Ö ebben a sajátos formulában nem is annyira a művészi tevékenység esztétikai, mint inkább etikai oldalát fejezte ki egy olyan tör­ténelmi korszakban, amikor az etika fölött állt az esztétikának, meghatározván nemcsak a művész életbeli magatartását, hanem a művének stílusát, formáját, és eszmei tartalmát is. Maga Fábry Zoltán tulajdonképpen így fogalmazta ezt meg: „Vannak korok, sorsfordulók, amikor maga az írói magatartás lényegül műfajjá.“ (Fábry Zoltán: Hazánk, Európa, Budapest, 1967. 565. 1.). Figyeljük csak meg a gon­dolatnak ezt a bámulatosan mély és finom kifejezé­sét: „lényegül műfajjá“! Véleményem szerint ez a marxista művészetteoretikus Fábry filozófiai gondol­kodásának az esszenciája; azé a Fábryé, aki nem­csak arról volt meggyőződve, hogy nincsen forma tartalom nélkül, hanem arról is, ami kevéssé nép­szerű tény, hogy tartalom sincs forma nélkül, hogy minden, forma lényegében bizonyos tartalommal bír. így mérlegelve a dolgot, valahogy arra a megálla­pításra jutottam, hogy Fábry „műfaj“ szavát az oroszban föl lehet cserélni a „stílus“ szóval, amely mind az etikai, mind az esztétikai természetű jelen­ségek jóval szélesebb körét foglalja magában. A „stílus“ az oroszban tágabb értelemben véve egy­aránt jelenti a művészi Nílust, a korstílust, és az ember életbeli magatartásának stílusát, vagyis ugyan­úgy „a korjegyeket hordó stílus vagy gondolati rendszert“, amelyre Fábry Zoltán gondolt, amikor jeles tanulmányát írta. Én legalábbis így értettem. A lényeg az, hogy a Fábry-formulán való töprengés eredményeképpen az általunk tervezett könyvben egyszerre minden a helyére került, és. elnyerte má­sodik, tágabb értelmét. A Fábry-féle „Stílusunk — az antifasizmus“ formula nemcsak mintegy összefogja, egy tető alá hozza a politikai nézetekben és esztéti­kai ízlésben egymástól különböző írókat és művé­szeket (az „apölitikusnak“ tartott Bartók Bélától a szenvedélyes proletár költő József Attiláig), hanem — megfoghatatlanul — egyesítette sokszínű életmű­vüket. Például Bartók Béla Faji tisztaság a zenében című tanulmánya csodálatosképpen odaillett az ak­kori idők marxista kritikájának olyan jelenségeihez, mint amilyen mondjuk József Attila Van-e szocioló­giai indokoltsága az új népes iránynak? vagy Lukács Györgynek Illyés Gyula „Magyarok“ című könyvéről írott, a híres írástudók felelősségéből való kritikája, Révai Józef „Marxizmus és népiesség“ című munká­járól nem is beszélve. És itt megmutatkozott a leg­fontosabb tény, hogy az antifasizmus voltaképpen lakmuszpapír volt, amely csalhatatlanul elválasz­totta egymástól a haladás híveit és ellenségeit, elő­segítve ezáltal, hogy létrejöhessen az antifasiszta harcosok egységes tábora, amelynek nemcsak az volt katonája, aki fegyvert ragadott, hanem az is, aki — képletesen szólva — tollal a kezében harcolt. A Fáb­ry-féle megfogalmazás telitalálata végeredményben lehetővé tette, hogy új nézőpontból tekintsünk a két világháború közötti haladó magyar művészet fejlődési folyamatára. És nemcsak a magyaréra! Sokkal vilá­gosabbá váltak mind az elért eredmények, mind pe­dig a hibák és melléfogások az új művészet kialaku­lásának, fejlődésének útján. Érthetőbbé váltak mind a centrifugális, mind a centripetális áramlatok: nemcsak az, ami gyarapította, hanem az is, ami gyengítette a művészértelmiség antifasisza egység­frontjának erejét. Világosabbá vált magának Fábry Zoltánnak is a helye és szerepe ebben a folyamatban. Számomra mindinkább az olyan ember mintaképe lett, aki ké­pes rá, hogy tudatában alkotó módon egyesítse és összeegyeztesse a nemzetit a nemzetközivel. Éppen erről beszélt oly nagy bölcsességgel a „Hazánk: Európa“ című tanulmányában. Most nem idézem a „vox humana“ gondolatával kapcsolatos ismert meg­állapításait. Csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy véleményem szerint Fábry maga is kételkedett benne, vajon „igazolja-e ez a megváltásnak hitt európaiság azt a friss, szűzi hitet, mely itt felé áradt“. (Hazánk, Európa, Budapest, 1967. 468. lap.) És akikor megszületett Fábryről az első orosz nyel­vű írás, amelyből a szovjet olvasó megismerhette ezt a nagyszerű embert, gondolkodót és antifasiszta har­cost. Aki akarja, elolvashatja az említett könyvben (265—286. lap). Fábry Zoltán olyan ember volt, akire csak jó szívvel emlékezhetünk vissza, és aki méltó példaké­pe lehet az egymás mellett élő nemzetek testvéri­ségéért harcolóknak. Ezt a róla szóló rövid eszme- futtatást a következő gondolattal szeretném befejez­ni: Ha az egzakt tudományokban az illető tudós ne­véről nevezik el az általa tett felfedezést, ha van „Lobacsevszkij-törvény“, „Einst ein-féle elmélet“, „Doppler-jelenség“, akkor ezt a szabályt a humán tudományokban is követhetjük; ezek szerint tehát a „Stílusunk — az antifasizmus“ (Fábrynál eredeti for­májában: A műfaj neve: antifasizmus — a szerk. megj.) formulát méltán nevezhetjük el megalkotója neve. szerint „Fábry-formulá“-nak. Fordította: Kövesdi János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom